2021. december 29., szerda

BUÉK 2021 !...










Népi köszöntő újévre



Adjon Isten füvet, fát,

Teli pincét, kamarát.

Sok örömet e házba,

Boldogságot hazánkba!


Este harangszóra, gilingalangóla,

Azt hirdeti, itt az évnek, itt a fordulója.

Azért friss egészséget,

Bort, búzát, békességet.

Aggyon Isten bőven,

Az újesztendőben.


Ez újév reggelén minden jót kívánok,

Ahova csak nézek, nyíljanak virágok!

Amennyi az égnek lehulló zápora,

Annyi áldás szálljon gazduram házára.



Újesztendő, vígságszerző most kezd újjulni,

Újjuláskor víg örömmel akkor hirdeti,

Hirdeti már a Messiás, eljöttünk lenni.

Legyetek hát az Istennek igaz hívei.







2021. december 8., szerda

Karácsonykor...


ÁLDOTT, BOLDOG, BÉKÉS
 KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!








Dsida Jenő

Hideg téli est


Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.

Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.

S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?








Reményik Sándor

Karácsonykor



A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök - ide.

Itt minden fehér lesz, - fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, -
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk...
Néked ajánlom égő szívemet...

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.









Karácsonyi álom
   

     A karácsonyi szentestét megelőző éjszaka száncsengő hangjára, csilingelő fehér tüllbe öltözött bodros hajú angyalok kopogtatására riadtam. Az ablakom előtt hatalmas fenyves erdő zöldellt. Ágaikon, mint vastag puha vatta, vakító fehéren ült a hó.  Vidám, tüllfátyolba öltözött, téltündérek kis csoportokat alkotva ropták vidám táncukat.  Csengő kacagásuktól egyik-másik fenyő megrázkódott és szép lassan mindegyik karácsonyi díszbe öltözött. Ámulva figyeltem az eseményeket. Rövid idő múlva trombita éles hangja intette csendre a viháncoló, jókedvű téltündéreket. Puha szőrmével bélelt csengős szánon, aranyruhába öltözött, szőke, göndör hajú, pufók, szárnyas angyalka érkezett. A szán méltóságteljesen siklott, és pontosan az ablakom előtt állt meg. A kis puttó felállt, két fehér ruhás segédangyal segítette fel a szán ülésére. Kezébe vette trombitáját, belefújt, mosolyogva hívogatott maga felé. A téltündérek ekkor kört alkottak, vidám táncot járva énekelni kezdtek, és kézmozdulatukkal jelezték ők is, hogy siessek hozzájuk. Hirtelen jött forróság borította el a testem. Hatalmas fény vett körül. Könnyűnek éreztem magam, majd váratlanul kinőtt szárnyaimmal, odarepültem hozzájuk. Az aranyhajú angyalka maga mellé ültetett, ismét belefújt a trombitájába és a szánnal siklani kezdtünk az ablakom előtt lévő, karácsonyi, fenyőerdőben. Szebbnél-szebb dallamok csendültek fel útközben. Én pedig furcsa boldogságérzettel néztem a szikrázó havas tájat, a csillogó fákat.
     A szán hirtelen megállt egy nagy ezüstfenyő előtt. A kis puttó leugrott a szánról és apró, kövérkés kezével intett, hogy kövessem. Az egyik fánál felém fordult, és vékony, csilingelő hangján megszólalt.
  - Gyere! Nézz körül!
  - De hát ki vagy te? - kérdeztem tőle.
  - Ó, hát honnan is tudhatnád! Én vagyok a te karácsonyi angyalod. Mert minden embernek van angyala. Remélem, ezt azért tudod! Én most magadra hagylak. Menj! Menj! Majd visszajövök érted!  - szólni akartam, de hirtelen eltűnt. Ott maradtam egyedül.
   Puha, frissen hullott hóban lépkedtem, először csak tanácstalanul forogtam jobbra-balra, majd egy másfél méteres lucfenyő ágain akadt meg a szemem. Jégcsapok lógtak az ágak széléről, a tetején ragyogó csillag díszelgett.  Piros, sárga, zöld golyók, arany és ezüst diók, ezüstpapírba csomagolt szaloncukrok, fehér, szúrós angyalhaj, a fát keresztbe-kasul átölelő ezüst és arany girlandok csillogtak hívogatóan. Egy barna maci, nagy sárga selyem masnival a nyakában, és egy kalapos, pislogó hajas baba üldögélt a fa alatt. Leguggoltam a fa alá, kezembe vettem egykori karácsonyi ajándékomat.   
    Magamhoz öleltem őket, behunytam a szemem és egy szép, falusi ház szobájában találtam magamat ötévesen.
                                                             


     Ott állok a karácsonyfa alatt barna bársony ünnepi ruhában. Hosszú barna hajamban két nagy fehér masni ékeskedik.  Angyali zene szól, apám és anyám mögöttem állva nézik gyermeki örömömet, ahogy szótlanul bámulom a csillogó karácsonyfát. Minden díszét megnézem és pici ujjaimmal, bátortalanul a szaloncukorhoz nyúlok, majd a szőrme macival, és a kalapos, fekete hajú pislogó alvós babával foglalatoskodom.
     Furulyaszó hangja hozott vissza a karácsonyi erdőbe. Tovább sétáltam. Hallottam, hogy valahol messze, karácsonyi dalokat énekeltek. Sűrűn hullt a hó, hideg volt, de én még sem fáztam. Néhány dióval, piros és sárga almával díszített aprócska karácsonyfán akadt meg a szemem. Megszólalt.
  - Nem ismersz rám? Látom, nem tudod, hogy hol is álltam egykor? Ott lógtam egyik karácsonykor a szomszédotok mennyezeti gerendáján az asztal fölött. Jól emlékszem mennyire bámultál és csodálkoztál. Ugyanis nem voltam olyan csillogóan felöltöztetve, mint a te otthoni karácsonyfád. Pedig én is örömet, szeretetet, ünnepet vittem a földes, alacsony szegényes kis szobába, ahol petróleumlámpa világított, te pedig a búbos kemence szélén üldögéltél, egy macskát simogattál. Késő délután volt. Hallgattad az asztalt körülvevő férfiak, fejkendős asszonyok beszélgetését, halk éneklését és nézted a hóhullást, a két pici ablakban zöldellő búzát, a két felpúpozott bevetett dunyhás ágyat. Nos, rémlik már valami?
    Megsimogattam a kicsi fát és válaszoltam neki: - Tényleg így történt! Milyen jó, hogy emlékeztettél a kedves, falusi szomszédok házára, szobájára, és az ott töltött egyik karácsonyi délutánra.
      Az örömtől hirtelen táncra perdültem. Forogtam, forogtam, mígnem tüllruhává átváltozott hálóingem széle beleakadt egy borókafenyőbe.
   - Hó-hó! Még utóbb feldöntesz! - förmedt rám, egy kissé morcos hang - Rám már nem is vigyázol! Pedig édesapád sötét este jött értem a közeli erdőbe, hogy hazavigyen és  szépen feldíszítsenek. Abban az időben sok nehézségen mentek keresztül a szüleid. Akkor még kisiskolás voltál! - megrázta magát, a ráhullott hótól akart megszabadulni. Én pedig magam előtt láttam fiatal édesanyámat, aki egy fazékban kevergeti az édes szagú barna szaloncukrot, majd később a már kihűlt masszából, kicsi téglalap alakú rudakat formál belőlük és végül, ollóval cakkozott szép fehér papírba csomagolja őket. Ujjammal most a fenyő felé nyúltam.
  - Emlékszem rád, nagyon is emlékszem! Most is szúrsz, mint akkor régen. Pici, nagyon pici házikóban éltünk egy hegyes vidéken. Oda kellett valamiért menekülnünk. És nagyon szegények voltunk! – körbesétáltam a fát, néztem rajta a díszeket, a szaloncukrot - Milyen szép is volt! Emlékszem,   milyen nagy hó esett, és hogy dideregtünk a hidegtől.  Édesapámmal ezen a délután, hosszan, nagyon hosszan sétáltunk a dimbes-dombos utakon. Mire hazaértünk, már igazi gyertyafény lobogott rajtad. A sarokban álló, tekerős lemezjátszóból pedig, karácsonyi dalok csendültek fel. A fa alatt örömmel nézegettem a babaszobát, ami apró bútorokkal volt berendezve… -  elmerengtem és folytattam -   De ne haragudj, megyek tovább. Ahogy látom, ott van egy hosszú tűlevelű fa. Olyan ismerős! És milyen szép! Nahát! Ez hihetetlen!  Nézd csak! Ott állnak körülötte a szüleim és nagyszüleim. Milyen jó látni őket ismét!
    Szinte lélekszakadva rohantam a fák között, hogy minél előbb odaérjek a hosszú tűlevelű fenyőhöz, és főleg rég nem látott hozzátartozóimhoz. Ott állt a fenyő mellett egyik oldalon fekete, apró fehér mintás ruhába öltözött, fejkendős nagymamám és ünnepi fehér ingbe, fekete nadrágba, csizmába bújt bajuszos nagypapám. A másik oldalon anyámat láttam, aki szép fehér csipkegallérral díszített szürke selyemruhában volt. Haját rövidre vágatta, és sütővassal bodorította. Apám sötétkék öltönyben, fehér ingben, nyakkendősen ott állt mellette, és fogta anyám egyik kezét. Hívogatóan felém mosolygott. Amikor melléjük értem, zavartan megálltam. Beszéltek valamit, de semmit nem hallottam. Megöleltük egymást, majd kezükkel intettek, hogy kövessem őket. Ekkor anyai nagyszüleim falusi négy szobás, tornácos, szép házában voltunk. A tisztaszobában állt a hosszú tűlevelű karácsonyfa. Mi pedig mindannyian szótlanul bontogattuk karácsonyi ajándékainkat. Aztán ránéztem apámra, anyámra, hirtelen felpattantam és boldogan csókolgattam arcukat. Ekkor megint beszélni kezdtek, de hangokat most sem hallottam. Csak a szájuk mozgott, és könny folyt az arcukon. Ijedten néztem körül.  Nagymamám kezét láttam inteni, ahogy a konyhába hívott bennünket. Mindannyian utána mentünk és leültünk a fehér damaszt abrosszal borított ünnepi asztalhoz.  Az asztal közepén, egy szál fenyőág mellett, kifúrt szép nagy piros almában gyertya lángja lobogott. Nagyapám vörös bort töltött a poharakba, az enyémbe málna került. Megszólalt. És az eddigi furcsa némaságot, csendet, váratlanul megtörte a hangja. Felállt, megemelte poharát és belekezdett mondókájába. Most már jól hallottam: - „Bort, búzát, békességet! Sötétségben fényességet! Boldog karácsonyi ünnepeket!”.
     Ott álltam megbabonázottan a fenyőm mellett, és jól láttam magunkat, ahogy családi szeretetben, békességben eszünk, koccintunk, beszélgetünk, éjfélkor pedig együtt indulunk a templomba, az éjféli szentmisére. És mint a moziban, úgy peregtek előttem a további események.  Magam előtt láttam az István napi regélőket, a János napi borszentelést. Az aprószentek napján megérkezett korbácsolókat, akik frissülést, egészséget kívántak, fűzfa vesszejükkel elűzték a rossz szellemeket, cserébe diót, tojást, mézet kaptak. Aztán elszakadt az emlékezés fonala és én tovább sétáltam.
    Gyönyörködtem a fenyők csúcsán lévő arany, ezüst csillagokban, az apró vagy néhol egészen nagy színes gömbökben, a szalmából készült angyalkákban, az ezüst és arany diókban.  Az egyik fán csillagszórók fénye ragadott magával, majd egy szép, apró piros szalagokkal, piros gyönggyel, szaloncukorral díszített ezüstfenyő csengőjére lettem figyelmes. Megálltam a fa előtt és az egyik nagy üveggömbjében ámulva néztem egykori fiatal önmagamat és baráti társaságomat.  Úgy láttam ez már egy felnőttféle karácsony volt. Talán az első szerelem karácsonya. Jóleső érzéssel néztem az eseményeket, de hirtelen egy kerámia csengő hangjára lettem figyelmes.
   Ne feledkezz meg rólam sem! – a közelben lévő kicsi ezüstfenyő erősen rázta az egyik ágán lógó, csengőt. Odaszaladtam. Magam előtt láttam a két év körüli kislányomat, Katát és férjemet. Kata ámulva nézte a csillogó karácsonyfát, majd hirtelen jött izgalommal fedezte fel ajándékait. 
   Merengésemből, a kicsi ezüstfenyő mögötti lucfenyő szomorú, búgó hangja zökkentett ki. Nem beszélt, csak halkan dúdolt. Szinte félve közelítettem hozzá. Az ágain lógó gömbök, mintha megfakultak volna, és kevésbé csillogott, mint a többi karácsonyfa. Szomorúan álltam alatta. A lobogó gyertyafényben bánatok suhantak át és a gyertyafény hirtelen kialudt. Ekkor azonban váratlanul mézeskalács illata csapta meg orromat, és már egy dús, kerek normand fenyő előtt álltam. Pillanatképek peregtek szemem előtt.
    Kata már felnőtt lányként, egy sűrű normand fenyőt öltöztet pirosba, mézeskalácsot süt, a méz és fahéj illata keveredik a szobában. A fa alatt mézeskalács házikó, dió, mogyoró. Gyertyák világítanak, és a lemezjátszóból a Csendes éj szép dallamát hallgatjuk.  Édesanyám elárvultan, már apám nélkül áll a fa előtt, mellette Kata és férjem. Hirtelen valami egészen furcsa sajgó fájdalmat éreztem a szívemben. 
   Sarkon fordultam és rossz érzettel szédelegtem tovább a fák között. Néztem a többi karácsonyfasort. Ezek a fák mintha szomorúak lettek voltak. Lankadtan integettek, tele voltak csillogó díszekkel, mégis, mintha valami hiányozott volna róluk. És egyre kevesebben álltak alattuk.
   Hirtelen édesanyám kezét láttam integetni. Hívott, hogy menjek a lucfenyő mellé. Oda, ahol ő állt. És én ismét boldog lettem és szaladtam. Alig vártam, hogy még egyszer megöleljem, és érezzem szeretetét. Csak néztem összetöpörödött alakját, ráncos arcát, megritkult ősz haját. Átadtam neki az ajándékom. Leült, és óvatosan bontogatni kezdte a csomagot. Egy darabig szótlanul néztem, majd hirtelen gyorsasággal megráztam a fenyő egyik ágát, és szinte követelődzve mondtam.
   - Nem akarok már tovább szomorkodni!És emlékezni sem... Ahogy beljebb kerülők a fenyőerdőbe, egyre csak szomorúbb leszek. Talán nem is megyek tovább, inkább visszafordulok! – de a fenyőfa egyik tűlevelével megszúrt és megállított.
   - Ne fordulj vissza! Menj tovább! Akad azért majd még egy kis boldogság! Nézd!  A legutolsó sorban, mennyi nagy-nagy fenyőfa áll!  Ők nagyon várnak rád! Siess hozzájuk, mert már kevés az idő!
      A hosszú tűlevelű karácsonyfa nógatására előre siettem, és a vidám, gyerekkacajtól hangos nagy karácsonyfasorra érkeztem. Ezek a fák ragyogtak, friss fenyőillat áradt belőlük. Alattuk Kata lányom három gyermeke gyönyörködött a csillagszórók fényében. Önfeledten bontogatták az angyalok ajándékát. Ismét békés, gyermekkori  boldogság érzet költözött belém.
     Ahogy így szemlélődtem, hirtelen vakító fényesség támadt.  Trombita hangja szólt, az arany szőke, fehér ruhás kis puttó érkezett vissza, halkan suhanó, most már csillogó szánján. Kipattant mellém, ismét megfogta a kezemet és odavitt a tér közepére egy több méteres még fel nem díszített fenyőfa elé.
   - Nos, kicsit elidőzhettél a szép, díszes, nem éppen könnyű múltadban. Sajnos túl nagy már ez a fenyőerdő, és az idő is rövid volt, ami rendelkezésedre állt. De néhány fánál elidőzhettél.   Akárhogy is nézzük, voltak gyönyörű és felejthetetlen karácsonyaid. Ne légy szomorú! Ti földi emberek már csak ilyenek vagytok. Sok mindent elrontotok. Talán most, hogy ismét végig járhattad a karácsonyi erdődet, már tudod, hogy neked még mire van szükséged. Ne mondd, hogy már késő! Soha, semmi nem késő! Itt ez a fa! Díszítsd fel! Ez szinte mindegyiknél hatalmasabb! Ezért a kívánságod is hatalmas lehet. Hát kívánj valamit! Teljesülni fog! Megígérem! Élj a lehetőséggel! - azzal belefújt a trombitájába, visszament a szánra és segédangyalaival együtt eltűnt a szemem elől.
     Szinte bénultan álltam a több méteres, gyantaillatos fenyőfa előtt. Jégcsapok csilingeltek rajta.  Körülnéztem. Meglepetten láttam, hogy már egyetlen egy karácsonyfa sem áll a helyén. Eltűntek, mint a kis puttó és a téltündérek. Tétován toporogtam a hideg, puha hóban. Felpillantottam az égre. Egy fényes csillag suhant át felettem. Majd váratlan hóvihar támadt, fázni kezdtem, és én szárnyaimat emelgetve el akartam repülni. De nem tudtam megmozdulni.



       Hirtelen felnyitottam a szemem, felültem, nagy levegőt vettem. Körülnéztem a szobámban. Még szinte hallottam a jégcsapok hangját, éreztem a süvítő szél hidegét, és  nem tudtam, hogy álomban vagy a valóságban vagyok. Szívverésem felgyorsult, melegem lett. Mélyeket lélegeztem. Szép és mégis nyomasztó álmom megviselt. Még sokáig feküdtem behunyt szemmel, ernyedt mozdulatlanságban.      
     Később, amikor már felkeltem, odamentem az ablakomhoz. Nagy pelyhekben hullt a hó. Ablakom előtt éhes galambcsapat rajzott el. Fekete varjak ültek fázósan az erkélyem előtti havas, domboldali fákon. Ahogy bámultam kifelé, karácsonyi tündérem álombeli szavai jutottak eszembe.
    - Hatalmas kívánság! Vajon mit is kívánhatnék? - motyogtam szinte hangosan, és tűnődve indultam a konyhám felé, reggelit készíteni magamnak.







2021. december 7., kedd

Az OMEGA...

Csodálatos zenék alkotóira emlékezem, akik már az égi mezőre költöztek!




 Benkő László,

               Mihály Tamás

                            és ma már 

                                                                         Kóbor János is!


Nyugodjanak békében!

 


 

(" Lillásreggeli  Kóbor Jánossal" )

Kattints rá!

https://youtu.be/jTnewmDUeCo





                                                                         Kattints rá és hallgasd!

                                                                  https://youtu.be/0wdyY3dUVqg


                                                       






2021. december 5., vasárnap

Mikulás...

 




Weöres Sándor

 Suttog a fenyves


Suttog a fenyves, zöld erdő,

Télapó is már eljő.

 

Csendül a fürge száncsengő,

Véget ér az esztendő.

 

Tél szele hóval, faggyal jő,

Elkel most a nagykendő.


Libben a tarka nagykendő,

Húzza-rázza hűs szellő.

 

Suttog a fenyves, zöld erdő,

Rászitál a hófelhő.

 

Végire jár az esztendő,

Cseng a fürge száncsengő.

 

 

 



2021. november 22., hétfő

Adventi várakozás...

Mécs László


 Adventkor


Jézusunk, adj erőt, hogy ékesen járjunk

Illendő ruhában, méltóképpen várjunk.
Add, hogy kerülgessük a bűnt, sötétséget
S ama jobb hazában megláthassunk Téged.



  






Dsida Jenő


Közeleg az emberfia



Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ô lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ô megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ô megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sirunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.

1929







Idén is várja közönségét a Vörösmarty téri Budapesti Karácsonyi Vásár minden nap. Valamint a Szent István Bazilika előtti tér.






Szakítsunk időt a lelki feltöltődésre !




2021. október 30., szombat

Halottainkra emlékezünk!







Bertók László



Halottak napja


Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temetői buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat:
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.







„ Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk. „


( Bagdy Emőke )


„ Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát. „


Polcz Alaine




Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...


Ady Endre




2021. október 19., kedd

1956.október 23....




Sinka István


Üdv néked Ifjúság!






Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép,

ki lángban és vérben születtél meg újra

három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!

Melyik nép írta fel mostanában nevét

így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?

S mely nép beszélt így az önmaga nevében,

mint angyal, mikor a harsonát fújja?

Bús igájának fájára írja hát,

s mint annyiszor a megsárgult ezer évben

vérrel és vassal tanítja zsarnokát.



Buda, 1956. október 26.



Kattints rá!