2012. március 31., szombat

A klasszikus gitár fiatal magyar művésze...





 A Magyar Rádió Márványtermében volt szerencsém hallgatni még februárban... Különleges élmény volt!



Csáki András 1981-ben született Budapesten. 11 évesen kezdett el gitározni. 1996-tól a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium növendéke. Tanulmányait 2002-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folytatta, ahol 2007-ben kitüntetéssel diplomázott. Zeneakadémista évei alatt két alkalommal nyerte el a Köztársasági Ösztöndíjat. 2007-től a Zeneakadémia Doktori Iskolájának állami ösztöndíjas hallgatója. 2008-ban, 2009-ben és 2010-ben Fischer Annie ösztöndíjban részesült. 2009-ben megkapta a Duna TV "Magyar Csillagok" díját, valamint a Prima Primissima Alapítvány "Junior Príma" zeneművészeti díját. 2010-ben Márciusi Ifjak díjjal tüntették ki.


Számos nemzetközi verseny győztese és különdíjasa Európában,Dél-Amerikában és Ázsiában. Ezeken eddig 20 döntős helyezést ért el, köztük 10 első, 8 második, 2 harmadik díjat és számos különdíjat. Olyan nagy múltú és tekintélyes versenyek nyertese, mint a japán Tokiói Nemzetközi Gitárverseny (Japán, 2008.), a „Michele Pittaluga” Nemzetközi Gitárverseny (Alessandria – Olaszország 2009.), vagy a 2010-ben, öt kontinens klasszikus gitárosainak részvételével, először megrendezett "Nikita Koshkin" Nemzetközi Gitárverseny (Calcutta - India 2010. A chilei verseny győzteseként 2000-ben háromhetes csilei koncertkörúton, a tokiói verseny első helyezettjeként 2009-ben háromhetes japán koncertkörúton vehetett részt. A rangos olasz pverseny pedig, az olaszországi koncerteken túl, első külföldi CD szerződését eredményezte a Naxos Classic Kiadóval. A 2010-ben megnyert kalkuttai verseny pedig nemcsak indiai, hanem thaiföldi és mexikói koncertmeghívásokat hozott a számára.
Korosztályának egyik legaktívabb gitárosaként gyakran kap felkérést különböző kamaraprodukciókra is, valamint rendszeresen fellép versenyművek szólistájaként neves szimfonikus zenekarokkal. ( Wikipédia )

Aki többet szeretne tudni, azoknak ajánlom az alábbi oldalakat!






2012. március 24., szombat

Tormay Cécile




 





Tormay Cécile (Budapest, 1875. október 8. – Mátraháza, 1937. április 2.) írónő, műfordító, közéleti szereplő.

A Napkelet című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának  nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. 1930-ban kulturális tevékenysége elismeréseként a Corvin-koszorú tulajdonosa lett. 1935-ben a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába egyhangúlag választották a Mme Curie halálával megüresedett székbe. 1936-ban jelölték a Nobel-díjra. 1937-ben megosztva megkapta volna az Irodalmi Nobel-díjat, de halála ezt megakadályozta.

Tormay Cécile Bujdosó könyv-ét (naplószerű regény) érdemes mindenkinek elolvasnia.
Tanúja volt az az 1919-es eseményeknek, amit megírt ebben a könyvében.







A Bujdosó könyvről:

„ Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának a naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről nem fognak tudni a jövő történetíró, mert azt át kellett élni. Szóljon arról, amiről nem tudtak az idegenből behurcolt forradalmak felidézői és politikai eseményeinek a szemtanúi, mert lelküktől távol áll minden, ami magyar.
Maradjon fenn könyvemben az, ami vélünk vész el: egy halálra szánt faj legboldogtalanabb nemzedékének a kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben.
Legyen a Bujdosó könyv a fájdalom könyve. Mialatt írtam, találkozni akartam benne azokkal, akik testvéreim voltak a közös szenvedésben. És ebben a könyvben velük akarok maradni még akkor is, mikor már sem ők, sem én nem fogjuk többé látni az új magyar tavaszokat. „
  
(Tormay Cécile előszavából)









A Kecskeméti Katona József Színház 2011.  november 10-én mutatta be A régi ház című regényét, Deres Péter átdolgozásában. Három generáció története.  Kiderül, hogy a magyar befogadó nép, barátságos, szóba kerül a szeretet, az összetartozás...

A régi ház


A biedermeier Pest ködös-párás Duna-parti világából rejtélyesen dereng föl a messzi földről érkezett Ulwing Kristóf építőmester hatalmas háza, ahol három generáció élete tárul elénk:
- a nagy gazdagságot szerző, kemény és elszánt építőmesteré,
- a vagyonnal és az érzelmeivel egyaránt takarékos fiú, János Hubert sorsa,
- valamint a tékozló unokáé, Ulwing Kristófé.

A család históriája mégsem egyszerűen egy feltörekvő, majd romlásba vesző polgárdinasztia története. Titkos, ki nem mondott, meg nem élt szerelmek itatják át a regény lapjait, amelyből - amikor minden elvész - egy asszony odaadó hűsége és szeretete ad reményt a fennmaradásra.
Ezzel a regényével a Magyar Tudományos Akadémia irodalmi díját nyerte el. Ez a könyv is számos nyelven megjelent, az USA-ban is kiadták.

Törley Mária szobrászművész mellszobrot készített az írónőről, amit a Rókus Kórházban fognak elhelyezni  idén, március 31-én.  

 ( A Károlyi kertben állt már egy egész alakos szobra, de azt a szovjetek 1945-ben ledöntötték.)

Sírja a Kerepesi temetőben található.


Főbb  művei:

Apródszerelem (novellák, Bp., 1900)

Apró bűnök (novellák, Bp., 1905)

Emberek a kövek között (regény, Bp., 1911)

A régi ház (regény, Bp., 1914)

Viaszfigurák (novellák, Bp., 1918)

Álmok (novellák, Bp., 1920)

Bujdosó könyv (regény, I - II., Bp., 1921 - 22)

Megállt az óra (novellák, Bp., 1924)

Az ősi küldött (regény, I - III., Bp., 1933 - 37)
Úti képek (Bp., 1935)












2012. március 17., szombat

Gondolatok a búcsúzásról...





Végre meleg van, süt a Nap, talán már a tavasz közeleg...
Mégis  a búcsúzás körül forognak a gondolataim...


De olvassuk a költők gondolatait, hiszen a legszebben ők fogalmazták meg
az ezzel kapcsolatos érzéseiket.




Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.

(Tóth Árpád)


Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.

(Reményik Sándor)






Borzasztónak érzem most az örökre elválás pillanatát. Borzasztóbbnak minden halálnál. Az igazi halál mindent lezár, mindennek villámgyorsan vége van - de örökre elbúcsúzni annyi, mintha ennek a pillanatnyi pillanatnak jéghideg rémsége ott maradna utolsó percünkig az élő szívbe szúrva.

(Zilahy Lajos)




Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb... és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.

(Wass Albert)




És végül, két szép vers  Váci Mihálytól





 
 Zsoltár

Legyen áldott a Te neved,
melytől most is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
amelybe elrejteztél.

Magasztaltassék a Te neved,
és arcodon a mályvák,
és első pirulásodat
angyalok zavartan imádják.
Áldassanak örök mámorral
a felujjongó idegek,
és első remegéseid értem
megszenteltessenek.

Kegyelmed,mellyel hozzám voltál,
legyen az égben kedves,
s amivel Te megáldottál engem,
legyen malaszttal teljes.

Szenteltessék meg ajkadon a csók,
fénylőbben, mint az ostya,
és sóhajaid áhítatát
zarándok-sereg áhítozza.
Gyönyörtől felkent arcodat
templomi zászlókra hímezzék.
Imádják ölelésed
kitárt-kar keresztjét.

Testedre hintessék liliom,
s amerről jöttél - pálma.
Csípőidet szentelt olaj
avassa, lehelje ámbra.
Homlokodra glória nyíljon;
galamb lebegjen, hol ledőltél,
hol égfelé fordult az arcod,
a helyet imádja örök tömjén.

Magasztaltassék az idő,
zümmögje zsoltár.
Legyen kápolna e helyen,
épüljön testednek oltár.
Harang remegje majd tovább,
mit bennem elringattál.






Kilenc év

Hiszen nehéz szeretni jobban!
Neved akácfürtje a számban.
Emlékeinkben irgalom van,
mint értő, gyóntató atyákban.

Emlékszel még, hogy milyen ének
hajója úszott eddig vélünk?
Harmonikája volt a szélnek,
hogy álmaink partjára léptünk.

Palánkon át a labdarózsák:
- kilenc év verdesi a vállunk.
Zarándok felhőt szembehozzák
szentképeink, miket imádtunk.

Áhítatos szegények voltunk,
már szinte játszottuk nevetve:
- vacsorára népdalt daloltunk,
verseltem néked ünnepekre.

Amerre kószáltunk mezítláb,
friss-kenyér szaga volt a rögnek.
Fütyörésztünk, mint a talicskák.
A földek barnán hömpölyögtek.

A mélyből, énekelve jöttél,
sötét teherrel, mint a csillék.
Nem volt kihez itt könyörögjél,
- oly igazad van! - el se hinnék.

Nevem, mint pislogó egérke,
csiklandozón ül tenyeredben.
Ó, hányszor elgurult fillérke!
- letérdelve keresd a kedvem.

Nem venni észre a szerelmet,
mint lomb közt fülemile fészket;
csak csupasz ágak közt, - ha elment:
ó, hát mégis itt fütyörészett?!

Sírásod parasztciterája
térdemre átfektetve - hányszor!
Tenyérrel óvott gyertya lángja
bánatod: - belülről sugárzol.

Téged harangoznak a tornyok
Itáliában és a tenger
olyan, mintha vergődő csókod
arcom elönti könnyeiddel.





2012. március 14., szerda

Nyirő József...




NYÍRŐ JÓZSEF végrendeletében meghagyta, hogy iskolavárosában, Székelyudvarhelyen vagy a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezzék végső nyugalomra. Az író Székelyzsomboron született, 1933 és 1939 között élt Székelyudvarhelyen, és 1953-ban hunyt el Madridban. Újratemetésére az idén , pünkösd vasárnapján a székelyudvarhelyi katolikus temetőben kerül sor. Az író hamvait a magyar állam megbízásából Magyarország madridi konzulátusa exhumáltatja. A hamvakat a csíksomlyói zarándokvonat szállítja Csíkszeredába, ahonnan huszárkísérettel viszik Székelyudvarhelyre, ahol a Nyirő - villa előtti tiszteletadást követően a Márton Áron téren ravatalozzák fel, majd a római katolikus temetőben helyezik örök nyugalomra.


„ Furcsa, külön világ ez a Gyergyó. Nem tartozik sehová, csak önmagához. Zárt, elkülönített föld. Hegye, völgye, vize, levegője, fája, embere, minden más, mint egyebütt. Maga a nap is nehezen hágja meg ezeket a havasokat. Legyengül, mire a tetejükre ér. A fénye is elváltozik. Furcsa, titkos, homályos és álomhozó. Nem való minden bolondnak ez a világ. Itt kell születnie az embernek, hogy kibírja. Megesik, hogy az idegen mászik, csak mászik felfelé a hegy oldalán s egyszerre csak hanyatt esik, mint a halott. Az örmények is feketébbek itt, mint más tisztességes helyen. Csak ezek az izmos, törpe, faölelő hecboc-emberek bírják itt az életet, kiknek az egészségtől olyan barnapiros a képe, hogy még a nyújtópadon se halványodik el. Nincs itt semmi sietség, csak zord nyugalom és erő. Gyergyóban még a medve is két héttel tovább alszik, mint teszem azt Csíkban. „



 
Nyirő József (Székelyzsombor, 1889. július 18. – Madrid, 1953. október 16.), erdélyi magyar író, katolikus pap, újságíró. Művei elsősorban az erdélyi magyarság művelődéstörténeti és történelmi kérdéskörében helyezkednek el. Szókimondó, a korabeli politikai helyzettel szembeforduló magatartása miatt menekülnie kellett Romániából, majd Magyarországról is. Művei publikálását és bármilyen nyilvánosságra hozatalát a román és magyar kommunista rendszer betiltotta. Nyirő Józsefet, akárcsak Wass Albertet a román kommunista kultúrpolitika háborús bűnösnek bélyegezte több évtizeden keresztül.

 
1953-ban bekövetkezett halála előtt néhány héttel, a Küzdelem a halállal című művében Nyirő József így írt: „Nem, nem, itt nem tudok meghalni, akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem. Minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni, hallatlanul megkényszerített képzelettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, a Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bűmmösöket, a fehéren villámló nyíreseket, az elvesztett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemem előtt. Így talán könnyebb lesz.”

Keserűen állapította meg: „A magyarok! Az egymást pusztító, pártoskodó, gyűlölködő, szanaszét szakadt, szerencsétlen magyarok, ez a fájdalmasan tragikus sorsú nép, az elveszett haza kísértetei! Lehet rájuk számítani? (...) Itt vívódom egyedül, elhagyottan a kopár hegyek tövében, de eddig még jó szót is alig hajítottak felém.”

 ( Wikipédia )



 


Nyirő József e kitűnő történelmi regényéből, amelyben a sokat próbált székelység talán legnagyobb tragédiájának állít emléket. Annak a tragédiának és annak a kornak, amely végzetesen befolyásolta a százötven évvel későbbi, nagy trianoni számvetést is.





 
Az író alteregója – Hargithay József – nem elhivatottságból, hanem kötelességtudatból lesz pap, hogy özvegy édesanyját és testvéreit eltarthassa. Már a szemináriumban gyötri az önvád, hogy csupán képzeli vagy hazudja hivatástudatát. Később, fölszentelt papként eszmél rá, valójában székely népét kell szolgálnia, a nyomorúságban vergődő, mindenkitől kiszipolyozott, senkitől nem segített erdélyi magyarságot. Átéli a faluban a háború kitörését, a lelkesedés első mámorából való irtózatos kiábrándulást, a szörnyűségek szörnyűségének igazi arcát, a front mögötti életet, a nyomorult kis falu szenvedését, ahol ő is mint plébános folytonos nyomorban él, a nép naiv felbuzdulásait és hálátlanságait, a hadikórház borzalmait, aztán a végleges katasztrófát, a román impériumot, a magyar sors veszendőségét. Nyírő József súlyosan átélte az erdélyi magyarság minden időben fájdalmas kiszolgáltatottságát, elesettségét, kihasználatlan jóakaratát és tehetségét, így a cselekvő emberség és a közösségi értéktudat jegyében alkotta meg élete egyik legjelentékenyebb művét, a két világháború közötti magyar próza sikeres, nagy hatású darabját.( www.libri.hu )



Az     Uz Bence c. könyvéből   film készült 1938-ban. Rendezte Csepreghy Jenő.
 Főszereplője Jávor Pál volt.  




2012. március 10., szombat

1848.március 15.







Petőfi Sándor

MAGYAR VAGYOK


Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
Ha vert az óra  odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest, 1847. február.)









"A Pilvax kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.
Az orvosoktól a mérnökökhöz, majd a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. Jókai fölolvasta a felhívást és a 12 pontot, s énvelem elszavaltatták a "Nemzeti-dal" -t. Mindkettőt kitörő lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövú "esküszünk"-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.
Landerer nyomdájához mentünk, amely a legközelebb volt hozzánk, s a 12 pontot és a Nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Délfelé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztották szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott.
A szakadó eső dacára mintegy 10000 ember gyűlt össze a múzeum elé, onnan a városházához mentünk. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel. Rövid tanácskozás után a polgármester aláírta a 12 pontot. Óriási lelkesedés tört ki!... - Budára! Budára! Nyitassuk meg Táncsics börtönét! Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai.
A választmány legalább húszezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenségi rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.
Ez volt március 15-e. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben."

(Részlet Petőfi Sándor naplójából)












Juhász Gyula
  
Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!