Mire is
várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban
maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen
megtörtént.
Ez a magatartás,
ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor
könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra
összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben
mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni
a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a
nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek
közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.
A minőség ideje
időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A
jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes
megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól
mindenfelől.
Az ádventi
várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma
sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a
várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is
inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden
súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek -
megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen
önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után
vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk
között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten
beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.
Az adventi
várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle.
Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban
vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között
tart.
„Ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda,
ahol a világ nagyurai esztendők óta gyűléseznek már és szónoklatokat tartanak a
békéről, az igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az
ajtókon, úgy be kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük, és meg
kell mondanom nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat. Mert nem tisztességes
dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek.
Igazságról és emberi jogokról beszélni és odaajándékozni egy országot a
halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett
az én népem, ott a hegyek között? Majd előveszik a pénztárcáikat, mint ahogy
azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én
azt mondom nekik: Nem, urak! Ne alamizsnát adjatok! Adjátok vissza a hegyeimet!
„
„ Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek
azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait,
mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró
gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk
össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk
abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász
időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy
valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy
annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe.
Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így
folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a
lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán
magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük,
rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és
megsirattunk. „
( Bagdy Emőke )
„ Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy
elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét,
melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben
a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi
felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát. „
„Soha nem értettem
meg, miért életem legszebb emléke a pillanat, mikor – tízéves lehettem – egy
téli délután beléptem anyám sötét, üres hálószobájába, s a küszöbön állva
megpillantottam a bútorok politúrján és a kályha csempéin az ablak előtt, az
utcán és a szemközti házak tetején világító hó kékes visszfényét. E pillanat
varázsát nem tudom elfelejteni. A hó kék fénye a sötét szobában valósággal
megdöbbentett, s ugyanakkor sem azelőtt, sem azóta nem észlelt
boldogságérzettel töltött el. A titoknak, a mesének, az álomszerűnek, az
anderseninek, az elvarázsoltnak ezt a teljes káprázatát addig nem ismertem, s
később sem találtam meg az életben, soha, sehol. Mi történt akkor a szívemben,
idegeimben vagy a világban? Nem tudom megmagyarázni. A csodálatost nem lehet
magyarázni. S az ilyen emlék örökké dereng egy lélekben, ugyanolyan mesés,
kékes fénnyel, mint anyám hálójával szemközt, a háztetőkön a hó.”
Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és
komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri "tizenkettő". Az
egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk.
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, február 2-án
arra emlékezünk, hogy Szűz Mária Jézus születése után negyven nappal bemutatta
gyermekét a jeruzsálemi templomban. Az előírt áldozat fölajánlásakor jelenlévő
agg Simeon Jézust a nemzetek megvilágosítására szolgáló világosságnak nevezte.
Innen ered a gyertyaszentelés szokása.
"Az anyaság magában hordoz egyfajta természetes bánatot is: a
gyerekeid kirepülnek a nagyvilágba. De minél jobban neveled őket, annál tovább
juthatnak. És a távolság ellenére is, a szeretetben nevelt gyerekek egyre
közelebb és közelebb kerülnek az anyjukhoz. A te helyed ott van a szívükben,
ezért mindig olyan lesz, mintha ott lennél mellettük."
A jólét nem attól függ, mennyi pénzt és mennyi terméket
halmozunk fel. A gazdaságot kizárólag a megfelelő hozzáállással érhetjük el.
Ehhez a hozzáálláshoz tartozik az a képesség is, hogy le tudjunk mondani
valamiről, ami mindenki másnak megvan; a függetlenség, hogy ne mások
életstílusát tegyük saját életünk mércéjévé.
Alexander von Schönburg
Sok emberből (...) egyszerűen hiányzik a függetlenség, a
szabad vélemény, az önálló állásfoglalás utáni vágy - röviden szólva, az ilyen
embernek nincs egyénisége. Akinek van, az vagy össze tudja egyeztetni a
társadalom összegyéniségével, vagy nem. Ha igen, akkor önként alkalmazkodik,
tehát lehet szabad. Ha nem, akkor kényszerűen alkalmazkodik, vagy fellázad.
( Benedek István )
Nemzetünk jövőjét a természettudományos műveltségre, és az
annak belső logikájából fakadó értékrendre kell alapozni, de nem kevésbé
fontosak a szellemtudományok, a művészetek, amelyek megtanítanak egymás tiszteletére,
együtt élni a természettel, és a tudomány eredményeinek ember- és
környezetbarát felhasználásával. A jövőnek a humánumra, egymás tiszteletére,
szeretetére kell épülnie, hogy csöppnyi földi létünk szépséggel, boldogsággal
és szeretettel legyen teli.
( Vizi Elek Szilveszter )
Az ország határait nem lehet bővíteni politikailag anélkül,
hogy az ember másokat el ne tiporna vagy meg ne bántana. A szellemi életben
mindenki olyan nagy lehet, olyan nagyra fejlődhet, amennyit az esze elbír. Én
ebben az értelemben kívánom, hogy Magyarország tartozzék a legnagyobb országok
közé.
( Szent-Györgyi Albert )
Csak boldog családok alkothatnak erős nemzetet. S egy nemzet
csak addig erős és szabad, míg a családi élet gyökerein a romlás férge nem
mutatkozik.
