2019. június 26., szerda

Bella István versek...



Fénylik a nyár


Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,
harangok konganak a nyárban,
de fehér törzsén már sír a bogár,
a fűrész foga fölsír a fában.

Ifjúságom, szerelmeim
mind, mit föléltem én magamtól,
játszik, susog – hányféle szín –
az ezer tükrű, szájú falombon.

Csobban és lassan gyűrűzik
a levegő, mintha a hűsben
hal úszna el, sugár tűnik
a súlytalan levélsűrűben.

Fény, fény és fény! Mintha a nyár
hajával fonná be a földet,
s az, mint a léghajókosár,
vinne, szállana egyre följebb.

Fény, fény és fény! Mintha mohok,
finom szájak szőnék át testem,
legyek egy sejt, ha zuhanok.
S ne kelljen nagyon mélyre esnem.

Fénylik a nyár. Gyöngy és homály.
S tán azért gyönyörű, mert látom:
addig talán, amíg megáll
a szem a moccanatlan ágon.

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,
harangok konganak a fában,
de fehér törzsén már sír a szám,
a fűrész foga fölsír a számban.






 Dorombolások

Arra lettél, hogy simogassanak.
Örökös kölyökmacskának születtél.
Simogatásból szőtték magadat,
hogy egyetlen simogatás lehessél.

Játékaim jósága te lehettél,
nem aki voltál, de aki vagy.
Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.

Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
hogy hol vagyok: szívedből dobogás,

szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
egy másikhoz magaddal közelítesz.
Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.

Arra lettem, hogy simogassalak.
Egy örök kölyökmacskáért születtem.
Hogy körbedoromboljam hátadat.
Hogy simogatásom hasad lehessen.

Játékaid jó fényét én leheltem,
s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz
rólam. Csutkalovam le ne vessen,
nem táltosló, de táltosan szabad.

Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
Elvesztheti a tengert a hajó?

Csak ha meghalnék! De semmit senkinek
mindenségünkért! S ha elveszítelek
magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
Csak az én holdam, csak a te napod.
Azért még kihavaz, hoz az akác
szemed fényéből egy-egy csillagot.

Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
Halálzok, halálzol és halálsz:
élsz. Én is. Addig él, ki halott,

míg ez a halandó állatfaj, az ember.
Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
sötétségfények. Egy virágos ág,

az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
fénygödröcskédző, elszelídült tenger,
nyújtózkodó, őstejút-macskaság.





Ha égek, elégek


Bach Esz-dur szvit triójára


Ne szólj, ne közelíts!
Nem hó hull, tűz esik.
Elfúlok,
meggyúlok,
fölgyújtnak szemeid.

Ha szó, majd elakad,
ha hó, majd elapad,
elhulló,
lehulló
csillag a derekad.

Oly jó, hogy újra vagy.
Forró
szavaidtól
kigyullad a nap.
Hajnal, hajnalj!
És soha el ne hagyj!

Ha hó volt, leesett.
Ha szó, a közeled.
Ha égek,
elégek,
éljek:
nézzem a szemed.





2019. június 13., csütörtök

Tango hangulatok...






Tangóban ringatózva



Ölesésedben elveszek
ölelésedben védett leszek
ölelésed olyan forró és lágy!
Testemben bizsereg a vágy.

Kezünk és lábunk együtt mozdul,
arcunk  egymáshoz simul.
Ez a tánc, ez a tánc megőrjít!
Argentin tangó hullámzik!

Argentin tangó, forró és lágy.
Akár egy szerelmi  vallomás ;
Szikrázva pattog közöttünk a vágy.









TANGÓ



Vanília  és málna illata keveredik emlékeimben.
A sütőben rozmaringos csirke pirosodik.
Mélyvörös , málna és rózsaillatú vörösbort
ízlelgetek, miközben szemem az óramutatót lesi.
Jöttödet várom.

Minden előkészület neked szól.
Az étkezőben az asztalon hófehér
damaszt abroszon, mélykék tányérok mellett
rendben sorakozott evőeszközök, csillogó
poharak állnak, a vázában egy szál fehér rózsa,
az asztal közepén kétágú gyertya ég.

Ledobom kötényem.
A zuhanyrózsa alatt
kókusz és rózsaillatot varázsolok bőrömre.
Frissen és illatosan , egy mozdulattal bebújok
könnyű, testhez simuló
mélyzöld, gyöngypántos selyemruhámba.
A  nyári szandálom is
lábamra talál.
Gesztenyebarna hajamat
megcsavarom, franciás konty lesz belőle.
Leheletnyi sminkkel szépítem magamat,
 kisétálok a nappaliba, megnyomom a gombot zenegépemen.


  Te, egy testet és lelket borzoló szaxofon szólóra
lépsz már a szobámba.
Pontosan érkezel.
Vörös rózsáidat
egy régi, nagymamától örökölt
 altwien vázába helyezem.

Leülsz a kanapéra, kék szemed mosolyog.

Aperitifnek vilmoskörte dukál.
Cigarettánkba szippantunk,
kölcsönösen udvariaskodunk,
 asztalra kerül a 
rozmaringtól illatozó vacsoratál.


Vaníliás málna-parfém jelzi a vacsora végét.
Vörös boros poharunk összekoccan,
felállunk.
 A kanapé felé indulnék,
de ekkor megszólal Jacob Gade:
                                          Jalousie tangója.

Lekapcsolod a villanyt, csak a gyertyák világítanak.
Könnyű nyári szellő lengeti a függönyt.
Átfogod  derekamat, arcom arcodhoz ér és
vaníliás - málna, rozmaringos sült-csirke illatában
buja szerelmi zsongásban,
                                           tangózunk, tangózunk...