2016. szeptember 28., szerda

Csoóri Sándor emlékére...


Csoóri Sándor költő emlékére!


( Csoóri Sándor (Zámoly, 1930. február 3. – Üröm, 2016. szeptember 12) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, esszéíró, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. )







Csoóri Sándor

Anyám fekete rózsa


Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét —
Anyámnak fáj a feje,
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak
jöttment idegenek?
Anyám az ijedtségtõl
dadog és bereked.
Sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgonavirág
is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
Anyám csönd-sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
„segítek, azért jöttem”.

Anyámnak fáj a feje —
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi —
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.




Vendégem és varázslóm


Ebben az átlátszó esőben
nagyon magányos lett az erdő.
Madarak torkában a lángot
elfújta kedvetlen, hanyag szél.

Állnak a lombok, mint lovak
a szomorúság jászolánál;
baljós tükröket rejt a hegyhát
s bennük ég és föld öklelését.

Ha nem élnél, most elaludnék
s nem gondolnék semmi örömre
sem a víz citera-szavára
sem ágyékod villámaira.

De felkönyökölök nyavalyámból
az elmúlásból felkönyökölök
s Téged látlak, egyetlen élőt
kiben a nyár még folytatódik.

A nyár, mit az eső kioltott
akárcsak egy boglyatüzet;
a nyár, mely olyan zaklató, mint
a szerelem, vagy mint a rózsák.

Az évszakokat folytatod Te
azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
ha fölnézel, ragyog a Nap
s ki is nyílik, mint egy kapu.


Ezen át lépsz be újra hozzám
a vendégem és varázslóm vagy.
Eláll az eső szívverése
s a fű zöld parazsa fölizzik.







Várjuk meg, amíg este lesz


Ne szeressük még egymást, túl korán van,
csuromvizes az utcakő, a fák csipásak
s az éjjel elhullott lomb-dögöket se hordatta még el a város -
A szembejövők kabátgallérja csupa nyirok,
dől belőlük a fáradt gőz,
mint az úttest alatti csatornákból.

Ne szeressük még egymást, túl korán van,
fészkükből kivert gyerekek sírják tele
az alumínium-hideg utcát
s a macskák fekhelyére
fagyoskodó kis álmok kucorodnak.

Nézem a leheletedet: foszladozó brüsszeli csipke,
nézem a szálkás tornyokat: körülszíjazott isten-árnyak
s ha szólnék hozzád: megírhatatlan versbe kezdenék.

Ne szeressük még egymást, túl korán van,
nem hallgattuk még meg a nap várandós híreit sem,
zöldség és vérszag úszkál körülötted
vásárcsarnoki lomhasággal,

s mintha a baltával kettéhasított országok csonkja mellől is
a te hangodon jajveszékelne valaki -

várjuk meg, amíg este lesz.





2016. szeptember 4., vasárnap

Ismét szeptember...







Négy évszak

„ Az ember lassan otthonos lesz a világban. Igen, ez a szeptember. Ízlelem, mint a szakértő az újbort és mustot, nyelvcsettintve és komolyan. Már meg tudom különböztetni az egyes szeptemberek fajsúlyát, hőfokát, ízét és illatát. Igen, az idei elég tűrhető szeptember. Van benne cukor, ökörnyál, mézszínű napsütés, halálszag, ittas életérzés, hümmögő bölcsesség. Elég jó szeptember ez. Megjelölöm krétával, s várom, mi forr ki erjedő mámorából tavaszra? „

(  Márai Sándor )






Juhász Gyula

 Szeptember aranya


Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bőség-szarujában
Szeptember aranya van.

Ez a nyár volt a legszebb,
Mert legszomorúbb nekem.
Elmúlt. Most eldalolom majd
Szeptember éjjeleken.

Mert ez az én sorom, üdvöm,
Tűnőben szép nyaram,
Mikor a holdon, a szőkén
Szeptember aranya van.





Radnóti Miklós

 A mécsvirág kinyílik

A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó:
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre Írta
egy röppenő pacsirta;
s ott messzebb, kint a réten,
a permeteg sötétben
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken

újból a sárga ősz jár.