2011. október 31., hétfő

Egy férfi és egy nő...




Sok évtized után ismét megnéztem ezt a lélekemelő filmet.


Egyszerű emberi történet, tiszta, mély érzelmek, jó rendezés, remek színészek, szép zene...


Meg kell nézni! DVD-én is lehet kapni.



Egy férfi és egy nő

(Un homme et une femme)

            1966

rendező: Claude Lelouch
forgatókönyvíró: Claude Lelouch, Pierre Uytterhoeven
zeneszerző: Francis Lai, Vinicius De Moraes, Baden Powell
operatőr: Claude Lelouch, Patrice Pouget
vágó: Claude Lelouch, Claude Barrois, G. Boisser
Anouk Aimée (Anne Gauthier)

Jean-Louis Trintignant (Jean-Louis Duroc)
Pierre Barouh (Pierre Gautier)
Valérie Lagrange (Valerie)
Antoine Sire (Antoine Duroc)

Gyermekeik internátusában találkozik Anne és Jean-Louis. Mindketten tragikus körülmények közt veszítették el házastársukat. Ettől elsősorban Anne szenved nagyon, olyannyira, hogy menekül is az új kapcsolat elől. Ennek ellenére Jean-Louis nem adja fel, s végül sikerül meghódítania Anne-t.

Díjak és jelölések:


BAFTA-díj (1968) - Legjobb női alakítás: Anouk Aimée
Cannes (1966) - Arany Pálma: Claude Lelouch
Golden Globe díj (1967) - Legjobb idegennyelvű film
Golden Globe díj (1967) - Legjobb női alakítás: Anouk Aimée
Oscar-díj (1967) - Legjobb idegennyelvű film
Oscar-díj (1967) - Legjobb eredeti forgatókönyv: Pierre Uytterhoeven, Claude Lelouch
BAFTA-díj (1968) - Legjobb film jelölés: Claude Lelouch
Golden Globe díj (1967) - Legjobb rendező jelölés: Claude Lelouch
Golden Globe díj (1967) - Legjobb eredeti filmzene jelölés: Francis Lai
Golden Globe díj (1967) - Legjobb eredeti filmdal jelölés: Pierre Barouh, Francis Lai
Oscar-díj (1967) - Legjobb rendező jelölés: Claude Lelouch
Oscar-díj (1967) - Legjobb női főszereplő jelölés: Anouk Aimée






2011. október 30., vasárnap

Emlékezzünk halottainkra...





 Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz,
 mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még
 fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a
 lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait.
Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése
 szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt,
 kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap.
 Így halványodik el az időben minden emberi emlék.
 De egy napon fény hull valahonnan,
 s akkor megint látunk egy arcot.
     

( Márai Sándor  )







2011. október 27., csütörtök

Zelk Zoltántól egy vers....

Halottak Napja közeleg.


Eszembe jutott Zelk Zoltán gyönyörű verse, a feleségét sirató gyászdala.







 Sirály 





Vak szemgödör. Halott sirály.

Kiholt a tenger: medre már

vak szemgödör. Halott sirály

lelke vijjogva visszaszáll.



Megyek az utcán sehova.

Megyek se ide, se oda.

De jön talán a villamos,

mely téged végre visszahoz.



Hát állok itt, hát várlak itt.

Nyitja, becsukja szárnyait

a tél, a nyár. Borul. Ragyog.

Fű voltam, mostan sár vagyok.



Sár voltam, mostan zuzmara.

Nem jössz haza? Nem jössz haza?

Hallod, rámszólnak: Kire vár?

már ezer éve itten áll!



Igen, százezer éve már.

Vak szemgödör. Halott sirály.

Villamosok és évszakok.

És fű és sár és hó vagyok.



Milyen ifjú a temető!

Mily zöld a tuja, a fenyő!

Az erdő már halotti váz,

de örökzöld a gyász, a gyász.



Miként a rab cellafalat,

úgy kopogtatnám sírodat,

megtanultam ott a jelet –

de más rabság ez, a tied.



Talán a fény, a fergeteg,

s a vadgesztenye-levelek,

mik sírodra keringenek,

ők tudják a morze-jelet.









Talán az emlék... Mert lehet,

hogy Zuglót járom most veled,

lábunknál rég-holt kiskutyánk,

a régi eső hull reánk.



Ó, milyen szegények vagyunk!

de élünk és együtt vagyunk,

de fülelem lágy lépteid,

de behozod a reggelit.



De összebújva hallgatunk,

vagy egy gyermekdalt dúdolunk:

„Gyengék vagyunk, elfáradunk,

talán bizony meg is halunk...”



Talán bizony... Ó, a Balázs

utcában az a kis lakás!

Benn kályhaszó, künn hó szakad.

És megvetem az ágyadat.



És kinézek az ablakon.

A tél híreit hallgatom.

Nézd, mennyi kedves hírhozó –

varjak örvénye, csókaszó.



Miért is lettem hűtelen,

mi más hír kellett énnekem?

Tavalyi hó. Tavalyi táj.

Vak szemgödör. Halott sirály.



És megyünk a hegyoldalon,

vár a mennybéli cimbalom,

földid, a földre szállt cigány –

és játszott egész délután.



A húrokon gyermekkorod

villant, cikázott, pattogott.

Couperin? Akkor is Jászberény!

Tornác. Leander. Lámpafény.



Csak Zugló és csak Jászberény!

mert addig élek véled én!

csak lépteid, lélegzeted,

csak kócos gyermek-éneked.



Csak az a tél, csak az a táj,

csak az a hóra szállt madár

csak az az ág, mely ott remeg

az ellibbent madár felett.



Mert ami van, el nem hiszem,

én-szívem messzibre izen,

nem a jövőbe, múltba már.

Vak szemgödör. Halott sirály.



Az ágakon a cinegék.

A sírok közt a nénikék.

Egyik oly régen térdepel,

mintha sohase kelne fel.



Az arca föld, az arca rét,

nagy sárga könnye margarét.

És jő a szél s úgy fújja szét,

mint szirmokat, a nénikét.



Aluszik már a cinege.

Röpül a sír, a nénike,

a tujabokor, a fenyő –

az égre száll a temető.



Mert alkonyul. Isten veled.

Én is megyek. Hová megyek?

Megyek az utcán sehova.

Megyek se ide, se oda.



Esik. Esik. Megyek. Megyek.

Mondják, akkor is így esett.

A junius-végi eget

megszállták őszi fellegek.



A kis csapat. A gyászmenet.

A néma, néma döbbenet.

Barátok. Árva asszonyok.

A nyári égen ősz zokog.



És zokog és zörög nevem

a koszorún: Jelen! Jelen!

Nem láthattam holt arcodat –

kifosztották a gyászomat.



Most már tudom, miért megyek,

most már tudom, hová megyek,

most már tudom, hol is megyek –

örökkön koporsód megett.



És villoghatnak az egek

tükrei tavaszt vagy telet:

köröttem az az őszi nyár.

Vak szemgödör. Halott sirály.



Kié e kulcs? mit nyit e zár?

kié e nélküled-kopár

szoba? ez a farkasverem?

nem otthonom, csak fekhelyem.



Háltam bokorban én s padon,

volt szúnyogzöngés paplanom

és ébresztőnek berregett

a zápor, hogyha megeredt.



S az ágyrajárás, amikor

hét égő szájon a pokol

horkol-hörög: a nappalok

kénköves kínja bugyborog.



S azok a téli éjszakák!

kapu alatt vacog a vágy:

egy konyhazug, egy szalmazsák –

ha ennyi lenne a világ...



Mert ennyi volt a nincs, a kín,

melynek lángjánál álmaim

perzselt pilleszárnya repes:

meleg vacok, tányér leves.



Tudtam, egyszer az is akad –

nagyobb karéj, hű dunyhaszag.

S egy este csak kigyúlt a nap:

egy este megtaláltalak!



De ez a nincs! ez a hiány!

e vonító farkas-magány!

ez a négy fal, ez a fedél! –

szívemre tekereg a szél.



Szívem körül süvöltenek

a nem vagy! és a nélküled! –

vánkos fölött és takaró

alatt befú-temet a hó.



Igy fekszem, fekszem egyedül.

Ágyam szélén az isten ül.

Csak néz, mert nincs rám szava már.

Vak szemgödör. Halott sirály.



Mi ez a boldog riadás?

hajnali patkócsattogás

ébreszt... , istenem... hát lehet?

álmodhatta ezt egy gyerek?



Lehet, hogy amennyi halál,

egy gyermek álmaiba száll,

hogy lehunyt pillái mögött

csontváz-staféta fut, zörög?



Csattogj hát patkócsattogás!

tünjél lidérc, múlj rossz varázs!

Bojtor, a vén fiákeres

egy hajnali kaput keres.



Minket keres, ugye, apám?

hányszor ígérted, most talán

Pestre viszel... Csat-csattogás.

Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.



Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?

Anyám teknő fölé hajol.

Sziszeg a tűz, kél a kalács.

És künn a csat-csat-csattogás.



Én ifju-szép-özvegy anyám,

Hajolj fölém, mint hajdanán...

Mint hajdanán? mint most! ma! itt!

Űzzük el végre álmaink!



Álmaink és halálaink!

Hol vagy cipő s te foltos ing?

korán kel az inasgyerek. –

Gyár kürtje. Szénásszekerek.



Meglát, utánam fut, csobog

fűzfáival a Homoród,

s mintha gyümölcsük nyújtanák,

jönnek elém a szilvafák.



Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.

Behúnyt szemekkel is tudom.

És mégis, mégis megvakít,

hogy téged nem talállak itt!



Hogy nem oszthatom meg veled

e tájat, mintha két gyerek

felezne zsiroskenyeret –

egy harapás nekem... neked...



Mintha ott... akkor... két gyerek

De csak a kín, a nem lehet!

A soha-sehol-nem-lelek-

terád-már! kínja sistereg.



Kínomból villám sistereg,

fölperzsel lombot és füvet,

s az üszkös, holt füzek alatt

a Homoród is kiapad.



És már csak a por füstölög

az elhamvadt vidék fölött,

csak por, csak füst, csak pernye száll.

Vak szemgödör. Halott sirály.



Hamuban járó reggelek.

Élek. Vagyok. Hát felkelek.

Halál után, halál előtt –

Be végtelen a délelőtt.



Be végtelen két pillanat

között a lét. A sivatag.

Úgy múlik el, itten marad

ez a szélütött téli nap.



Ez a vetetlen párna és

ez a tányér és ez a kés,

ez a kóválygó lehelet –

Nyolc celziusz fagypont felett.



Az ákác hattyúszárnya száll –

de itt benn ez a január.

S a papiron a szótagok,

mint üszkösödő végtagok.



A semmihez csak semmi nő,

de mondják: múlik az idő

És mondják: alkony... délelőtt... –

Halál után, halál előtt.



Mint lányok a tükör előtt,

öltözködünk a sír előtt

hordjuk, mint halotti ruhát,

a hajnalt, délt, a délutánt.



És mondjuk: tél, nyár, évszakok. –

Azóta kitavaszodott:

füstölgő rétek, zöld romok

fölött egy holt sirály zokog.



Hát miféle szerzet vagyok,

hogy fölkelek, élek, vagyok,

ágyat vetek, ajtót nyitok –:

nem értem, mért nem orditok?



Mert mit üzentem onnan én

s velem a szószátyár remény:

Szál cérnán, két hegycsúcs között,

úgy is, úgy is visszajövök!



Hát visszajöttem. Hát megint

ablak és párna és kilincs...

S a nap s a hold reflektora –

én nem megyek haza soha.



És kávéház és Balaton,

és villamoson, vonaton,

kattog a kerekek dala:

Nem-megy-haza-nem-megy-haza!



A rigófüttyel fürtös ág

bezúzza a tél ablakát,

s elsőt kiált az orgona:

Én nem megyek haza soha.



Ha dombtetőre lép az ősz,

mint dobogóra vén dizőz,

véres a szél, sikolt az a

nem-megy-haza-nem-megy-haza!



Ha dér, ha sár, ha nyár pora,

ha égbolt, utca és szoba,

ha kilincs, párna és pohár –:

Vak szemgödör. Halott sirály.



Barátaim, megértitek?

egy ember él közöttetek,

van kulcsa és van ajtaja –

hazamegy és nem megy haza.



Lefekszik és nem alszik el,

egy néma istennel perel,

míg rákövül az éjszaka,

az álom kényszerzubbonya.



És hályogszínű virradat.

S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak,

villamosok, autók alatt

csak megy, mintha vizek alatt.



És hallgatja, hogy nyikorog,

mint saxofonok s vad dobok

között egy árva nyenyere,

a gyászhintó négy kereke.



A temető. A temető.

Be hallgatag most a fenyő.

Be harsog a rózsabokor!

s a két napig élő csokor!



Zihál a föld. Márvány az ég.

S kit őszi szél fújt szerteszét,

lám újra visszaszállt ide

a halhatatlan nénike.



Mint cella falát a rabok,

kopogtatom e kőlapot,

verem, miként a fergeteg,

ráhullok, mint a levelek.



Hogy bekiáltozom veled

a mindenséget, az egek

vásznára vetítem neved –:

te Szemérmes, nem sértelek?



De értsd meg, ha kiáltozok –

Irén! Irén! nincsen jogod

a földbe ásni homlokod,

tekinteted, mozdulatod!



Mért vártad másfél éven át

kinyílni cellám ajtaját,

ha nem tudod, hogy nyitva már?

Vak szemgödör. Halott sirály.



Hát jőjj! és hívjad holt ebed!

és hozd a vézna kerteket!

és hozd a Rákospatakot!

a zuglói alkonyatot!



Mert mind elföldelték veled...

Micsoda poggyászt vitt kezed!

Hogy bírtad el? hogy bírtad el? –

Jaj, istenem, hogy bírjam el?



Ha az a perc! Csak azt ha még!

Már este van... Lámpád se ég...

Csenddé alvadnak a neszek...

Én állok kint... Én csengetek.



Csengő sikolt. Aztán az a

Másik, a lélek sikolya...

Aztán a száj, a szó, az a

„Haza jöttél?” – „Haza... Haza!”



Aztán halj meg, ha jobb neked

arcod a sárba rejtened,

ha iszonyatos gyöngysorok,

szép melleden hólé csorog.



Halj meg, de karjaim között!

hallgassam én is a rögök

deszkán didergő dobszavát –

megértem én már a halált!



Nem értek én már semmi mást,

nem hallok én már semmi mást,

csak azt a néma suhogást,

azt a szárnytalan szárnycsapást.



Csak azt tudom, hogy visszaszáll

egy szárnyavesztett holt sirály.

Lebeg, lebeg, aztán leszáll.

Szívem vak tengerére száll.