2016. augusztus 25., csütörtök

Lara Fabian... Budapesten is fellépett...

Nem lehet nem szeretni az énekesnő dalait, a hangját, az előadását....





Lara Fabian (Etterbeek, Belgium, 1970. január 9. –) belga-olasz származású kanadai énekesnő, zeneszerző, szövegíró. Sokat énekel olaszul, franciául, spanyolul, angolul, és pár alkalommal már németül és portugálul is. Eredeti neve: Lara Crokaert. Lemezei eddig világszerte több mint 20 millió példányban keltek el.


Szeretlek
(dalszöveg)

Rendben, Nem volt más módja, hogy szakítsunk
Néhány törött üveg, segíthetett volna rajtunk
Ebben a keserű csendben, úgy döntöttem, megbocsátom
A rengeteg hibát, mit elkövettünk a szerelmünkben

Rendben, a kislány bennem gyakran követelt téged
Majdnem, mint anya a gyermekét, féltettél, megvédtél
Elloptam az életed, amit nem kellett megosztanod
Szavak nélkül kiálltok

Szeretlek, szeretlek
Mint egy őrült, mint egy katona
Mint egy filmsztár
Szeretlek, Szeretlek
Mint egy farkas, mint egy király
Mint egy férfi, aki nem vagyok
Látod, így szeretlek én

Rendben, neked adtam minden mosolyom és titkom
Azokat is, amelynek őrzője, csak egy fiútestvér lehet
Ebben az épületben
A Sátán elnézi, ahogyan táncolunk
Annyira akartam a testünk csatáját, hogy a vége béke lett

Szeretlek, szeretlek
Mint egy őrült, mint egy katona
Mint egy filmsztár
Szeretlek, szeretlek
Mint egy farkas, mint egy király
Mint egy férfi, aki nem vagyok
Látod, így szeretlek én
Szeretlek, szeretlek

Mint egy őrült, mint egy katona
Mint egy filmsztár
Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek
Mint egy farkas, mint egy király
Mint egy férfi, aki nem vagyok
Látod, így szeretlek én
Látod, így szeretlek én



Je t'aime
( dalszöveg )

D'accord, il existait d'autres façons de se quitter
Quelques éclats de verres auraient peut-être pu nous aider
Dans ce slence amer, j'ai décidé de pardonner
Les erreurs qu'on peut faire à trop s'aimer

D'accord la petite fille en moi souvent te réclamait
Presque comme une mère, tu me bordais, me protégeais
Je t'ai volé ce sang qu'on aurait pas dû partager
A bout de mots, de rêves je vais crier

Je t'aime, je t'aime
Comme un fou comme un soldat
Comme une star de cinéma
Je t'aime, je t'aime

Comme un loup, comme un roi
Comme un homme que je ne suis pas
Tu vois, je t'aime comme ça
D'accord, je t'ai confié tous mes sourires, tous mes secrets
Même ceux, don't un frère est le gardien inavoué

Dans cette maison de pierre
Satan nous regardait danser
J'ai tant voulu la guerre
De corps qui se faisaient la paix
Je t'aime, je t'aime

Comme un fou comme un soldat
Comme une star de cinéma
Je t'aime, je t'aime
Comme un loup, comme un roi
Comme un homme que je ne suis pas

Tu vois, je t'aime comme ça









Kattints rá! itt minden lényegest elolvashatsz róla!








Kattints rá!









2016. augusztus 24., szerda

Szerelmi álmok ...

Marie D’Agoult (teljes nevén Marie Catherine Sophie de Flavigny, comtesse d’Agoult) (Frankfurt am Main, 1805. december 31. – Párizs, 1876. március 5.) francia írónő (Daniel Stern álnéven), utóbb Liszt Ferenc élettársa. A francia romantikus irodalom és a politikai publicisztika jeles női képviselője.






„ A múlt század legnagyobb botrányai közé tartozott, mikor Marie d'Agoult grófné otthagyta férjét, gyermekét, s szerelmével, Liszt Ferenccel megszökött. Kötetünk tartalmazza a maga korában írónőként is neves szerző visszaemlékezéseit és naplóit. A magyarul most először megjelenő kivételes kultúrtörténeti gyűjtemény igazi csemege a Liszt-rajongóknak, s mindazok számára, akik kíváncsiak a múlt század e híres asszonyának kalandos életére, kapcsolataira, híres ismerőseire, barátaira. A remek stílusban megírt, olvasmányos kötet egy óriási szerelem drámája.”





Liszt Ferenc levele
 Marie d'Agoult-hoz
Pest, kedd, 1840. január 6. éjfél

[…]

Ragyogó napról beszéltem magának. Ez a szó nem túlzott. Nem írok erről senkinek, s még magának is nagyon rosszul írok róla, mert ezeket a dolgokat nem lehet megírni. Január 4-én a magyar színházban játszottam a Lucia Andante-ját, a Galoppot, és mivel a tapsok nem szűntek, a Rákóczi-indulót (egyfajta magyar arisztokratikus Marseillaise). Abban a pillanatban, amikor éppen vissza akartam vonulni a kulisszák mögé, belép Festetics Leó gróf, Bánffy báró, Teleki gróf, mindhárman mágnások, Eckstein, Augusz* s egy hatodik, akinek elfelejtettem a nevét – mind magyar díszruhában; Festetics egy pompás (nyolcvan–száz lajosarany értékű), türkizekkel, rubinokkal stb. ékesített kardot tart a kezében. Rövid magyar beszédet intéz hozzám az egész közönség előtt, mely frenetikusan tapsol, s felövezi rám a kardot a Nemzet nevében. Augusszal engedélyt kéretek, hogy franciául szóljak a közönséghez. Ünnepélyes és szilárd hangon mondom el azt a beszédet, amelyet holnap kinyomatva küldök el magának. Ezt többször is megszakítják a tapsok. Amikor vége, Augusz lép elő, és ugyanazt a beszédet magyarul olvassa fel.
Nem lehet elképzelni ennek a jelenetnek komolyságát, ünnepélyes és mély benyomását; mindenütt másutt nevetséges lett volna – legalábbis bizonyos rosszindulatú kisebbség számára, amilyen mindenütt van – a nélkül a biztonság nélkül s az „állkapcsomat” jellemző valami nélkül, amit beletettem a beszédembe, s ami lelkesített s fenntartotta a többieket is.
Nagyszerű volt. Páratlan. De ez még nem minden.
Az előadás végén kocsiba ülünk. S lám, óriási tömeg zárta el a teret, és kétszáz fiatalember meggyújtott fáklyákkal, élén a katonazenekarral, kiáltozott: „Éljen, éljen, éljen!”
S hallgassa csak meg, milyen csodálatos tapintat: alig tettünk vagy ötven lépést, mintegy húsz fiatalember odarohant, hogy kifogják a lovainkat. Nem, nem! – kiabált a többi – ezt megcsináltuk nyomorult táncosnőkért, Elsslerért* – ezt itt másképp kell ünnepelni! Nem kitűnő ez?
Festetics háza, ahol lakom, nagyon messze van a magyar színháztól. Amikor az útnak mintegy harmadát megtettük, azt mondom Festeticsnek: „Nem ragaszkodom már hozzá, hogy kocsin menjünk; szálljunk le; ne játsszuk az ön hintajában az arisztokratákat.” Kinyitom a kocsi ajtaját, a kiáltozás, mely tíz perc óta nem szünetelt, valóságos dühvel kettőződik meg. Azonnal félreállnak, s mi gyalog indulunk neki, Festetics, Augusz és én (középen), mind a hárman magyar ruhában (az enyém – zárójelben legyen mondva – vagy ezer frankomba került, és nagyon egyszerű; szükséges kiadás volt).
Lehetetlen fogalmat adnom magának, ennek az egész népnek lelkesedéséről, tiszteletéről, szeretetéről! Este tizenegy órakor minden utca tele emberekkel. Pesten mindenki és a „társaság”, még a legelőkelőbb is, talán öt–hat ember kivételével tízkor már ágyban van.
A kiáltások nem szűntek. Diadalmenet volt, olyan, amilyent csak La Fayette s a forradalom néhány embere próbált meg.
Egy utcafordulónál megkértem Auguszt, akinek nagy gyakorlata van a nyilvános szónoklásban (főjegyzője egy rendkívül mozgékony Bizottságnak), hogy beszéljen ezekhez a fiatalemberekhez; különben csodálatosan teljesítette feladatát. Témául azt adtam fel neki, hogy „sem a múltban, sem most semmiképp nem érdemelhettem ki azt a fogadtatást, amiben hazámban részesítettek. De ezeket a több mint hízelgő tanúságokat úgy fogadtam el, mint amelyek új, teljesítendő kötelességeket rónak rám stb…”
Az első szavakra a leghatározottabb, legegyhangúbb, legzajosabb cáfolattal válaszoltak… De igen, de igen – kiáltották mind –, megérdemli s még sokkal többet is.
Csodálatos ez, ugye?
Házam kapujánál a katonazenekar megállt, de vagy harminc fiatalember fáklyáival felkísért lakosztályom ajtajáig. Több, mint fél tizenkettő volt.
A katonazenekar még néhány darabot adott elő. Kétszer kihívtak az erkélyre. Végül is Festetics szónokolt hozzájuk az erkélyről, hogy elküldje őket. Ki voltam merülve a fáradtságtól.
Most reggel fél egy van, a fejem ég, a szívem tele van szomorúsággal és szerelemmel.
Akárhol van is, akármit csinál is, akármin ábrándozik, a magáé vagyok, csak a magáé.

Utóirat. (Szerdán reggel.)

Ilyen tüntetés után (amin túlzás nélkül a „társaság” éppúgy résztvett, mint az egész lakosság) azon voltam, hogy én is tegyek valamit a városért és az országért. Ezért néhány nappal meghosszabbítottam pesti tartózkodásomat (csak hétfőn utazom) s jövő szombatra óriási hangversenyt indítványoztam a magyar színházban a pesti konzervatórium javára, amelynek költségeit nemsokára megszavazza a Diéta* és amely egy év, tizennyolc hónap múlva állni fog. Én vezénylem a zenekart és a kórusokat, szóval mindent, s ezenfelül eljátszom a Nagy Beethoven Fantáziát, kórusokkal, és Weber Koncert-jét – és mindazt, amit kívánnak. Lehetetlen így alkudni egy közönséggel. Holnap megírom ennek az előadásnak a műsorát s a híres beszédet (lehet, hogy úgy találja, hogy franciaságom tele van hibákkal, de pompásan mondtam el).

Írja meg azt is, küldjem-e továbbra is az újságokat.

Anyámnak is írok, amint lesz egy pillanatom. A „Hotel des Princes” ellen nincs kifogásom, de egy nagy szobát szeretnék, és egy éppen ilyen hálószobát.

Én is azt mondom, hogy maga nem felel a hintó dolgában! Határozottan mondjon igent vagy nemet. Az ár hetven–nyolcvan lajosarany.

Isten vele, drága.

Nagyon örülök, hogy közeledik Lamartine-hoz. 

Nagyon kívánom, hogy kössön vele barátságot, ez mindkettőjüknek jó lesz.