Kosztolányi Dezső
Szeptemberi áhítat
Szeptemberi reggel,
fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el,
szeptemberi nap,
most, amikor úgy
lángolsz, mint a fáklya
s szememből az
önkívület kicsap,
emelj magadhoz.
Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi
romokon,
segíts nekem,
szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz,
forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam
halvány istenekhez
hideglelős és reszkető
imát,
mindig feléd fordultam,
mert hideg lesz,
pogány igazság,
roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád:
nézd, itten állok,
még sok hivő száj
büszkén emleget,
vérembe nőnek a
termékeny álmok
s nők sem vihognak a
hátam megett.
Nem is kivánok egy
pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát,
vendéglőt megenni,
csak az élet örök
kincsébe hinni
s a semmiség előtt még
újra lenni.
Ki érleled a tőkén a
gerezdet,
én pártfogóm és
császárom vezess,
az életem a sors
kezébe reszket,
de lelkem és gerincem
egyenes.
Uralkodásra a karom
erős még,
adj kortyaidból nékem,
végtelen
s te aranyozd, aki
vagy a dicsőség,
még most se rút,
nem-őszülő fejem.
-
Érett belét mutatja,
lásd, a dinnye,
fehér fogától villog
vörös inye,
kövér virágba bújik a
darázs ma,
a hosszu út után
selymes garage-ba,
méztől dagadva
megreped a szőlő
s a boldogságtól
elnémul a szóló.
-
Bizony, csodás ország,
ahova jöttünk,
Minthogyha a perc
szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség
van köröttünk,
hosszú ebéd és még
hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz
a kertbe,
aranytálban mosakszik
reggelente
s ha visszatér az
erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull
az aranypor.
Olyan ez éppen, mint
gyermekkoromba.
A felnőttek
érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden
nesz oly goromba,
estente búgó hangja
van a szélnek,
tán megriadt lenn egy
sötét falombtól
s a télre, sárra és
halálra gondol.
Aztán a délután is
furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok
temetik,
a zongorán, mint
hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata
pathétique,
bukdácsol a billentyűn
tompa búban
az édes elmebeteg,
árva Schumann
s mert nem lehet már
jobban sírnia,
száján kacag a
schizophrénia.
Nem volt a föld még
soha ily csodás,
a fák között
mondhatlan suttogás,
a fák fölött szallag,
beszegve kancsal
fénnyel, lilába
lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot
hajit a ködnek
és rózsaszín
hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd,
e gyermek-ország,
miféle régen
elsüllyedt menyország?
Jaj, minden oly szép,
még a csúnya is,
a fájdalom, a
koldusgúnya is,
jaj hadd mutassam e
kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen
lobog.
Imádkozó lány, száján
néma sóhaj,
mint mélyen-alvó,
ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre
szemüket,
Isten felé fülel egy
agg süket.
Vagy nézd az estét, a
kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik
a varga,
csöpp láng előtt,
szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon
bibliába.
Most az eső zuhog le
feketén,
most a sötétbe valami
ragyog,
mint bűvös négyszögön
a mese-fény,
fekete esőn
arany-ablakok.
Künn a vihar,
elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél
őszi takarítás,
a készülődés télre, az
igéret
s az ámulattól szinte
égig érek.
-
A csillagok ma, mondd,
miért nagyobbak
s mint a kisíkált
sárgaréz-edények
a konyha délutánján
mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a
titkos élet?
Ki nyújtja itt e
tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és
hegyeket?
Mily pantheizmus
játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét
visszaélem?
Az Orion süvegje mért
parázsló?
Miért hogy mindent
lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt
ez a varázsló?
Miért csodálkozol,
csodálatos?
-
Szép életem, lobogj,
lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és
homályon át.
Állj meg, te óra és
dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól
régi magtár.
Ifjúságom zászlói
úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.
Kattints rá és olvass!
https://cultura.hu/kultura/kosztolanyi-dezso
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése