2018. szeptember 22., szombat

Boldogság , szomorúság...







BOLDOGSÁG


A férfi

Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém simuló testedet,
csókolnám minden részedet.

Ha minket földbe letesznek,
Ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.

A nő

Hidd el, ha egyszer meghalunk,
föl a felhőbe suhanunk.
Vének leszünk és ráncosak,
de szívünkben virágosak.

Nagy felhő-hintánk csupa láng,
alattunk sürög a világ,
gurul a labda, sül a fánk,
mosolyog hetven unokánk.

Weöres Sándor )



   
A.Jevgenyij Jevtusenko


A harmadik emlékezet


Biztos veled is megesett;
A szomorúság úgy csap állon,
Hogy a fény-kárpít szétreped
S az élet értelmetlen álom.

Sötét a szív, halál-hideg
S hogy önmagunkat fölvidítsuk,
Mint irgalmas nővérek
Emlékeinket odahívjuk.

De néha oly nagy a sötét,
Olyan nehéz az összeomlás,
Hogy a szíve is , de az ész
Emlékezete is csalódás.

Köd borítja el a szemet,
A szót is mintha sírlap fedné,
S a harmadik emlékezet
Ilyenkor ébred föl: a testé.

Emlékezzen ébren a láb
Az út porának melegére
S a fűre, hol gyógyírt talált
A talpad pőresége.

Emlékezzen a gondos arc
A hűvös, érdes kutyanyelvre,
Mely a verekedő suhanc
Bőrét jólesően enyhítette.

Emlékezzen a homlokod
Az áldásra, a pillanatra,
Midön anyád csókolgatott,
Gyöngédségével elárasztva.

Emlékezzen kéjjel a hát,
Milyen a föld becézése
A tűzhányó-mélyén át,
Ha fekszel és bámulsz az égre.

Emlékezzen szájra a száj:
Fénylő homályra, jeges tüzre.
S titkainkra: fölötte száll
Hó- és narancs-illat sürűje...

Emlékezzen mind a tíz ujj
A tűlevelekre, a rozsra,
Esőre, ahogy este hull
És kisverébre s ijedt lóra.

És kérleled az életet:
Az életet megvetni vétek,
S így a testi emlékezés
Minden emlékezést fölébreszt.

És kérleled az életet:
Megvádoltalak, most bocsáss meg!
Vak elkeseredésemet
Mint bűnösnek bocsásd meg.

S ha némelykor fizetni kell
Ezért a gyönyörű világért,
Az ár bármilyen nagy legyen,
Én megfizetem, amit rám mért.

De még a sorscsapások is,
Balszerencse és veszteségek,
Ha átsütnek szépségeid-
Olyan nagy ár-e érted, élet?

/Tornai József fordítása/






Szeretnéd tudni, mit tartanak az emberek a boldogságról?

 - Azt, hogy a szépség pillanata örök időkig tart.
És miért mennek el a boldogságuk mellett, miközben mindannyian boldog életre vágynak?
 - Mert legtöbbször a boldogságot próbálják magukhoz csalogatni, s nem ők emelkednek fel a boldog pillanatokhoz.
                      
                      ( Hioszi Tatiosz )







2018. szeptember 8., szombat

Egy vers Csukás Istvántól





A nagy, édes nyári szeretkezések


A nagy, édes nyári szeretkezések!
A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,
csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,
majd föltámadva; dzsungelként lélegzik
a szoba, forró leheletben páfrány ring,
csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan
hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,
a mennyezeten monszun áramlik, egyszer
a tenger felől, egyszer a tenger felé,
lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,
gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan
hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,
a szoba puhán szétválik nőneművé
és hímneművé, egy nem mérhető, boldog
pillanatra két arcát mutatja, egy,
csak megsejtett boldog pillanatra anya
és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,
mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,
a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,
csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,
combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással
elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat
simogatjuk a másik kézzel, magunkat
csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ
görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá
s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen
lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.

                             ( Csukás István )










2018. szeptember 5., szerda

Két szép vers őszről és az édesanyáról....





Csukás István



Őszi siratás


Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek,
formálódik már, jaj, az istenítélet!
Még csak villanydrótok húrja hangolódik,
pendül s a mély zöngés elver ablakodig,
elver a szívemig, testem belerándul,
anyám, a fiad se menthet a haláltól!
Pedig nem is tudod – kusza látomás ez,
a meghasadt égen őszi vonulás lesz,
kertedből is elpörögnek a virágok,
mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok,
elhagynak hűtlenül örömök, az álmok,
üres lesz, felsikolt a szíved utánuk.
Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít,
elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért,
süllyedek s felülről rád mégis én nézek,
kínozlak s keresztre merevülök érted.
Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek
borzongását, lázát te csak a befőttek
sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék
mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék
szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak,
s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak,
s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák
sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát.
Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól,
te őrzől engemet, én őrízlek téged;
fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól,
s rálehel az ősz párás, zavaros képet
a boldogságról, halálról, rendről, szépről,
s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről!
A vad áradásban életem kimértem,
Sírnék is már érted, sírjál is már értem!




Istenke, vedd térdedre édesanyámat 



Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

( Csukás István )






2018. szeptember 4., kedd

Gondolataim 2018 szeptemberében....


Miközben tűnődők a világ vészes forgásán, miközben hallom, hogy recseg, ropog a föld, tájfunok, hurrikánok csapkodnak, földrengések , izzó lávák pusztítanak, miközben, idegen seregek döngetik Európa kapuját, áttörve azt, benyomulva éltetik hitüket, követelnek, nem kérnek… és még sorolhatnám….

Menekülök a könyvekhez, versekhez, zenéhez. Bizakodom.
Talán maradnak majd   egymást  tisztelő emberek, tiszta hittel gondolkodók, hazájukat szeretők....








ELÉGIA


Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.

Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szivén
s elkeveri
milliókéval.

Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj -
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?

Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

( József Attila
 1933 tavasza )

Antoine de Saint-Exupérynél olvashatjuk: „Lassan tanultam meg a nyelvtant, aztán megtanítottak a mondattanra. Felszították érzelmeimet. És egyszer csak szíven döfött egy vers...”