2016. március 16., szerda

Március 15-én Kossuth Díjat kapott Serfőző Simon költő...






Serfőző Simon


Anyám


Sötétségben az éjszaka.
Lesekszik messziről
útonálló dudva.
Az árokban döglött szél.
A kisded földhalmoknál
ballag a szántások pora.
Tüskék másszák a gallyakat.
Messzire innen
éjszakáztatom magam.
S a felhőkig fölzúgó jegenyefát
látni a magasban.
A százholdas dombra fészkelt ház
vaspálcás ablakát.
Járom-címeres zászlóddal
ott állsz anyám,
vaspatkós lábbal a portán.
Ahol szegénységből
sárkányok jártak,
s elhúzódtak előled
vissza az ég alá.
Ahol Istent elgáncsoló vakságban
gondból fényeskedik neked
Nap, Hold: átlábolhass
a szakadék mélyű napokon.
Harmatból sziklát görgetsz el
reggel az ajtóból.
Parancsolni tudsz a szerszámoknak.
Lovat, kistehenet szülsz,
korpával púderozod be arcukat.

Én tudom, áll tetejetlen fa
a világban, s te fölmentél oda
a magasba. Onnét az erő,
hogy fordulsz egyet,
s elmozdítod nappalostól,
éjszakástól az eget.

Csillagokig hódít asszonyvitézséged.
Bolygókra elcsavargott libákat
térít vissza szívverésed.
Fűszál tetejébe kiállva
te ellátsz a világvégi pusztákra.
A fölbőszült viharok visszahőkölnek,
ha te rájuk kiáltasz.

Csak az idő, anyám,
az fog ki rajtad.
Szépen mondja:
ejtsd ki szádból a fogakat.
Most meg a nehéz púp
itt van a hátadra,
vedd föl, mert
nem mész te már menyasszony-táncba.
Nem mész játszani se
vissza a gyerekkorba,
mert egyre kisebb leszel,
derekadról már leesne
a kislányszoknya.

Inkább menj szemedre szakítani
vakvilágot.
A mosolygós jószágoknak
szénát hátalni hazafelé az úton.
Hadakozz a dologgal!
Bot a kézben:
ráüthess ujjaidra
ha lopni nyúlnának
a más zöld vetésébe.

Dunát húzol magad után: verítéket.

Hisz hátad mögül
a védőangyal is már elment.
Hegyek közepéig reszket inad.
Elveszíted életedből a hatalmat.
Te asszonykirály,
örökös éjszakát:
hegyomlást az égből
zúdít rád Magyarország.

Ahol meghalni se tudtál,
se elszaladni, mert itt szomorúságból
volt annyi, az ablakon
nem lehetett kilátni.

Nem tudtál elfutni,
mert füstölgő végű vaspuskával
katonák jöttek,
s a szoknyád alá beröhögtek.
S jöttek a rablók,
az agitálók, végrehajtók,
mintha az eget,
szakították rád az ajtót.
Nem tudtál elfutni,
mert apámat vártad,
a tehenes gazdát,
tanyája portáján az Istent.
Jön valahonnan, lóg válláról a haj,
véresfogú,
agyonütött fiafarkas.
Kezében tüzet lóbál:
viharlámpát.
Jön valahonnan
veled veszekedni, kiabálni,
a szél nem mer
a fán hálni.
nem tudtál elfutni,
mert a tanyaablakon át
most szökik világgá
a te egyetlen fiad,
vissza nem nézne,
elmegy verseivel Budapestre.

Mi lesz a nagy idegenségben vele?

Mit képzel, hogy képzeli?
Nem kell a te piros cipód neki.
A vasárnapi kalap, amit még
az országos vásárból hoztál neki.
Ellökte magától a bocit is,
akivel együtt énekeltek az árokban,
s a holdon lehetett hallani.
Életét, e szétriadt madárrajt
egybe hová tereli?
Mit képzel, hogy képzeli?

S ott vagyok közeledben azóta is!
Visszamentem. A fák mögött
én vagyok abban a nagy fényességben.
Engem hallasz a dombokról
leghangosabb motorhangon.
Éjjel is tőlem alig alszol.
Égen-földön ott járok dörgő gépek
fekete vasképében.
Angyalok ijednek el az égben.

Te bent vagy a nyirkos udvarban.
Kísér magányból magas vaskatona.
A magasból a fára hazamegy a gally.
Az ajtót rázárod magadra.
Madarak mennek még a sötétből,
kaput nyitnak. Éjszaka van.

Jöjj föl, virrasztó csillag!




Itt olvashatunk a költő munkáiról...

Kattints rá !



A költőről

Kattints rá!



2016. március 7., hétfő

Hangulat, érzelem - versben és zenében




Garai Gábor 

 Bizalom


S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongyos garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be, -
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor sem mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.-

De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki – be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrt tíz igaznak!

Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épült,
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.








Erdős Renée

 Kék pillangók


Kék pillangók szálltak fölöttem,
hogy a réten keresztül jöttem
s incselkedve, tánczolva félig:
elkisértek az erdőszélig.
S hogy utam az árnyékba tévedt;
riadtan, némán összenéztek.
Félték a lombok hűs homályát,
a rengeteg halk mormolását.

Amig arany napfényben jártam,
gázoltam színes vadvirágban,
s felém a rózsák integettek:
a kék pillangók hogy szerettek!

De csalt a sötét erdő mélye,
a vízmoraj, a lomb zenéje.
Csalt a magány. Egy titkos ének,
s a sohsem ismert szenvedések.

Magányos erdő utját járom,
s nincs vezetőm és nincsen párom.
Tövises ágak meg-megtépnek.
De még dalolok, de még élek.

Hangomat a szűz magány hallja,
rám simul a csend puha karja.
De tudják e a rétek, kertek:
a kék pillangók hova lettek?


(1904 )









2016. március 5., szombat

A sokszínű, csodálatos színésznő is elment...

  Emlékezem....



Psota Irén (Budapest, 1929. március 28. – Budapest, 2016. február 25. a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Gyermekkorától színészi pályára készült. Eleinte Dávid Irén néven játszott.


Szülei Psota István és Dávid Ilona voltak. 1952-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Rögtön leszerződött a Madách Színházhoz, ahol 1980-ig játszott. 1980–82 között a Népszínház, majd 1982-től 1990-ig a Nemzeti Színház tagja lett. Akkor visszatért a Madáchba, ahol olyan más színészóriásokkal játszott együtt, mint Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Tolnay Klári, Gábor Miklós. Minden műfajban otthon érzi magát. Az általa ábrázolt alakoknak szinte nincsenek határai. Szerepei a tragédiától a musicalen át a vígjátékig terjednek. Groteszk, olykor fanyar, temperamentumos, szelíd, vad, kemény, lágy, letisztult, vibráló. Minden alakítását összetetten, egyedi módon ábrázolja. A tragédiákban finoman meg tudja csillogtatni a humort, éppúgy, mint a vígjátéki szerepeiben rejtőzködő tragédiát. Teszi mindezt a csak rá jellemző egyedi, utánozhatatlan gesztusaival, senkivel össze nem téveszthető orgánumával. Számos filmben nyújtott feledhetetlen alakítást. 2016. február 25-én hunyt el álmában, szívelégtelenségben. ( Wikipédia )


Ezeken az oldalakon olvashatsz róla!




2016. március 4., péntek

Charles Mingus - egy kis jazz...




Charles Mingus

" 1922. április 22-én született az arizonai Nogalesben, Egyesült Államok, 1979. január 5-én hunyt el. Mingus sohasem ismerhette meg a valakihez tartozás érzésének fényűzését. A vegyes származására (brit, kínai, svéd és afro-amerikai nagyszülők) utaló reakciók a harag erős érzését és az üldöztetés érzetét váltották ki belőle. Ez az elidegenedés, saját mély érzékenységével és sorsának dramatizálására való hajlamával párosulva, a heroikus nyugtalanság és ragyogás művészi karrierje elegendő fűtőanyagot adtak kivételesen briliáns művészi életútjához. A korai zenei tapasztalatokhoz az európai klasszikus zene szigorúsága éppúgy hozzátartozott, mint a helyi Holiness Church kongregációjának spontán érzelmi áradásai, amelyben mostohaanyjával vett részt. Az utóbbi a bluesos vokáltechnikák, a bánatos kiáltozások, a prédikátor és a hallgatóság viszontreakciói, vad vibrátó és melizmatikus improvizáció, mindez ütőhangszerek és pozanok kíséretében, ezeket olvasztotta a big band korai gospel-előfutárába, amely mély befolyást gyakorolt Mingus zeneszerzői és eléadói stílusára. A másik fontos hatótényező a Duke Ellingtonzenekar volt, valamint Richard Strauss szimfonikus költeményei, Debussy, Ravel, Bach és Beethoven művei. Mingus időközben abbahagyta a pozan tanulást, majd a középiskolában a csellóról a nagybőgőre váltott.





Mingus korának törekvéseit oly módon összegezte, amely felülemelkedik minden faji és kulturális válaszfalon, miközben ezzel párhuzamosan rámutatott a faji és szociális igazságtalanságokra. A Meditations 1964-es bemutató előadásának közönségéhez bevezetésképpen így szól: “Ezt a darabot akkor komponáltam, amikor Eric Dolphy elmesélte nekem, hogy lenn Délen a koncentrációs táborokhoz hasonló helyek vannak, [...j, ahol el vannak választva egymástól [...] a zöldek meg a vörösek, vagy valahogy így, az egyetlen különbség az elektromos kerítésektől, hogy nincsenek gázkamrák és kemencék, amelyekben elégessenek bennünket - még nincsenek. Azért írtam a Meditations című darabomat, hogy szerezzünk egy-két drótvágót, mielőtt még valaki más puskákat szerezne." Élete és művészi teljesítménye kavargásában, fájdalmas elmúlásában Mingus egész élete saját művészi alkotása lett. Valóságos jelképe a 20. század derekának, melynek fő tendenciáit jobban és értékesebben fejezte ki minden más jazz zenésznél."
  ( Passio.hu )



Kattints rá!






Kattints rá!

2016. március 1., kedd

Irgalom éve.... 2016




Irgalom (lat. misercordia): lehajló jóság a szenvedőhöz, készség a megbocsátásra.
( Magyar Katolikus Lexikon )



József Attila

 Irgalom


Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt – az igaz –
kikönyörögnöm a kegyelmet.

S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.

Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.

És hallgatom a híreket,
miket mélyemből énszavam hoz.
Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.







Az  Irgalom c. regény itt  is elolvasható!




Írás a könyvről és Németh Lászlóról
Kattints rá!







Az irgalomról