2013. december 28., szombat

Számvetés...





Közeledik a 2013-as év vége. Talán vannak olyan emberek, akik nemcsak átmulatják az utolsó naptári napot, de talán valamiféle számvetést, vagy lélekleltárt is készítenek.
Bizonyára mindenki életében volt öröm, bánat, keserűség gyönyörűség.
 A kérdések lehetnek egyéniek, hiszen  mindenkinek más volt a fontos.







De íme, találtam egy oldalt... 
Érdemes beleolvasni és talán ennek alapján elkészíteni a 2013-as lélekleltárunkat.

                       


                           Kattints rá!                        




József Attila

Kész a leltár



Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

1936. november-december






Móra Ferenc

Számvetés


Hogy is vagyunk csak? Hát ugye télen
Az ördögé lett függő, lánc, karék?
Űres fiókomat hiába kémlem,
Hogy hátha egy telet kifutna még.
Fiam, itt hasztalan kaparsz, sepersz,
Nincs benne más, csak egy-két félbe-vers,
Elszáradt szegfüvek halott pora -
Liszt, amelyből nem lesz kenyér soha.

De hallga! halkan muzsikál az óra
Hüvös szobánknak mállatag falán -
Anyóka, kedves, hallgassál a szóra:
Minékünk óra nem is kell talán.
Nekünk nem üt az ugy se már delet,
Nekünk már így is, ugy is este lett,
S ha éj, ha nap csak búra alkalom,
Hát adjuk el az órát, angyalom.

Az olvasódnak ezüst a keresztje,
Szivárványt játszó gyöngyház a szeme,
Bölcső felett és kórágyon keservbe
Sok éjet átvirrasztottál vele!
Sok könnyűd szentelé meg értem is,
Könyörgő sóhajod én értem is,
De az ég messze s az éhség közel,
Fiam, add tán az olvasód is el!

Nézd, nem leszek fösvényebb én se, mint te:
Vedd ezt a dús lombú ezüstbabért,
Vidám barátok fűzték fürteimre
Tapsos viharban szárnyaló dalért.
Kiittuk rég az élet tűz-borát,
Mind elmaradt: taps, vídámság, barát -
Ér egy hasáb fát minden levele,
Az ószereshez menjetek vele!

Hogy a jegygyűrűnk? Számoltam már én is,
Hogy a mai világban mennyit ér
E keskeny karikácska, melybe mégis
Az egész tündérország belefér.
Jaj, a tündérek szárnya hogy kihullt!
De azért ugye, szép is volt a mult?
Nem, a jegygyűrűnket még nem adom,
Nála aranyabb szívű angyalom!

Ládd, olyan szépen kiterveltem én ezt,
Hogy jegygyűrűnknek haszna hogy leszen:
Majd jönni fog egy csillagoltó télest
S az élet hivatalát leteszem.
Nem szólok semmit és nem szólsz te sem,
Csak átöleljük egymást csöndesen
S együtt aludni át a nagy telet,
Abból vegyen Panka szemfedelet!





    Végül pedig néhány bölcsesség, gondolat:


Az ifjúság tele van élménnyel. Annyi van belőle, oly vad iramban követi egyik a másikat, hogy az agysejtek éppen csak befogadják azokat, ahogy jönnek nagy összevisszaságban. Azután eljön az idő, úgy hatvan esztendőn túl, mikor az összegyűjtött élményből emlék lesz, s az ember, hiszen egyre több szabad idővel rendelkezik, most már szépen, módszeresen rendet teremt a zűrzavarban. Az idő közben megtisztítja, fényesre csiszolja a hajdani élményeket; egyik összezsugorodik, másikat váratlan jelentőséggel ruházzák fel az évek - így kerül minden a maga helyére.

( Thury Zsuzsa )


A cél elérése az embert az első pillanatban boldoggá, később melankolikussá teszi. A lélek visszatekint a megtett útra, megméri a kiállott fáradtságot, felbecsüli az átélt szenvedéseket, s megállapítja, hogy - az idő elmúlt. Elmúlt visszahozhatatlanul. Az elért cél tulajdonképpen nem más, mint egy szám az élet homályos óralapján. Csak negyedrésznyire jelenti, hogy valami sikerült. Háromnegyed résznyire az a jelentése, hogy elmúlt az életből egy darab.

( Falu Tamás )


Egyetlen gondolatot sem szabad a múltra vagy a jövőre vesztegetni. A múlt, az olyan csodálatosan szép volt - és olyan halálosan szomorú -, hogy ha csak egyetlen sort elolvasok a múlt teleírt lapjairól, vége a bátorságomnak. A jövő: félelmetes üresség. Ilyen lehetett a világ a vízözön után.

( Charlotte Bronte )



De sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy a jelenben kell élni, és felesleges a múlttal foglalkozni! Amikor valaki azt mondja, hogy értelmetlen a múlttal foglalkozni, hiszen azt már nem lehet megváltoztatni, nagy precizitással fejezi ki, hogy azt gondolja: az segítene rajta, ha a múltat megváltoztathatná. Azt hiszi, a múlttal kapcsolatos egyetlen lehetősége az volna, ha azt meg nem történtté tehetné vagy átírhatná, és mivel ez lehetetlen, nincs dolga ezzel. A sejtjeink azonban őrzik a múltunkat, így az hatást gyakorol a jelenünkre. Ezért éppen annyira érdemes a múlttal foglalkozni, azt földolgozni, elrendezni, amennyire a jelen szempontjából szükségünk van rá. A múltat pontosan azért kell helyére tenni, hogy a jelenben élhessünk.

( Pál Ferenc )



2013. december 21., szombat

Karácsonykor...


ÁLDOTT, BOLDOG, BÉKÉS
 KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!






Dsida Jenő

Hideg téli est


Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.

Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.

S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?






Reményik Sándor

Karácsonykor



A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök - ide.

Itt minden fehér lesz, - fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, -
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk...
Néked ajánlom égő szívemet...

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.







Karácsonyi álom
   

     A karácsonyi szentestét megelőző éjszaka száncsengő hangjára, csilingelő fehér tüllbe öltözött bodros hajú angyalok kopogtatására riadtam. Az ablakom előtt hatalmas fenyves erdő zöldellt. Ágaikon, mint vastag puha vatta, vakító fehéren ült a hó.  Vidám, tüllfátyolba öltözött, téltündérek kis csoportokat alkotva ropták vidám táncukat.  Csengő kacagásuktól egyik-másik fenyő megrázkódott és szép lassan mindegyik karácsonyi díszbe öltözött. Ámulva figyeltem az eseményeket. Rövid idő múlva trombita éles hangja intette csendre a viháncoló, jókedvű téltündéreket. Puha szőrmével bélelt csengős szánon, aranyruhába öltözött, szőke, göndör hajú, pufók, szárnyas angyalka érkezett. A szán méltóságteljesen siklott, és pontosan az ablakom előtt állt meg. A kis puttó felállt, két fehér ruhás segédangyal segítette fel a szán ülésére. Kezébe vette trombitáját, belefújt, mosolyogva hívogatott maga felé. A téltündérek ekkor kört alkottak, vidám táncot járva énekelni kezdtek, és kézmozdulatukkal jelezték ők is, hogy siessek hozzájuk. Hirtelen jött forróság borította el a testem. Hatalmas fény vett körül. Könnyűnek éreztem magam, majd váratlanul kinőtt szárnyaimmal, odarepültem hozzájuk. Az aranyhajú angyalka maga mellé ültetett, ismét belefújt a trombitájába és a szánnal siklani kezdtünk az ablakom előtt lévő, karácsonyi, fenyőerdőben. Szebbnél-szebb dallamok csendültek fel útközben. Én pedig furcsa boldogságérzettel néztem a szikrázó havas tájat, a csillogó fákat.
     A szán hirtelen megállt egy nagy ezüstfenyő előtt. A kis puttó leugrott a szánról és apró, kövérkés kezével intett, hogy kövessem. Az egyik fánál felém fordult, és vékony, csilingelő hangján megszólalt.
  - Gyere! Nézz körül!
  - De hát ki vagy te? - kérdeztem tőle.
  - Ó, hát honnan is tudhatnád! Én vagyok a te karácsonyi angyalod. Mert minden embernek van angyala. Remélem, ezt azért tudod! Én most magadra hagylak. Menj! Menj! Majd visszajövök érted!  - szólni akartam, de hirtelen eltűnt. Ott maradtam egyedül.
   Puha, frissen hullott hóban lépkedtem, először csak tanácstalanul forogtam jobbra-balra, majd egy másfél méteres lucfenyő ágain akadt meg a szemem. Jégcsapok lógtak az ágak széléről, a tetején ragyogó csillag díszelgett.  Piros, sárga, zöld golyók, arany és ezüst diók, ezüstpapírba csomagolt szaloncukrok, fehér, szúrós angyalhaj, a fát keresztbe-kasul átölelő ezüst és arany girlandok csillogtak hívogatóan. Egy barna maci, nagy sárga selyem masnival a nyakában, és egy kalapos, pislogó hajas baba üldögélt a fa alatt. Leguggoltam a fa alá, kezembe vettem egykori karácsonyi ajándékomat.   
    Magamhoz öleltem őket, behunytam a szemem és egy szép, falusi ház szobájában találtam magamat ötévesen.
                                                             



     Ott állok a karácsonyfa alatt barna bársony ünnepi ruhában. Hosszú barna hajamban két nagy fehér masni ékeskedik.  Angyali zene szól, apám és anyám mögöttem állva nézik gyermeki örömömet, ahogy szótlanul bámulom a csillogó karácsonyfát. Minden díszét megnézem és pici ujjaimmal, bátortalanul a szaloncukorhoz nyúlok, majd a szőrme macival, és a kalapos, fekete hajú pislogó alvós babával foglalatoskodom.
     Furulyaszó hangja hozott vissza a karácsonyi erdőbe. Tovább sétáltam. Hallottam, hogy valahol messze, karácsonyi dalokat énekeltek. Sűrűn hullt a hó, hideg volt, de én még sem fáztam. Néhány dióval, piros és sárga almával díszített aprócska karácsonyfán akadt meg a szemem. Megszólalt.
  - Nem ismersz rám? Látom, nem tudod, hogy hol is álltam egykor? Ott lógtam egyik karácsonykor a szomszédotok mennyezeti gerendáján az asztal fölött. Jól emlékszem mennyire bámultál és csodálkoztál. Ugyanis nem voltam olyan csillogóan felöltöztetve, mint a te otthoni karácsonyfád. Pedig én is örömet, szeretetet, ünnepet vittem a földes, alacsony szegényes kis szobába, ahol petróleumlámpa világított, te pedig a búbos kemence szélén üldögéltél, egy macskát simogattál. Késő délután volt. Hallgattad az asztalt körülvevő férfiak, fejkendős asszonyok beszélgetését, halk éneklését és nézted a hóhullást, a két pici ablakban zöldellő búzát, a két felpúpozott bevetett dunyhás ágyat. Nos, rémlik már valami?
    Megsimogattam a kicsi fát és válaszoltam neki: - Tényleg így történt! Milyen jó, hogy emlékeztettél a kedves, falusi szomszédok házára, szobájára, és az ott töltött egyik karácsonyi délutánra.
      Az örömtől hirtelen táncra perdültem. Forogtam, forogtam, mígnem tüllruhává átváltozott hálóingem széle beleakadt egy borókafenyőbe.
   - Hó-hó! Még utóbb feldöntesz! - förmedt rám, egy kissé morcos hang - Rám már nem is vigyázol! Pedig édesapád sötét este jött értem a közeli erdőbe, hogy hazavigyen és  szépen feldíszítsenek. Abban az időben sok nehézségen mentek keresztül a szüleid. Akkor még kisiskolás voltál! - megrázta magát, a ráhullott hótól akart megszabadulni. Én pedig magam előtt láttam fiatal édesanyámat, aki egy fazékban kevergeti az édes szagú barna szaloncukrot, majd később a már kihűlt masszából, kicsi téglalap alakú rudakat formál belőlük és végül, ollóval cakkozott szép fehér papírba csomagolja őket. Ujjammal most a fenyő felé nyúltam.
  - Emlékszem rád, nagyon is emlékszem! Most is szúrsz, mint akkor régen. Pici, nagyon pici házikóban éltünk egy hegyes vidéken. Oda kellett valamiért menekülnünk. És nagyon szegények voltunk! – körbesétáltam a fát, néztem rajta a díszeket, a szaloncukrot - Milyen szép is volt! Emlékszem,   milyen nagy hó esett, és hogy dideregtünk a hidegtől.  Édesapámmal ezen a délután, hosszan, nagyon hosszan sétáltunk a dimbes-dombos utakon. Mire hazaértünk, már igazi gyertyafény lobogott rajtad. A sarokban álló, tekerős lemezjátszóból pedig, karácsonyi dalok csendültek fel. A fa alatt örömmel nézegettem a babaszobát, ami apró bútorokkal volt berendezve… -  elmerengtem és folytattam -   De ne haragudj, megyek tovább. Ahogy látom, ott van egy hosszú tűlevelű fa. Olyan ismerős! És milyen szép! Nahát! Ez hihetetlen!  Nézd csak! Ott állnak körülötte a szüleim és nagyszüleim. Milyen jó látni őket ismét!
    Szinte lélekszakadva rohantam a fák között, hogy minél előbb odaérjek a hosszú tűlevelű fenyőhöz, és főleg rég nem látott hozzátartozóimhoz. Ott állt a fenyő mellett egyik oldalon fekete, apró fehér mintás ruhába öltözött, fejkendős nagymamám és ünnepi fehér ingbe, fekete nadrágba, csizmába bújt bajuszos nagypapám. A másik oldalon anyámat láttam, aki szép fehér csipkegallérral díszített szürke selyemruhában volt. Haját rövidre vágatta, és sütővassal bodorította. Apám sötétkék öltönyben, fehér ingben, nyakkendősen ott állt mellette, és fogta anyám egyik kezét. Hívogatóan felém mosolygott. Amikor melléjük értem, zavartan megálltam. Beszéltek valamit, de semmit nem hallottam. Megöleltük egymást, majd kezükkel intettek, hogy kövessem őket. Ekkor anyai nagyszüleim falusi négy szobás, tornácos, szép házában voltunk. A tisztaszobában állt a hosszú tűlevelű karácsonyfa. Mi pedig mindannyian szótlanul bontogattuk karácsonyi ajándékainkat. Aztán ránéztem apámra, anyámra, hirtelen felpattantam és boldogan csókolgattam arcukat. Ekkor megint beszélni kezdtek, de hangokat most sem hallottam. Csak a szájuk mozgott, és könny folyt az arcukon. Ijedten néztem körül.  Nagymamám kezét láttam inteni, ahogy a konyhába hívott bennünket. Mindannyian utána mentünk és leültünk a fehér damaszt abrosszal borított ünnepi asztalhoz.  Az asztal közepén, egy szál fenyőág mellett, kifúrt szép nagy piros almában gyertya lángja lobogott. Nagyapám vörös bort töltött a poharakba, az enyémbe málna került. Megszólalt. És az eddigi furcsa némaságot, csendet, váratlanul megtörte a hangja. Felállt, megemelte poharát és belekezdett mondókájába. Most már jól hallottam: - „Bort, búzát, békességet! Sötétségben fényességet! Boldog karácsonyi ünnepeket!”.
     Ott álltam megbabonázottan a fenyőm mellett, és jól láttam magunkat, ahogy családi szeretetben, békességben eszünk, koccintunk, beszélgetünk, éjfélkor pedig együtt indulunk a templomba, az éjféli szentmisére. És mint a moziban, úgy peregtek előttem a további események.  Magam előtt láttam az István napi regélőket, a János napi borszentelést. Az aprószentek napján megérkezett korbácsolókat, akik frissülést, egészséget kívántak, fűzfavesszejükkel elűzték a rossz szellemeket, cserébe diót, tojást, mézet kaptak. Aztán elszakadt az emlékezés fonala és én tovább sétáltam.
    Gyönyörködtem a fenyők csúcsán lévő arany, ezüst csillagokban, az apró vagy néhol egészen nagy színes gömbökben, a szalmából készült angyalkákban, az ezüst és arany diókban.  Az egyik fán csillagszórók fénye ragadott magával, majd egy szép, apró piros szalagokkal, piros gyönggyel, szaloncukorral díszített ezüstfenyő csengőjére lettem figyelmes. Megálltam a fa előtt és az egyik nagy üveggömbjében ámulva néztem egykori fiatal önmagamat és baráti társaságomat.  Úgy láttam ez már egy felnőttféle karácsony volt. Talán az első szerelem karácsonya. Jóleső érzéssel néztem az eseményeket, de hirtelen egy kerámia csengő hangjára lettem figyelmes.
   Ne feledkezz meg rólam sem! – a közelben lévő kicsi ezüstfenyő erősen rázta az egyik ágán lógó, csengőt. Odaszaladtam. Magam előtt láttam a két év körüli kislányomat, Katát és férjemet. Kata ámulva nézte a csillogó karácsonyfát, majd hirtelen jött izgalommal fedezte fel ajándékait. 
   Merengésemből, a kicsi ezüstfenyő mögötti lucfenyő szomorú, búgó hangja zökkentett ki. Nem beszélt, csak halkan dúdolt. Szinte félve közelítettem hozzá. Az ágain lógó gömbök, mintha megfakultak volna, és kevésbé csillogott, mint a többi karácsonyfa. Szomorúan álltam alatta. A lobogó gyertyafényben bánatok suhantak át és a gyertyafény hirtelen kialudt. Ekkor azonban váratlanul mézeskalács illata csapta meg orromat, és már egy dús, kerek normand fenyő előtt álltam. Pillanatképek peregtek szemem előtt.
    Kata már felnőtt lányként, egy sűrű normand fenyőt öltöztet pirosba, mézeskalácsot süt, a méz és fahéj illata keveredik a szobában. A fa alatt mézeskalács házikó, dió, mogyoró. Gyertyák világítanak, és a lemezjátszóból a Csendes éj szép dallamát hallgatjuk.  Édesanyám elárvultan, már apám nélkül áll a fa előtt, mellette Kata és férjem. Hirtelen valami egészen furcsa sajgó fájdalmat éreztem a szívemben. 
   Sarkon fordultam és rossz érzettel szédelegtem tovább a fák között. Néztem a többi karácsonyfasort. Ezek a fák mintha szomorúak lettek voltak. Lankadtan integettek, tele voltak csillogó díszekkel, mégis, mintha valami hiányozott volna róluk. És egyre kevesebben álltak alattuk.
   Hirtelen édesanyám kezét láttam integetni. Hívott, hogy menjek a lucfenyő mellé. Oda, ahol ő állt. És én ismét boldog lettem és szaladtam. Alig vártam, hogy még egyszer megöleljem, és érezzem szeretetét. Csak néztem összetöpörödött alakját, ráncos arcát, megritkult ősz haját. Átadtam neki az ajándékom. Leült, és óvatosan bontogatni kezdte a csomagot. Egy darabig szótlanul néztem, majd hirtelen gyorsasággal megráztam a fenyő egyik ágát, és szinte követelődzve mondtam.
   - Nem akarok már tovább szomorkodni!És emlékezni sem... Ahogy beljebb kerülők a fenyőerdőbe, egyre csak szomorúbb leszek. Talán nem is megyek tovább, inkább visszafordulok! – de a fenyőfa egyik tűlevelével megszúrt és megállított.
   - Ne fordulj vissza! Menj tovább! Akad azért majd még egy kis boldogság! Nézd!  A legutolsó sorban, mennyi nagy-nagy fenyőfa áll!  Ők nagyon várnak rád! Siess hozzájuk, mert már kevés az idő!
      A hosszú tűlevelű karácsonyfa nógatására előre siettem, és a vidám, gyerekkacajtól hangos nagy karácsonyfasorra érkeztem. Ezek a fák ragyogtak, friss fenyőillat áradt belőlük. Alattuk Kata lányom három gyermeke gyönyörködött a csillagszórók fényében. Önfeledten bontogatták az angyalok ajándékát. Ismét békés, gyermekkori  boldogság érzet költözött belém.
     Ahogy így szemlélődtem, hirtelen vakító fényesség támadt.  Trombita hangja szólt, az arany szőke, fehér ruhás kis puttó érkezett vissza, halkan suhanó, most már csillogó szánján. Kipattant mellém, ismét megfogta a kezemet és odavitt a tér közepére egy több méteres még fel nem díszített fenyőfa elé.
   - Nos, kicsit elidőzhettél a szép, díszes, nem éppen könnyű múltadban. Sajnos túl nagy már ez a fenyőerdő, és az idő is rövid volt, ami rendelkezésedre állt. De néhány fánál elidőzhettél.   Akárhogy is nézzük, voltak gyönyörű és felejthetetlen karácsonyaid. Ne légy szomorú! Ti földi emberek már csak ilyenek vagytok. Sok mindent elrontotok. Talán most, hogy ismét végigjárhattad a karácsonyi erdődet, már tudod, hogy neked még mire van szükséged. Ne mondd, hogy már késő! Soha, semmi nem késő! Itt ez a fa! Díszítsd fel! Ez szinte mindegyiknél hatalmasabb! Ezért a kívánságod is hatalmas lehet. Hát kívánj valamit! Teljesülni fog! Megígérem! Élj a lehetőséggel! - azzal belefújt a trombitájába, visszament a szánra és segédangyalaival együtt eltűnt a szemem elől.
     Szinte bénultan álltam a több méteres, gyantaillatos fenyőfa előtt. Jégcsapok csilingeltek rajta.  Körülnéztem. Meglepetten láttam, hogy már egyetlen egy karácsonyfa sem áll a helyén. Eltűntek, mint a kis puttó és a téltündérek. Tétován toporogtam a hideg, puha hóban. Felpillantottam az égre. Egy fényes csillag suhant át felettem. Majd váratlan hóvihar támadt, fázni kezdtem, és én szárnyaimat emelgetve el akartam repülni. De nem tudtam megmozdulni.





       Hirtelen felnyitottam a szemem, felültem, nagy levegőt vettem. Körülnéztem a szobámban. Még szinte hallottam a jégcsapok hangját, éreztem a süvítő szél hidegét, és  nem tudtam, hogy álomban vagy a valóságban vagyok. Szívverésem felgyorsult, melegem lett. Mélyeket lélegeztem. Szép és mégis nyomasztó álmom megviselt. Még sokáig feküdtem behunyt szemmel, ernyedt mozdulatlanságban.      
     Később, amikor már felkeltem, odamentem az ablakomhoz. Nagy pelyhekben hullt a hó. Ablakom előtt éhes galambcsapat rajzott el. Fekete varjak ültek fázósan az erkélyem előtti havas, domboldali fákon. Ahogy bámultam kifelé, karácsonyi tündérem álombeli szavai jutottak eszembe.
    - Hatalmas kívánság! Vajon mit is kívánhatnék? - motyogtam szinte hangosan, és tűnődve indultam a konyhám felé, reggelit készíteni magamnak.





2013. december 18., szerda

A négy gyertya története....




       Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a
csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek .

Ezt mondta az első gyertya:
    
 - ÉN VAGYOK A BÉKE!

De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.
Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a
hajdan fényesen tündöklő lángra.

A második gyertya szomorúan folytatta:

      - ÉN VAGYOK A HIT!

Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem. A
következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.


Halkan kesergett a harmadik gyertya:

      - ÉN A SZERETET VAGYOK!

Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik,
hogy milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is aludt.

Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát,
felkiáltott:
- De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!
Elkeseredésében sírva fakadt.

Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:

-  Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra
meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.

      - ÉN VAGYOK A REMÉNY!

A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új
életre keltette a többit.




Add, Urunk, hogy soha ki ne aludjon bennünk a remény!
Hadd legyünk eszköz a kezedben, amely segít megőrizni gyermekeink szívében a
hit, remény, szeretet és béke lángját!

            


2013. december 14., szombat

A téli napforduló közeleg...( december 21.)





Pogány ünnep a téli napforduló, az év legrövidebb napja és leghosszabb éjszakája - de ettől a naptól fogva hosszabbodnak a nappalok. 



Kattints rá!









Kerék Imre

Téli napforduló


A hótakarta hegygerincen
állig merev páncélba öltözötten,
néma fenyők állanak posztjukon,
oszthatatlan, dermesztő ragyogás
roppant erőterében.
A zenitre gördülő napkorong
rézsútosan bocsátja fényét
a völgytorokra, jeges-éles
sugara szilánkokra bontva arcod,
csontig hatol.

S mint reflektor - pásztázta, megmeredt,
tétova őz tekintete, ahogy
félrebiccent fejjel feléd néz:
foszforeszkálva izzik
a kristályként növekvő,
időtlenné-táguló pillanat,
míg hallgatod a szél végetnemérő
zsoltárait, kőből kibuggyanó
forrás töretlen; tiszta énekét.



2013. december 9., hétfő

Szamba és hangulat, a szamba , mint zene...

Két film, ahol a szamba, mint zene, emlékezetes maradt számomra.
(Persze a filmeket is szerettem!) 
De most a zenéről van szó, ami különös emlékeket ébresztett fel a lelkemben.

A szamba áldás, a szamba egy fantasztikus érzés, szépség, szomorúság, szeretet, szenvedély, szenvedés, remény , akár egy ima és így tovább...







Samba Da Bencao 


E melhor ser alegre que ser triste
Alegria e a melhor coisa que existe
E assim como a luz no coracao
Mas pra fazer um samba com beleza
E preciso um bocado de tristeza
Senao nao se faz um samba nao

Fazer samba nao e contar piada
E quem faz samba assim nao e de nada
O bom samba e uma forma de oracao
Porque o samba e a tristeza que balanca
E a tristeza tem sempre uma esperanca
De um dia nao ser mais triste nao

Poe um pouco de amor numa cadencia
E vai ver que ninguem no mundo vence
A beleza que tem um samba nao
Porque o samba nasceu la na Bahia
E se hoje ele e branco na poesia

Ele e negro demais no coracao

Hallgassuk!

Eat Pray Love

Ízek,imák, szerelmek

(Vinicius de Moraes - Baden Powell , Bebel  Gilberto előadásában )









„Samba Saravah” 

     

2013. december 5., csütörtök

Mikulás - 2013.december 6.

Mikulás  a gyerekek  nagy öröme !






Miklós püspök,  hosszú éveken keresztül, neve napjának elő estéjén minden gyereket különféle édességgel ajándékozott meg. Legendáját a föld legtöbb országában mai napig őrzik - még ha módosításokkal, változtatásokkal is de Szent Miklós szelleme, a szeretet és jótétemények a mai Mikulás mozgatója.

Egész életét a szeretet, a gyerekeken, embereken való segítés, velük való törődés jellemezte.


Kattints rá!





"- Barátaim!- szólalt meg egy napon Zefír, a kis majom, amikor Artúrral, Palikával, Flórával és Adorjánnal beszélgetett éppen.- Képzeljétek csak, milyen csodálatos dolgot hallottam! Az embereknél az a szokás, hogy minden karácsony éjszakáján megjelenik a levegőben egy kedves öregapó, akinek hosszú, fehér szakálla, piros köpenye és hegyes, piros fövege van."

Egy régi kedves könyv,
minden gyermek szívesen hallgatja Babar történetét.





Mikulás bácsi csizmája


A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:

- Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!

Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett kis barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.

Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.

S amíg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.

- Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.

S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:

- Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…

De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.

Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

Zelk Zoltán meséje





 Gyurkovics Tibor

 Vers a Mikuláshoz


Miki, Miki, Mikulás,
hova bújsz, hova állsz,
mennyi aranyat találsz
a csomagban?

Vár rád a gyerekcsapat,
ide add, oda add
a cukrot, a kosarat,
gyere gyorsan!

Azt hiszed, nem láttalak
a jegenyefák alatt?
Lopództál egy nagy halom
dióval a válladon!

Bármily csendben lépeget
bakancsod a rét felett,
minden gyerek észrevett
az ablakból tégedet!

Olyan ember vagy te, mint mi,
csak az ég ruhádra hinti
a havat, és ezüst,
csillogó hajad a füst.

Felhőből van a szakállad,
szél tömi meg a pipádat,
rókaprémből van a bundád,
szeretettel gondolunk rád!

Kitesszük az ablakunkba
a csizmát, a cipőt,
mi meg addig elbújunk a
sutban, hogy legyen időd

hozni mindenféle jót,
mazsolát, mogyorót,
s mikulások, gyerekek,
cinkostársak legyenek!

Megcsörren a mogyoró
puttonyodban, csuda jó!
Mi már tudjuk, hogy te jössz,
kócnadrágod csupa szösz!

Itt állunk megilletődve,
míg a lábad törlöd le,
jól tudod te, illik ez
a mikulás-emberhez!

A kezedben alma, keksz,
bezörögsz, bejöhetsz,
tapsolunk, ámulunk,
soha el nem árulunk!

Minden este feldíszíti
csillagfény a homlokod,
olyan ember vagy te, mint mi,
csak pirosabb és nagyobb!