2022. május 31., kedd

TRIANON ...







„ Percre se feledd, hogy testvéred
minden magyar, bárhol is éljen. „



„Ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda, ahol a világ nagyurai esztendők óta gyűléseznek már és szónoklatokat tartanak a békéről, az igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az ajtókon, úgy be kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük, és meg kell mondanom nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat. Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között? Majd előveszik a pénztárcáikat, mint ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt mondom nekik: Nem, urak! Ne alamizsnát adjatok! Adjátok vissza a hegyeimet! „


                      Wass Albert



Szentmihályi Szabó Péter

 Trianon sebei


Trianon sebeit az idő bekötözte,
de a vér átüt még mindig a sebeken.
Idegenek özönlöttek be a földre,
ki fegyverrel érkezett, ki fegyvertelen.
Aki fegyverrel jött, azt fogta a fegyver,
aki fegyvertelenül, azt befogadtuk,
fedéllel, földdel, szeretettel,
nem néztük, ki volt az anyjuk, az apjuk.
Feledd el, jó magyar, jobb, ha feleded
hófödte hegyeid, kincses városaid -
még a fejfákról is letörölték a neved,
templomaidban más nyelven szólal a hit.
Mint gazda, kit ősi házából kivetettek,
s megjelennek a rablók, fosztogatók,
gyorsan leverik a címert s a keresztet,
s a magyarnak bottal osztanak útravalót,
szomorú szemmel néz vissza a gazda,
letérdel, megcsókolja ősei földjét,
aztán csak porát szívja, sarát dagasztja,
néhány régi írás, fakult kép az örökség.
Trianon sebeit az idő bekötözte,
de a vér átüt még mindig a sebeken.
Régi gazdaként lépek a magyar földre,

és szent szavait sohasem feledem.


Kattints rá!



KATTINTS RÁ!


2022. május 24., kedd

Szeressük a gyermekeket...Gyermeknap közeledik....





A születéssel egy egész világot kap ajándékba az ember, a Napot, amely bearanyozza a nappalait, a Holdat, amely éjszaka világít, a csillagokat és a kék égboltot. Ajándékba kapja a tengerpart fövényét, a partot mosó hullámokat, az erdőket, amelyek olyan mélyek, hogy még maguk sem ismerik titkaikat, és melynek fái között állatok játszadoznak. A világ soha nem unalmas. Amíg gyermekek születnek a világra, a világ mindig új, csillogó formájában mutatkozik meg.


( Jostein Gaarder )




Lázár Ervintől egy szívhez szóló történet...

Nagyapa meg a csillagok


Nagyapa napközben olyan, mint minden más öregember. Azaz egészen mégsem olyan, mert fütyörészni szokott, és beszélget az almafáival. Kedveseket mondhat nekik, mert az almafák majdnem mindig mosolygósak.
De hát ezt nem furcsállotta Babó Titti, mert ha egy kicsit odafigyelt, ő maga is tudott az almafákkal beszélgetni. Egyszerű ez annak, aki tud almafául. Márpedig ők tudtak, Nagyapa is meg Babó Titti is. Azt nem értette Babó Titti, hogy éjszakánként hova tűnik Nagyapa. Mert Nagyapa minden áldott este fogott egy hosszú létrát, kalapácsot meg szöget tett a zsebébe, és elindult valamerre. Azt sem tudta Titti, mikor szokott Nagyapa a létrával hazajönni, mert addigra mindig elaludt.
Reggelente néhányszor kérdezte, hogy merre járt az éjszaka, de Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt…
Még szerencse, hogy Mikkamakka gyakran meglátogatta Babó Tittit. Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. Megkérdezte hát tőle Titti, tudja-e, hova jár éjszaka Nagyapa.
– Hát te nem tudod? – ámuldozott Mikkamakka.
– Nem – mondta Titti.
– Na jó, elmagyarázom neked. Láttál már csillagos eget?
– Persze.
– Azt is láttad már, hogy időnként egy-egy csillag leesik?
– Láttam, azok a hulló csillagok.
– És mindennap több is leesik. Igaz-e? – folytatta Mikkamakka.
– Igaz… Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égről a csillagok? – ijedt meg Babó Titti.
– Na látod – mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. – Azt gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?
– Én aztán nem.
– Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb.
– Bár nem egészen értem – komorodott el Babó Titti. – Mindennap leesik egy csomó, még sincs kevesebb?!
– De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi mindeniket.
Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.
– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa meghal?
– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.
Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van! 

 ( A hétfejű tündér c. kötetéből )




   Van az asztalfiókban 

Van az asztalfiókban egy
könyve is apának,
egy költő írt abba verset:
József Attilának
hívták azt a költőt. Meghalt.
Mosni járt az anyja.
Kisebb volt, mint én, amikor
elveszett az apja.

Apa szokta elmesélni
ezt nekem vasárnap,
ilyenkor aztán én nagyon
szeretem az apámat.
Verset is olvas a könyvből,
azt, mikor az anyja
kosárral ment a padlásra,
őt meg sírni hagyta . . .

Azt is elolvassa, én meg
hallgatom nevetve,
hogy csinálja ,,Brumma, brumma,
brummadza", a medve.
Meg a pösze kis malacról,
hogy olyan a falka,
ahány malac, ondolálva
van annak a farka!

Ilyen gazdag, aki költő,
kérdezem apámat:
övé a sok medve, malac,
s a réten a nyájak?
Mind-mind az övé volt - mondja -,
erdők, hegyek, rétek,
s ami nagyobb a világnál:
szíve a szegénynek!

A szegénynek gondja-baja
mind-mind az övé volt,
mert ő is, az ő szíve is
a szegényeké volt.

- Akkor ő is olyan volt hát -
kérdezem apától -,
akkor ő is éppolyan volt,
mint Petőfi Sándor?

Mint Petőfi, akinek a
versét megtanultam,
s el is mondtam nemrég, mikor
ötesztendős múltam:
anyának is volt egy tyúkja,
az is itt lakott bent,
s ha akarta, az asztalra,
az ablakba röppent . . .

Kicsi vagyok, de nemsoká
felnőtt leszek mégis,
veszek majd egy könyvet, s abba
verset írok én is,
beleírok én majd abba
mindent, amit látok:
enyém legyen, beleírom
az egész világot!

( Zelk Zoltán )


A tizenhat-tizenhét éves gyerek az esetek jelentős részében felfedezi, hogy rettentően magányos. Miközben persze sok társ veszi körül, igazából egyedül van - ezért elkezdi kinyújtani a csápjait a szülei felé. Ezt abból lehet észrevenni - és mindenkit szeretettel kérek, akinek hasonló korú gyereke van, figyeljen erre oda -, hogy azt mondja: "A szüleim nem értenek meg engem!" Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt jelenti: ott van már benne a vágy, hogy megértsék. Egy évvel korábban eszébe se jutott volna ilyet mondani. Akkor még fütyült rá, hogy megértik-e őt a szülők, vagy sem, most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg. Vagyis van öt-hat nagyon nehéz év, amit szülőként emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az azonban hihetetlenül fontos, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat. Mert bizony tizenegy-tizenhat éves kor között úgy el tud romlani egy szülő-gyerek kapcsolat, hogy a kinyújtott csápok nem találnak kapaszkodót, hát a gyerek visszahúzza azokat.
  
( Ranschburg Jenő )





Haszontalan dolog a gyermekek boldogságát ruhával, játékkal, édességgel mérni. A szép ruha inkább csak gond; az édesség az valami lelkiismeretfurdalás-féle. (...) A gyermek boldogságát csak birodalmakkal lehet mérni és szabad idővel. Kérdezd meg, mekkora országa volt a csatangolásra; aztán mennyi időt volt önmagára hagyva, s körülbelül tudod, milyen volt a gyermekkora. Nélkülözni is főként ebben a kettőben tud.

( Németh László )






A szerelem gyümölcse a legnemesebb, a legősibb érzés: életet alkot. Senki sem tudja, honnan jön, hogyan jön, csak leszáll az ismeretlenségből az emberek boldogítására, a fiatal évek örömére, az öreg napok vigaszára, édes gond, féltő aggodalom, gyönyör és büszkeség, a gyermek az élet maga.

(G. Hajnóczy Rózsa )






2022. május 17., kedd

Háború 2022-ben...

ADY ENDRE

Imádság háború után


Uram, háborúból jövök én,

Mindennek vége, vége:

Békíts ki Magaddal s magammal,

Hiszen Te vagy a Béke.

 

Nézd: tüzes daganat a szivem

S nincs ami nyugtot adjon.

Csókolj egy csókot a szivemre,

Hogy egy kicsit lohadjon.

 

Lecsukódtak bús, nagy szemeim

Számára a világnak,

Nincs már nekik látni valójuk,

Csak Téged, Téged látnak.

 

Két rohanó lábam egykoron

Térdig gázolt a vérben

S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,

Csak térdem van, csak térdem.

 

Nem harcolok és nem csókolok,

Elszáradt már az ajkam,

S száraz karó a két karom már,

Uram, nézz végig rajtam.

 

Uram, láss meg Te is engemet,

Mindennek vége, vége.

Békíts ki Magaddal s magammal,

Hiszen Te vagy a Béke.






Nem gondoltam volna, hogy  bekövetkezik a most zajló háború!

Szomorú, hogy egyes országok  nem látják ennek a háborúnak  lehetséges

következményeit.

Temérdek fegyver érkezik Ukrajnába. Jó ez így?

Szerintem nem!
 
Valami nincs rendben a világban, emberi fejekben.

Csak imádkozni tudok magam is, hogy minél előbb béke legyen a világban!

Még akkor is, ha egyelőre kevés a remény erre.






Hallgassuk ezt a dalt Mezei Mária előadásában.