2016. április 28., csütörtök

Fehér akácok - Lila akácok - Május





Múlik az idő, pár nap és már Május hava lesz. Bár most hidegre fordult a tavasz, talán lassan azért eljön majd az akácok virágzása, és illata betölti majd a szíveket...



Váci Mihály

 Május


Széles szeleket
az ég tereget:
kibomlik a fény lobogója.
Tapsos levelek
csapnak tenyeret:
fellép a Nap a magas dobogóra.
Láng jegenyék
friss lelke ég,
kifeszítik az égre az út-szált,
és sorakozva
mennek a dombra,
s kivágják az égre a harsona hurrát!
Himnuszokat énekelők,
mennek a felkelt tájak előtt:
madarat csalogat zokogásuk.
Viharban vezérek.
A szelekbe tévedt
bokrok bodorodnak utánuk.
Szítja az álnok
szél bennük az álmot:
üvölteni, fájni,
a fényre kiválni!
- Gyökerüknél fájnak az árkok.
Gyönyörű göngyölű
fátylakban az akácok, az áldott arák,
mennek a mennynek
elérni a fényre kitárt kapuját.
Fésülve a fűzek,
az aranyhajú szűzek:
rajtuk a rügyek aranykönnye patak:
hegedűlik
a fejfákra kottázott dallamokat.
Parti angyalraj:
égtüzű hajjal
tettenérve remegnek a nyírfák:
térdeik közt
feszített ki a szél sikolyos hintát.
A büszke ekék
tekintete ég,
s a gazok gyökerét szaggatva vonulnak.
Utánuk örök
sorban a zömök
barázdák egymás vállára borulnak.
Esküre ujjak:
a fényre kinyúlnak,
fogadalmat súgnak, a hű búzaszálak:
s a tavasz írt
jelszavait
egekre terítve a vadludak szállnak.




Május


Májusnak dallama van, melyet a nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. Már mindent megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten viszonzott szerelemre .Az igazi májusi dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az emberek szíve nehéz és nyugtalan. A májusi ünnep pogány és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág, májusi rántott csirke. Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes.
E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. A természet tüneményeiben van valami kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. A májusi szerelem megbízhatatlan. Legtöbbször nem is a személynek szól, hanem az általános közhangulat rémuralmának engedelmeskedik, a májusnak. A májusi szerelemnek szeptemberben hódolattal és mély elcsodálkozással köszönünk vissza. Lehetséges? … Hol volt a szemünk? … Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik.
Emlékezem egy májusra, a tengeren, virág és lomb nélkül, Afrika és Európa között, amikor mindaz, ami szárazföldön nyugtalanítja e titokzatos és pogány hónapban az embereket, a tengerből áradt felém, a fény sugártöréséből, a meleg szélből. Virág nélkül is kegyetlen a világ. Emlékezem májusi reggelekre, gyermekkoromból, mikor a házi kápolnában ministráltunk, Mária oltára előtt, liliomok és pünkösdi rózsák között. E reggelek dallamát hallom néha. Emlékezem egy májusi délutánra, mikor csaknem meghaltam egy nő miatt. Ez már nem történhet meg velem. Tapasztalt vagyok, óvatos. Feltartom arcom a nyers, erjedő májusi fénybe, s behunyt szemmel gondolkodom: „Kár.”  (Márai Sándor)






Petőfi Sándor

 Ti akácfák e kertben...


Ti akácfák e kertben,
Ti szépemlékű fák,
Amelyeken szívemnek
Oly drága minden ág.

Kedves fák, üdvezelve
És áldva legyetek,
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.

Harmatnak s napsugárnak
Áldása rajtatok,
Vidám dalosmadártól
Reszkessen ágatok.

Örök tavasz lakozzék
Zöld fürteiteken,
Hogy éltetek, miként az
Enyém, oly szép legyen.

Itt láttam én először
Kedves galambomat,
Itt láttam őt először,
Ez akácfák alatt.

Itt ült e lombok alján,
Itt ült szemközt velem,
Itten röpült szeméből
Szívembe szerelem.

Tudom még, hogyne tudnám?
Habár régen vala,
Az órát , hol kigyúladt
Szerelem hajnala.

Ez volt a hajnal! ilyen
Nem ékesíte még
Téged, te véghetetlen,
Te régteremtett ég.

Letűnt immár e hajnal,
Megértem a delet,
S ez tán nem oly regényes,
De sokkal mejegebb.

Mikor jön majd az alkony,
Szerelmem alkonya?
Ettől ne félj, szívemnek
Imádott asszonya!

Eljő ez is, de későn:
Azért jő majd , ha jő,
Hogy légyen arcainkon
Szép arany szemfedő.

S a földbe, ha letesznek,
Majd csillag képiben
Ragyog le zöld sírunkra
Sötétkék éjeken.





Váci Mihály

Akác


Sivár vidék hűséges fája.
A menekülő porszemek
elé veti magát, megállva
elfolyó barázdák felett.

Körötte a silány homok
minden egy szellő-rezdülésre
omlik, változik,- ő konok
haragvással markol a mélybe.

Dűlők végén áll, pásztorolva
nyugtalan halmok nyájait,
s gyökereit összekulcsolva,
a sziknek, lenn , imádkozik.

A gerléket susogva hívja.
- ne maradjon néma a táj.
Lomblelkét virágfürtbe nyitja,
hogy édesebb legyen a nyár.

De tövissel karmol a szélnek
szürcsölő ég arcába vág:
Rostjai közt a görcsök érnek,
mint golyóban a robbanás.

Árok iszapját, mocsár könnyét
millió ajkkal ízleli,
s a sót, miben a szik-göröngy ég,
szikkadva mézzé érleli.

Ahova hullt, azt a világot
összemarkolja odalent,
s széthulló rögökből virágot,
értelmet és rendet teremt.




Nemes-Nagy Ágnes

 Akácfa

Akácfa, akácfa,
sárga lombot hullató.
Kezemre, kezemre,
mintha hullna sárga hó.

Mintha hullna sárga hó,
csakhogy el nem olvadó,
járdaszélen nagy kupacban
színaranyként csillogó.

Hogyha belegázolok,
hogy zizeg és hogy ropog!
Mit csinálsz te? -kérdik.
Járok, járok, sárga hóban,
színaranyban,
térdig.














Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése