Pillanatok




A pillanatokról írok. Talán  novella féléket. Az élet pillanatairól.
Fontosnak tartom őket.

Azt gondolom, ha emlékeinkben kutatunk, akkor először pillanatokat látunk, majd a pillanatra való emlékezés  történetek sorát hozza vissza. 

Egy-egy pillanatra való emlékezés akár illatokat, szagokat, egy kézmozdulatot, egy fájdalmas tekintetet... és még mi mindent nem hoz elénk?
  
 Nos, elöljáróban ennyit.





Néhány idézet kezdésnek a pillanatokról:

Aki elmulasztja a pillanatokat,
végül elmulasztja egész életét.
 Az élet, akár egy pillanat: mulandó;
 s miért ne élnénk szépen a kicsit,
 ha abból áll össze az egész?

( Lucius Annaeus Seneca )



Az életben csak az marad meg nekünk, amit átéltünk, amire visszaemlékezünk azért, hogy újraélve ismét érezzük az érzéseket, és mit sem számít, ha valamely pillanatban eltorzult. Minden emberi lénynek a boldogság a célja, ahhoz pedig az érzéseink vezethetnek el minket, az apró örömök, a nagy győzelmek, az erős érzelmek, a szerelmek. Nem számít, hogy a testünk vagy a képzeletünk éli át, vagy éppen az emlékezet formálja újra őket.

( Kilian Jornet )


Vannak pillanatok az életben; amiket soha nem lehet elfelejteni. Vannak pillanatok, amelyek mint parányi tűk megakadnak az ember húsában és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetbe, hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlünk. Halk pillanatok ezek, csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre. Az élet hangos, nagy pillanatait gyakran előszedi az ember, minden alkalommal kiszínezi, átfesti, az érdekes, nagy pillanatok lassanként megkopnak, elhalnak a boros asztalok felett a szivarfüstben. Csak azok a pillanatok az örökkévalók, amiket nem lehet elmondani. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket.
( Zilahy Lajos )


Vajon az idő mit jelent?
 A nap huszonnégy órából,
 pillanatok végtelen sorából áll.
 Minden pillanatot ki kell használnunk,
 amikor csinálunk valamit,
 vagy épp csak elmélkedünk az életről.

( Paulo Coelho )



Kattints rá!

http://informed.hu







Parfümpróba


  Illatok.  Szagok. Milyen meghatározóak tudnak lenni. Még nekünk látóknak is. Akár egy parfüm illat. Akár egy kuglóf, akár egy párna, cigaretta, egy zakó, egy ruha, vagy akár egy bőr illata. Talán még a szoba jellegzetes szaga is az orrunkban marad, vagy a tengerpart sós illata is előtörhet időnként.
  Emlékszem egy filmre. Al Pacino egy vak ezredest alakított a filmben. A nő illata. Igen. Ez a film címe. Nos, itt volt fontos szerepe az illatoknak, amit ő százszorosan jobban érzett vakon, mint egy látó ember.
  Sokszor évtizedek múltán váratlanul ellebeg egy illat, vagy szag előttünk és hirtelen felbukkan a múltunkból valaki vagy valami, mert az illat emlékeket, érzéseket idéz fel bennünk. Az illatok erősen hatnak ránk, befolyásolni tudják hangulatunkat is. Illatoktól akár ellazulhatunk, vagy éppen energiát is kaphatunk.
  Kellemes, pacsuli, büdös, fojtogató, kesernyés, édes, savanyú, dohos, orrfacsaró, füstös, nehéz, könnyű és még sorolhatnám hány féle illat, vagy szag hatja át életünket. Persze, nem csak érzékeljük, hanem mi is árasztunk egyéni szagokat, azaz testszagot, ami olyan majdnem, mint az ujjlenyomatunk. Kísérletek bizonyítják, hogy a párválasztásunkban is szerepet játszanak az illatok, a szagok.
  A napokban egy bevásárló központban jártam és a parfüm részlegben sétálgattam. Nézegettem milyen sok- féle parfüm létezik már. Valóságos édenkert sorakozott a szebbnél szebben formált üvegcsékben. Nos, ki is próbáltam egy-két illatcsodát. Szép komótosan, lassan, ahogy azt kell, a megfelelő helyre szórtam a próbaparfümből. Tudom, hogy minden bőrön másképp bújik elő az illat. Más lesz egy zsíros bőrön, más lesz egy száraz bőrön. Megvártam, hogy az illatanyag, és bőröm kémiai folyamatai kölcsönhatásba kerüljenek. Végül egy Christian Dior, egzotikus virágok, vanília, szantálfa illat összetevőjű parfümére esett volna a választásom. És nem véletlenül. De nem vettem meg, mert túl drágának találtam. Visszaraktam az üvegcsét a helyére. Hirtelen elment a kedvem a további kíváncsiskodástól. Elindultam hazafelé. Szomorúság költözött a szívembe. Pedig már majdnem tíz év telt a magas, szőke, kék szemű, számomra, mindent jelentő férfi halála óta. Tőle kaptam ezt a parfümöt egy felejthetetlen születésnapra. Milyen érdekes! Mintha csak egy kéz vezetett volna ehhez az illathoz. Talán azért, hogy életre keltsem ezen az estén, emlékeimben legalább, azt a gyönyörű öt évet, amit együtt töltöttünk szerelemben, haragban, vitákban, de együttvéve: különös, varázsos hétköznapokban és gyertyafényes ünnepekben.   

   Lám, kellett nekem parfümpróba! De talán mégis csak megérte. Újra éltem a már lassan elfelejtett virágos, egzotikus, vanília és szantálfa illatú, fájdalmassá múlt szerelem - emlékemet.






Száraz köhögés. Idegesítő. Fojtogat.  Mintha tüdővészes lennék.  Mi okozza? Nem tudom. Csak úgy jön. Váratlanul. Már néhány napja tart. Talán el kellene mennem orvoshoz. Hát így ébredek. Felhúzom a redőnyt.  Semmi tavaszi meleg, fény. Szürke felhők úsznak a magasban. Szitál az eső. Szomorú idő. Bár néhány fa már apró kis falevelekkel díszíti a dombot, ahová az ablakom néz. Már alig várom a májust, mert akkorra már csupa-csupa zöld takar be mindent. Talán a kedvem is jobb lesz majd ettől. Az erkélyemen azért már apró kis ládikókban bordó, babarózsa és téglaszínű muskátlik teszik tavasziasabbá lakásom egy szeletét. Még egy nagy rozmaring is illatozik nekem egy cserépben. Ha süt a Nap, kiülök a szétnyitható, kényelmes strandszékemre. Hátradőlők benne. Behunyom a szemem és napfürdőt veszek. Már kora tavasszal. Hamar barnulok. Sokan az ismerőseim közül, azt hiszik, hogy valami egzotikus, meleg tengerparti helyen jártam, mert már kora tavasszal szokatlanul barna a bőröm. No, persze. Az én anyagi körülményeim közepette! Jamaica, vagy a kanári szigetek... Esetleg a Bahamák. Gondolatban, képzeletben esetleg.  Végül is, ha behunyom a szemem és hozzá még valami kellemes zenét is hallgatok, akkor talán ott ülök a homokos, meleg napsütötte óceán partján, még a víz hangját is hallom. Néhány percig, vagy akár egy óráig is. Csak képzelet kell hozzá. A zene pedig számomra nagyon fontos. Megnyugtat, feltölt, mint ahogy napfény is. Robbanásszerű érzelmek zajlanak bennem egy jó zene hallatán.  De most szürke a hangulatom. Bekapcsolom a rádióm CD lejátszóját. Charlie Parker Lover Man című számát hallgatom, miközben csak úgy céltalanul sétálgatok a szobámban. Teszek-veszek.  Tárgyak vesznek körül. És sok-sok könyv.  Nyújtózkodom. Bevonulok a fürdőszobámba. Jó, meleg zuhany, illatos habfürdő. Majd bebugyolálom magam egy vastag fürdőköpenybe. Bőröm illatos. Felfrissültem. Néhány reggeli falat. Majd egy erős forró kávét kortyolgatok. Giovanni Marradi Only You száma szól már. Lehuppanok a fotelba. Elérzékenyülök. Szemem behunyom. Látom magunkat. Gyönyörű nyáreste volt. Homokos tengerpart, holdfény, és mi ketten ülünk a vízparton, lábunkat simogatja a tenger lassan kicsapódó hulláma... Meleg, érzékeny kéz simogat...  Hirtelen nyitom ki a szemem, a múlt elvész. Ránézek az órára. Még van fél órám és máris rohannom kell, órám lesz. Sok kis kamasz várja, vagy nem várja a mesémet, aztán a filmet. Ma éppen Carmen lesz a téma. Merimée regénye alapján. ( Vajon elolvasták a könyvet? Talán egy-kettő igen, de a többség... )  Szenvedélyes szerelem, féltékenység, gyűlölet.  A flamenco-tánc nyelvén. Alkotásról, a művészet és élet megfoghatatlan egymásra hatásáról szól többek között Carlos Saura egykori filmje. Antonio Gades, Laura del Sol, Paco de Lucía, Christina Hoyos, Juan Antonio Jimenez szereplésével. Micsoda film volt! Micsoda zene! Micsoda szenvedély... Vajon megértik, átérzik?  Félek, hogy nem. Pedig már jó előre felkészítettem az osztályt. De ők egy más nemzedék.  Mégis reménykedem. Ők is emberek. Van lelkük.  Hátha megéreznek valamit a filmből. 

  Szédült sebességgel öltözöm, már kilépnék a lépcsőházba, de visszaszaladok az esernyőmért. Már nem szemerkél az eső, hanem zuhog.






TANGÓ

Vanilia  és málna illata keveredik emlékeimben.
A sütőben rozmaringos csirke pirosodik.
Mélyvörös ,málna és rózsaillatú Merlot-ot
ízlelgetek, miközben szemem az óramutatót lesi.
Jöttödet várom.

Minden előkészület neked szól.
Az étkezőben az asztalon hófehér
damaszt abroszon, mélykék tányérok mellett
rendben sorakozott evőeszközök, csillogó
poharak állnak, a vázában egy szál fehér rózsa,
az asztal közepén kétágú gyertya ég.

 Ledobom kötényem.
A zuhanyrózsa alatt
kókusz és rózsaillatot varázsolok bőrömre.
Frissen és illatosan ,egy mozdulattal bebújok
könnyű, testhez simuló
mélyzöld, gyöngypántos selyemruhámba.
A  nyári szandálom is
 lábamra talál.
Gesztenyebarna hajamat
megcsavarom, franciás konty lesz belőle.
Leheletnyi sminkkel szépítem még magamat,
majd kisétálok a nappaliba, megnyomom a gombot zenegépemen.



És Te, egy testet és lelket borzoló szaxofon szólóra
lépsz már a szobámba.
Pontosan érkezel.
Vörös rózsáidat
egy régi, nagymamától örökölt altwien
vázába helyezem.

Leülsz a kanapéra, kék szemed mosolyog,
és tekinteteddel érezhetően
végig csókolod testemet.
Aperitifnek vilmoskörte
dukál, mindketten cigarettánkba szippantunk,
kölcsönösen udvariaskodunk, majd a vacsorát
tálalom. Ízlik a főztem, látom rajtad.
Beszélgetésünk
is oldottabbá válik.
Majd vaníliás málna-parfém jelzi a vacsora
végét.
Vörös boros poharunk összekoccan,
 felállunk, a kanapé
felé indulnék,
de ekkor megszólal Jacob Gade:
Jalousie tangója.
 Lekapcsolod a villanyt, csak a
gyertyák világítanak.
Könnyű nyári szellő lengeti
a függönyt.
Átfogod  derekamat, arcom arcodhoz ér és
 vaníliás - málna, rozmaringos sült-csirke illatában buja
szerelmi zsongásban,
egymásba felejtkezve tangózunk, tangózunk...





Rokonlelkek




   Volt egy nagynéném. Nagyon szép nő volt valamikor. Ahogy később megtudtam, versengtek érte a korabeli férfiak. Mert nemcsak szép volt, de okos is.  Néhány éve, hogy meghalt. Sajnos csak későn ismertem meg. Szinte a halála előtti hetekben. Teljesen véletlen volt, hogy egyáltalán a házába kerültem. Azóta, hiszek a sorsban.  Nekünk találkozni kellett.
    Akkor már nagyon beteg volt. Emlékszem, hófehér, ropogós, jó illatú ágyneműben, derűs nyugalommal feküdt a szépen faragott kettős ágyban. Nagy, barna szemének fényét még így betegen sem veszítette el. A halála előtti napon egy közepes méretű fából készült szépen faragott dobozt adott nekem. Arra kért, hogy őrizzem meg, vigyázzak rá. Ekkor lehettem úgy tizenkilenc éves. 
 -  A kincseim – mondta – Az életem legnagyobb kincsei. Rád hagyom. Te biztosan értékeled majd. Érzem, megérzem. Azt hiszem, mi rokonlelkek vagyunk. Kár, hogy nem előbb találkoztunk. A kor meg nem számít. Sok rokonom van. Többek között te is. De hát senkiről sem tudok már évtizedek óta semmit. Eltűntek. Tudod, a rokonok csak rokonok. Vérszerinti leszármazottak, és még sokfajtája van e fogalomnak, édes lányom. Van koldus, szegény, gazdag, okos, buta, semmirekellő rokonunk. S a legközelebbi rokonunk? Hát igen. Ők a legfontosabbak. Anyánk és apánk. Ha őket elveszítjük, akkor már a rokonaink is elmúlnak majd szép lassan. Elkopnak. Már nem leszel fontos sem testvérnek, sem unokatestvérnek. Hidd el, hogy ez így van. Szép lassan elsiratjuk szüleinket, időnként gyertyát gyújtunk az emlékükre és megszokjuk, hogy egyedül kell boldogulnunk a világban. Ha bajban vagyunk, ha panaszunk van... Hová is fordulhatnánk? Egy biztos, hogy nem a rokonokhoz. Mert csak látszatból csóválnák a fejüket, de segítséget nem kapnál. Ha meg sikered van? Akkor irigykednek... Talán, nem mindenkinél, de azért a többségnél azt hiszem manapság ez így van. Szétesett a család, szétesett minden. Egyesek úgy cserélgetik a feleségüket, férjüket, mint a szennyes fehérneműjüket. A gyerekek meg össze-vissza keverednek, ez az én gyerekem, az a te gyereked, ő meg a mi gyerekünk és így tovább. És már ők sem tudják lassan, hogy ki kinek a gyereke.  Szóval, édes lányom, ha nem szereztél közben magadnak vagy inkább, úgy mondanám, ha nem találtál rá a rokonlelkedre, akkor magányos maradsz, mint ahogy én is az maradtam öreg koromra... Mert azt gondolom, hogy a lélek rokonsága talán a vérszerinti rokonságnál is fontosabb. Szorosabb kötelék lehet. Talán a lelki rokonok azért találkoznak, mert közösen kell véghezvinniük egy feladatot, esetleg pontot tenniük egy hosszú ideje megoldatlan ügyre, ami sokszor nem megy aztán zökkenőmentesen. A lelki rokon nem a külsőségek és a külső jelenségvilág szintjén hasonló hozzánk, hanem egy mélyebb szinten, a lelki dimenzió szintjén nyilvánul meg a hasonlóság. Egy életút alatt nagyon nehéz megtalálni.  Persze azért van, akiknek ez megadatik. Sokszor csak egészen idős korban, az életutunk végén eszmélünk rá, valójában kikkel is állunk lelki rokonságban. Ha valakinek megadatik, hogy egy ilyen rokonlélek kísérje végig életét, akkor beszélünk lélektársakról. Miért is mondom én ezt neked? Nos, egyedül neked elmondom, neked beszélek erről. Régóta sír a lelkem.  Azóta, amióta elvesztettem valakit. Valakit, aki a lélekpárom volt, vagy inkább, ahogy mondják a duál párom volt, a lélektársam majd harminc évig. Akivel hosszú és fájdalmas együttlét során csiszolódtunk egymás mellett talán tiszta gyémánttá. Tudom, hogy most ez nagyon művinek, teátrálisnak hangzik. De hát így volt. Nagyon hosszú utat tettünk meg annak érdekében, hogy létrehozzuk a mi kettős szépséges, ragyogó fényű kövünket, a közös életünket. A te lelked is ilyen édes lányom. Érzem. Még fiatal vagy, talán szerencsés leszel, mint én, próbáld megtalálni a párodat. Ha megtalálod, akkor olyanok lesztek, mint két ragyogó ékkő, akik egymást faragták, csiszolták tisztává. Olyanok lesztek, mint a fény, önmagatokban is teljesek és egészek. Majd gondolj rám, ha párt választasz. Jut eszembe! A dobozban van egy bordó ékköves nyaklánc, tedd majd a nyakadba! Szerencsét hoz! És sajnálom, hogy csak most találkoztunk. Tudod, nehéz erről beszélnem, de amióta egyedül maradtam sírni és örülni is már csak magamban tudtam. Nem osztozhattam senkivel. A rokonaim? Ugyan! Ők már csak maguknak vannak. Jó, ha legalább a legszűkebb körben látogatják egymást. De hát mit ér az a szülő-gyermek kapcsolat, ami kizárólag a hétvégékre, vagy inkább ma már egy hónapban egyszer a mama nagy ebédjére összeül? Ez a családnak nevezett gyülekezet.  Esznek, isznak, ejtőznek, majd néhány sztereotip kérdést-választ feltesznek egymásnak és rohannak, mert sietni kell, várja őket az élet. Hát milyen kapcsolat ez? De, elkanyarodtam... Nem félek a haláltól. Felkészültem rá. Talán áhítom is, hiszen a hitem szerint majd ismét együtt lehetek az én gyémánt párommal...- mosolyogva nézett rám, könny csillant a szemében – Ugye megmosolyogsz? Nem hiszel az ilyesmiben...  Még túl fiatal vagy, de érzem, hogy majd idővel te is... Majd gondolj csak rám, ha megtalálnád a lélekpárodat...
    Itt elhallgatott. Behunyta a szemét, békésen elaludt. Én pedig felkeltem az ágya mellől, a dobozt kezembe véve kimentem a hosszú tornácos gangra, ahol a boltíves hajlatokban viruló piros, fehér, rózsaszín muskátlik jelezték az élet szépségét. Leültem a kertbe vezető falépcsőre. Hosszan szívtam magamba a kert illatát. Hársfa virágzott a közelemben és egy nagy fehérvirágos jázmin bokron akadt meg pillantásom. Gondolkodóba estem. Ágota néném mondatai jártak az agyamban. 
    Majd a dobozra néztem. Tétován, lassan nyitottam fel a díszes fadobozt. Furcsa, olyan régi, papír és száraz növény kevert illata csapta meg orromat. Egy zöldköves gyűrű, az említett nyaklánc, néhány fénykép, két levélköteg feküdt a dobozban, néhány szárított virág kíséretében. Az egyik köteg levélen Ágotának, a másikon Mihálynak címzés állt. Fehér és piros keskeny selyem szalaggal voltak átkötve. A doboz legalján pedig egy nagyon régi csatos, rózsaszín fedelű könyvecske feküdt. Ágota néni egykori naplója. 
   Elérzékenyülten vettem kezembe az egyik selyempapírba csomagolt képet. Egy régi dagerrotípia volt. Igéző szemmel nézett egymásra ezen a képen két fiatal pár. Ágota és duál párja Mihály.








  Emma hallgatagon, fájó lélekkel indult a temetőbe egy hideg januári délután. Vastag fehér hó borította a faágakat. Szél söpörte a némán fázó sírokat. A ravatalozóban, mint a varjak, feketébe öltözötten, dideregve álltak sorfalat férfiak és nők, a már néhány hete égbe költözött férfi testi maradványainak elbúcsúztatására. Emma szemei könnyekben úsztak, homályossá vált számára a világ. Fekete nyúlbundába, szőrme sapkába bújt, bélelt csizma volt a lábán, de még így is vacogott. Lehajtott fejét néha megemelte. A koporsóra tévedt a tekintete, az előtte összegyűlt virágkoszorúkra, és a körben álló, láthatóan didergő sápadt arcokra pillantott. A kandeláberek, és díszgyertyák fénye adott csak meleget. Majd zene töltötte be a ravatalozót. Szaxofon éles hangja hasított a levegőbe, ami aztán fájdalmas bús, mély sírásba fordult. A Bánat hangjai törtek fel, ahogy összeborult a cimbalom, a szaxofon, a dob és a nagybőgő. Emma lelke beleborzongott. Ránézett a koporsóra és férje kék szemét látta maga előtt. Azt a szomorú, mélykék szemet, amit az utolsó találkozásukon látott. Majd hirtelen csend lett. Egy bariton férfihang mondott búcsúverset és követték a többi megszólalók, a méltatók, a búcsúzkodók. Közben Mozart Requiemjéből a Lacrimosa hangjai úgy hulltak az emberekre, mint a valódi könnyzápor. Emma szívét átmosta ez a zene. Csak ezután tudta elbúcsúztatni férjét utolsónak azzal a néhány szóval és rövid verssel, amit helyénvalónak tartott.  Nem állt középre, nem állt az odakészített mikrofon elé, a koporsó mellé térdelt. Amikor befejezte mondandóját felállt, egy szál piros rózsát tett a koporsó tetejére. Ekkor zendült fel a gyönyörű, zenekarral kísért hegedűszóló ( Meditation ) Massanet   Thaïs című operájából. Emma kissé görnyedten állt a barna koporsó mellett, visszafojtottan zokogott, mélyen érintette ez a zene. Gyakran hallgatták közösen, a férjével együtt. Nem véletlenül hagyta búcsúzenének. Lehunyta szemét és magukat látta, ahogy egy kandalló előtt ülnek, meleg fény lobog, és egymás kezét fogva merülnek el a hangokban.  Hirtelen csend lett. Megtört az elmélyült búcsú varázsa. Megkondult a lélekharang. Emma is visszahullt a valóságba. Fekete gyászhuszárok gyors iramban vitték a rengeteg virágot, majd a koporsó is eltűnt, és elindult a gyászkíséret. A fagyos szél csontig hatolt, szélfutta száraz levelek peregtek ide-oda. Sűrű hóesésben álltak a mélyen ásott sírgödör előtt, ahol a pap, Isten szolgája végezte dolgát. Emma szíve fájdalmasan összefacsarodott, amikor a fagyott föld koporsóra hulló kopogó hangját hallgatta. Alig volt ereje, hogy egy maréknyi földet megemeljen és bedobja a sírba. Barátnője támogatta. Folyamatosan hullt a sűrű hó. Emberek jöttek hozzá, kondoleáltak, de fogalma sem volt, ki mit is mondott. Aztán csak állt a sír előtt. Bámulta a koporsó alakú sírdombot, amit virágkoszorúk borítottak. A barna keresztre nézett. A férje neve, születési és halálozási dátuma volt csak ráírva. Fölnézett a hóeséstől alig látszó égboltra. Arra gondolt, hogy a lelke már biztosan ott van valahol. Az is eszébe jutott, talán csillag lett. Ez megnyugtatta. Varjak károgó hangja hozta vissza messze járó gondolataiból. Megtörölte könnyes szemét, megfogta a mellette várakozó barátnője karját, és férje emlékével elindult hazafelé.








Eső mossa ablakom.
Könny a szívemet.
Kopogó cseppek
Rád emlékeztetnek.

Őszi séták kettesben,
kezed fogta kezemet.
Szívünk együtt dobbant,
meleg szobában ültünk,
öledbe hajtottam fejem
Vivaldi őszi zenéje még
most is itt van velem.

Szél fütyül. Őszi levél
táncra perdül. Könyvedet
lapozom, hátha átölelsz
mint akkor, azon az estén,
fenn az Avason. Amikor
Jégvirág nyílt az ablakon.
Pattogó tűz volt a fény,
és Szerelem!
Csend és hófedte fenyvesek!
Karikagyűrűk csilingeltek.

Hanga virág lettem általad,
Cserépben tartom magamat.
Virágzom  a hideg őszi szélben,
Rád gondolok a kopogó esőben.





Álmok

     A Fülöp hegy oldalában állt egy kis faház. Mára már talán nagy diófa lombja takarja, de az is lehet, hogy a helyén egy kastélyszerű épület áll. Történetem színhelye volt, álmaim hegyoldala.
   Még a hetvenes évek elején vettem ezt a háromszáz négyszögöles kis földterületet. Az újságban egy hirdetésre lettem figyelmes, és mivel Balaton imádó voltam, azonnal kaptam az alkalmon. A szüleimtől örökölt kis falusi házat eladtam, és ebbe a földterületbe fektettem be minden kis pénzemet.
    Építész barátaimmal egy nyári délután leutaztunk Fülöpre, azaz Révfülöpre. Persze, mi csak Fülöpnek hívtuk. Vonattal mentünk. Négyen voltunk. Péter már végzett építészmérnök volt, Bálint még utolsó éves építészhallgató. József grafikus, ő csak kíváncsiságból jött velünk, meg, hogy majd besegít, amit tud. Én pedig, már akkor egy elfuserált, ábrándos lelkű ember voltam.
  Magyar irodalmat tanítottam egy pesti, külvárosi gimnáziumban, de időnként, ha megszállt az ihlet verseket írogattam. Egy-két versem napilapokban is megjelent, de csak remélhettem, hogy egyszer majd költő leszek. Olyan igazi, mint mondjuk Ady vagy Petőfi. Persze nem olyan zseni, de mégiscsak költő.
   Vonattal mentünk, kocsink nem volt. Egyikünk sem tartozott a vagyonosok csoportjába. Olyan hetvenes évekbeli értelmiségi fiúk voltunk. Művészetről, filmekről, könyvekről, politikáról beszélgettünk, ha összejöttünk. Megváltottuk a világot. Többnyire nálam. Nekem volt egy két szoba, konyhás lakásom a belvárosban. A nagyszüleim által jutottam hozzá nagy nehezen.
  Nos, hát itt folytak a hajnalba torkolló beszélgetések. Természetesen időnként lányok tették színessé éjszakáinkat. Valahogy egyikünk sem kötődött még komolyan senkihez. Így aztán alkalmi, vagy éppen két-három hetes ismeretségből velünk maradt lányokkal boldogíttattuk magunkat.
   Elindultunk Fülöpre. Most mind a négyen alkotni akartunk egy kis faházat. Egy balatoni nyaralási lehetőséget felépíteni. A két építész fiú már kész tervekkel baktatott mellettem, Jóska, a grafikus, időnként visszafordult, a már messze terpeszkedő Balatont szemlélte.
   - Gyerekek! Álljatok meg! Nézzétek milyen szép! Gábor! Te ezzel a hellyel megfogtad az Isten lábát!
   - Lehet. De igyekezzünk! Ott fent még ennél is szebb lesz az egész. Ott fekszik majd előtted az egész tenger! – közben a meredek útszakaszon izzadtan vánszorogtunk felfelé. Aztán amikor felértünk, lihegve lerogytunk, az akkor még alig másfél méter magas diófa alá.
   - Hát nem semmi, a hely! De a víz? Villany?- nézett rám kérdőn Péter, a mérnők.
   - Nincs. Az nincs. Illetve a kút ott van lent a fordulónál. Onnan lehet felhozni, villany meg... Nem tudom. De ez most részletkérdés. Pillanatnyilag majd lámpa lesz. Nézzétek csak! Ott fent! Ott már van  egy szép nagy kőből épült ház, nem messze tőle egy kisebb faház, úgy tudom egy pedagógus házaspáré, aztán tőle vagy háromszáz méterre az egykori vincellér kis háza, aztán az a tornácos kis ház a tulajé, akitől vettem a telket... A többi még szőlő. Itt már kiirtották. Csupa gaz minden. Szóval itt fent gondoltam a kis házat. Gondoljátok át! Aztán, megveszem majd ami kell, felhozatom az anyagot, de kell a segítségetek. Kaszálni, esetleg egy-két fát ültetni, és hát – néztem a két építész barátomra – rajtatok múlik, hogy nyaranta lakható is legyen majd a ház. Jöhettek természetesen nyaralni, ha megfelel nektek is majd ez a szerény körülmény.
   Mikor kipihentük magunkat, felvertük sátrainkat, körbenéztük még a tájat. Valóban álomszép volt a panoráma onnan fentről. Tébláboltunk egy ideig a gazban, mindenki mondott valamit és megegyeztünk, ha minden anyag itt lesz, összefogunk és felépítjük a kis vityillót. Visszasétáltunk a faluba, majd a strandon kötöttünk ki. Jóska és Bálint rövidesen már két lánnyal jött hozzánk és együtt töltöttük el a délutánt. Később a hegyre felé menet útközben vacsorára valót vettünk, néhány üveg bort, sört és gondtalanul élveztük az enyhe balatoni éjszakát.
   Hajnalban tücsökciripelésre ébredtem, óvatosan kimásztam a kétszemélyes sátorból, amit Péterrel osztottam meg. Nem tudtam aludni. Kiültem a telkem fölött elhaladó ösvény szélére, lenéztem a Balaton csillogó vizére és bámultam a napfelkeltét. Aztán fogtam néhány üres üveget és elindultam lefelé a kúthoz vízért. Felhúztam a kútból a vödröt, kitettem a kút kávájára, és magamra öntöttem az egészet. Ekkor már a Nap, ragyogó fénnyel sütött az arcomba. Amikor kinyitottam a szemem, és abbahagytam prüszkölésemet, legnagyobb ámulatomra egy fiatal lány állt nem messze tőlem, egy vödörrel a kezében.
   - Jó reggelt! – nézett rám nagy őzike szemével.
  - Jó reggelt! Hát maga? Hát te? Hogy kerülsz ide? - kérdeztem zavartan, és közben néztem a lány formás lábait, hosszú, gesztenyebarna haját. Sortban, egy vállpántos kis blúzban és egy saruban volt.
  Elnevette magát. Duzzadt szép szája volt. Felemelte a vödrét.
  - Mint látod, vízért jöttem - fogta magát és már engedte is le a vödröt a kút fenekére, majd izmos karjával sebesen húzta fel a megtelt vödröt.
  - Jaj, hagyjad! Majd én kiöntöm. Add a vödrödet! - és igyekeztem gyorsan segíteni neki.
- Köszönöm. Na, viszlát! – kezébe vette a vödröt és indult a meredek úton felfelé.
   Egy pillanatig csak szótlanul néztem utána, szemem megakadt formás hátsóján.
  - Hé! Állj meg! Be sem mutatkoztam. Meg aztán, segítek felvinni neked a vödröt - siettem ekkor már utána. A lány letette a vödröt és barnás zöld szelíd szeme rám mosolygott.
  - Köszönöm. De hosszan kell ám vinned!
  - Hová? – néztem rá.
  - Oda fel! - mutatott balra, a kis tornácos házra.
  - Te ott laksz? – kérdeztem ekkor és elindultunk felfelé.
  - Most igen. Itt nyaralok. A dédapámé volt ez az egész birtok. És te?
  - Nocsak, akkor én ismerem a te nagyapádat, mert tőle vettem ezt a parcellát - mutattam jobbra, mert a saját kis földterületem mellett mentünk el - A sátrakban a barátaim vannak. Tudod, egy kis házat szeretnék, jobban mondva egy apró faházat építünk majd oda föl... De be sem mutatkoztam. Bokor Gábor vagyok, tanár. Egy gimiben tanítok Pesten. És te? – a lány könnyedén lépkedett mellettem, én meg kissé lihegve cipeltem az egyre meredekebb úton a vödör vizet.
   - Edit Alston vagyok. Tudod nekem anyai nagyapám az, akit te ismersz. És már csak az a kis ház maradt neki a birtokból. De már a kilencven felé közeleg és én nem itt élek. Londonban lakunk. Anyám odament férjhez.
  - Nocsak? - néztem rá meglepetten.
  - A dadusomtól tanultam meg magyarul. Talán jól beszélem a nyelvet, nem? Na, de itt is vagyunk. Tedd csak le ide. Köszönöm, hogy segítettél.
    Körülnéztem. Fehérre meszelt kis tornácos ház állt előttem. Egy nagy diófa tövében kerti székek, virágok sokasága a ház előtt. Azt hiszem rögtön beleszerettem itt mindenbe, főként ebbe a számomra különös fiatal lányba.
   - Hát, akkor én vissza is megyek...
  - Ülj le talán, hozok neked reggelit. Még korán van. Viszonzásul. Elfogadod? Kávézol?
   - Hát, nem is tudom. De, ha már ilyen kedves vagy... Igen, kávézom – válaszoltam és leültem.
   Edit pedig a házba sietett.
   Csak bámultam utána és futkostak fejemben a gondolatok, a tervek, amit vele kapcsolatban gyorsan elképzeltem.
   Szinte pillanatok alatt terítő került a kerti asztalra, sonka, felvágott, vaj, paprika, paradicsom, tea, kávé. Majd Edit is leült mellém.
   - Na, akkor együnk! Nekem is jobb így kettesben reggelizni. Jó étvágyat!
    - Jó étvágyat! A barátaim meg fognak lepődni... Mióta vagy itt? – kérdeztem tőle.
    - Csak három napja vagyok itt. Kicsit rendbe tettem a házat, aztán még maradok két hónapot. Úgy döntöttem, hogy most itt fogok kikapcsolódni. Szeptemberben már dolgozom, egy női lapnál vagyok szerkesztő.
   - Tényleg? Nem gondoltam volna. Azt hittem még tanulsz - valójában meglepődtem, mert filigrán alakjával, külsejével inkább olyan tizenkilenc körülinek néztem.
    - Már huszonnégy vagyok. De talán nem baj - és ekkor nagyot kuncogott, majd folytatta - És te? Meddig maradsz? - nézett rám érdekes zöldes barna szemével.
   - Én, én... Nem is tudom... A srácok már holnap visszamennek, de én még talán maradok, mivel be kell szereznem az építkezéshez majd dolgokat...
    - Na, az jó. Legalább nem leszek olyan egyedül, legalábbis te itt leszel a szomszédomban. Esetleg, ha te is úgy gondolod – minden zavartság nélkül és kertelés nélkül beszélt hozzám - délután találkozhatunk majd a strandon.
     Megköszöntem a reggelit, és már a délutáni találkozáson járt a fejem, miközben baktattam vissza a sátrunk felé. Láttam a fiúk is lassan kikászálódtak, láthatóan engem vártak, nem értették távollétemet. Aztán amikor elmeséltem nekik találkozásomat a napfelkelte tündérével, én csak így beszéltem róla, jókat heherésztek. Elindultunk a falu felé, kerestünk egy reggelizőt, ahol tejet, kiflit vettek, én pedig jóllakottan néztem őket. Egész délelőtt kint hevertünk a strandon, később árnyékba húzódtunk. A két lány lefoglalta a két fiút. Én Péterrel a házról beszélgettem, tanácsokat adott, hogy mit kell majd beszereznem. Délben sült hurkát ettünk az egyik bódéban, majd legurítottuk a pohár sörünket, és visszamentünk pokrócunkhoz. Elszundítottam. A srácok keltettek fel. Edit ekkor érkezett meg. Természetes könnyedséggel ült le hozzánk. Zavartan bemutattam a barátaimnak, akik láthatóan irigyelték most tőlem, mert valójában szép nő volt. Túl szép. És hozzá még okos is. Bár, ezt a többiek nem tudták. De én megéreztem. Felálltam és fürödni hívtam.
     Aztán este elmentünk egy kerthelyiségbe, ahol zene szólt, Edit kitűnt a társaságból. Különleges volt, szép volt, más volt. Péter a fülembe súgta.
     - Ez túl jó csaj! Vigyázz vele! Még utóbb belezuhansz! És csak bajod lesz belőle. Ő más világban él, ne felejtsd el!
     Persze tudtam én ezt, de a szerelemtől elbódultam. Elterveztem, hogy elbűvölöm ezt a lányt. Éreztem, hogy tetszem neki, igazi érzéseit persze nem tudtam. Csak remélni mertem, hogy esetleg ő is belém szeret. Végül is elég jóképű, kisportolt fiú voltam.
    A barátaim másnap kora reggel elbúcsúztak, nekik munkájuk volt. Jómagam nyári szabadságomat töltöttem és elterveztem, hogy bemegyek Tapolcára, megszerzem az anyagot a házhoz. Persze közben arra gondoltam, megszerzem Edit testét is.
   És mindez megtörtént. Nem is volt túl bonyolult. Edit kocsijával mentünk Tapolcára, megrendeltem az anyagot, megszerveztem a hegyre való felszállítását. A fiúknak táviratoztam, hogy a következő hétvégén jöhetnek dolgozni, minden együtt van.
   Addig én szereztem egy kaszát és letaroltam a hatalmas gazos területet. Editet nem kértem, de ő mégis segített a lekaszált gazt összegyűjteni, amit aztán egyik este elégettünk. És azon az estén a holdvilágos, csillagos szabad ég alatt a magamévá tettem. Szénaillat, és Edit parfümjének édeskés illata keveredett bennem. Sima bőre forró volt, megbabonázott. Közben a barátaim lejöttek, és egy hónap alatt összeeszkábáltunk egy kis vityillót. Többre nem tellett. De fedő volt a fejünk fölött. Edit segített, apróbb dolgokat vásárolt nekem. Mintha csak a közös jövőnket tervezte volna ő is. Beszélgetések, séták, esti csillagnézések, őrült szeretkezések, esti fürdőzések váltották napjainkat. Odaadóan, hol vadul, hol gyengéden, hol kislányosan, hol asszonyosan tudott szeretni. És a nyár viharosan elrepült.
   Az utolsó estén Editnél voltam. Behunyt szemmel feküdt mellettem. Én meg csak szótlanul néztem.
   Kinyitotta szemét és tudta mit akarok hallani.
  - Nekem való férfi vagy. Szeretlek minden zsigeremmel, de... Mi lesz velünk?
  - Mi lenne, ha ideköltöznél... - néztem rá bizonytalanul.
  - Hová? Hozzád? Nem bírnám itt sokáig. Te nem tudod, hogy én hol lakom Londonban. Én megszoktam a jólétet. Te nem tudod, hogy én hogyan élek otthon! Te eddig nem mondtad, hogy nem jöhetsz nyugatra. Becsaptál. Én az életet csak ott tudom elképzelni Gábor. Bárhogy is szeretlek.
  - Becsaptalak? Ugyan! Hiszen beszéltem erről. Csak nem figyeltél jól. Világosan elmondtam, hogy disszidáltam ötvenhatban, így nem kapok útlevelet, az biztos. Már próbálkoztam. Pláne, ha megtudják a veled való kapcsolatomat. De hát miért? Miért nem tudsz itt élni? Ha szeretsz, akkor mindent vállalsz. Vagy nem jól ismerlek? Vagy mást képzeltem rólad. Istenem! Neked a jólét fontosabb nálam? Ne mondd ezt nekem! Te nem is szeretsz igazán.
   Felült. Szeme most barnássá változott, mély tűz égett benne.
  -  Ne mondj ilyet! Én szívemmel, testemmel szeretlek. De én ebben a nyomorult országban, ahol nincs szabadság, ahol az van, amit én megtapasztaltam már néhány éve... Én nem tudok itt élni... Majd mire visszajövök karácsonyra hozzád, addigra talán eldöntjük. Feleségül veszel esetleg és akkor... Most minden olyan bonyolult lett nekem.
   - Bonyolult lett. Hát igen. Talán, ha feleségül veszlek, akkor én is mehetek Londonba? – néztem rá kérdőn.
    - Például. Akkor már kiengednek és megtanulod a nyelvet is, ki tudja?
      Átöleltem, magamhoz szorítottam, furcsa nehéz érzés ült a szívembe. Baljós érzés kerülgetett.
     Másnap reggel beültünk a kocsijába. Levitt az állomásra. Nekem tanévnyitóra kellett mennem, ő pedig indult a hazájába. Hosszan búcsúztunk. És ahogy integetett nekem, úgy éreztem soha többé nem fogom látni.
    És úgy is lett. Soha többé nem találkoztunk. Egy darabig jöttek-mentek a levelek, majd egyszer csak nem kaptam választ. Nem értettem. A telefonja is néma maradt. Kinyomoztam nagy nehezen a szülei telefonját, felhívtam őket. Egy férfihang szólalt meg angolul. Dadogtam valamit, majd a férfihangból női hang lett, aki már magyarul beszélt hozzám.
- Üdvözlöm Gábor. Én Edit édesanyja vagyok. Sokat hallottam magáról Edittől. Hát nem írta meg? Ejnye! Gondolhattam volna! Edit már csak ilyen. Szétszórt és romantikus. Férjhez ment. Most Amerikában él. Tudja, egy rendkívüli ember kérte meg a kezét. Higgye el, hogy szerette magát. Edit mégis többre vágyott. Azért maga egy életre szóló szép emlék lesz neki. Ebben biztos vagyok. És ne haragudjon rá! Ha találkoztam volna magával én megmondtam volna, hogy ne tápláljon vele szemben túl sokat. De akkor, amikor maga volt neki, higgye el, őszintén szerette magát. Furcsa lányom van sajnos.  Talán a döntése is furcsa, de nekem érthető. Bocsásson meg neki, ha tud! Minden jót!
    Kattant a készülék és én ott álltam leforrázva. Így nem alázott meg senki. Nem akartam hinni a fülemnek. Hetekig töprengtem a dolgon. Nem bocsájtottam meg neki semmit. Nagyon fájt a hiánya. És nagyon fájt, hogy így elbánt velem. Jó pár hónap kellett, hogy kiheverjem csalódásomat.
   Minden nőben őt kerestem utána. Aztán szép lassan igyekeztem kitörölni az emlékét.
   Majd néhány év múlva Eszterben találtam rá az igazi szerelemre, aki a feleségem lett. Éppolyan szép volt, és különleges, mint Edit. Talán még szebb is. Tiszta, őszinte szerelmével vissza tudta adni az Edit által elrabolt szívemet.
   Közben eladtam a telket a kis vityillóval és Edit emlékével együtt.


  A Fülöp hegy oldalában állt egy kis faház. Mára már talán nagy diófa lombja takarja, de az is lehet, hogy a helyén egy kastélyszerű épület áll. Történetem színhelye volt, álmaim hegyoldala.
   Még a 70-es évek elején vettem ezt a háromszáz négyszögöles kis földterületet. Az újságban egy hirdetésre lettem figyelmes, és mivel Balaton imádó voltam, azonnal kaptam az alkalmon. A szüleimtől örökölt kis falusi házat eladtam, és ebbe a földterületbe fektettem be minden kis pénzemet.
    Építész barátaimmal egy nyári délután leutaztunk Fülöpre, azaz Révfülöpre. Persze, mi csak Fülöpnek hívtuk. Vonattal mentünk. Négyen voltunk. Péter már végzett építészmérnök volt, Bálint még utolsó éves építészhallgató. József grafikus, ő csak kíváncsiságból jött velünk, meg, hogy majd besegít, amit tud. Én pedig, már akkor egy elfuserált, ábrándos lelkű ember voltam.
  Magyar irodalmat tanítottam egy pesti, külvárosi gimnáziumban, de időnként, ha megszállt az ihlet verseket írogattam. Egy-két versem napilapokban is megjelent, de csak remélhettem, hogy egyszer majd költő leszek. Olyan igazi, mint mondjuk Ady vagy Petőfi. Persze nem olyan zseni, de mégiscsak költő.
   Vonattal mentünk, kocsink nem volt. Egyikünk sem tartozott a vagyonosok csoportjába. Olyan hetvenes évekbeli értelmiségi fiúk voltunk. Művészetről, filmekről, könyvekről, politikáról beszélgettünk, ha összejöttünk. Megváltottuk a világot. Többnyire nálam. Nekem volt egy két szoba, konyhás lakásom a belvárosban. A nagyszüleim által jutottam hozzá nagy nehezen.
  Nos, hát itt folytak a hajnalba torkolló beszélgetések. Természetesen időnként lányok tették színessé éjszakáinkat. Valahogy egyikünk sem kötődött még komolyan senkihez. Így aztán alkalmi, vagy éppen két-három hetes ismeretségből velünk maradt lányokkal boldogíttattuk magunkat.
   Elindultunk Fülöpre. Most mind a négyen alkotni akartunk egy kis faházat. Egy balatoni nyaralási lehetőséget felépíteni. A két építész fiú már kész tervekkel baktatott mellettem, Jóska, a grafikus, időnként visszafordult, a már messze terpeszkedő Balatont szemlélte.
   - Gyerekek! Álljatok meg! Nézzétek milyen szép! Gábor! Te ezzel a hellyel megfogtad az Isten lábát!
   - Lehet. De igyekezzünk! Ott fent még ennél is szebb lesz az egész. Ott fekszik majd előtted az egész tenger! – közben a meredek útszakaszon izzadtan vánszorogtunk felfelé. Aztán amikor felértünk, lihegve lerogytunk, az akkor még alig másfél méter magas diófa alá.
   - Hát nem semmi, a hely! De a víz? Villany?- nézett rám kérdőn Péter, a mérnők.
   - Nincs. Az nincs. Illetve a kút ott van lent a fordulónál. Onnan lehet felhozni, villany meg... Nem tudom. De ez most részletkérdés. Pillanatnyilag majd lámpa lesz. Nézzétek csak! Ott fent! Ott már van  egy szép nagy kőből épült ház, nem messze tőle egy kisebb faház, úgy tudom egy pedagógus házaspáré, aztán tőle vagy háromszáz méterre az egykori vincellér kis háza, aztán az a tornácos kis ház a tulajé, akitől vettem a telket... A többi még szőlő. Itt már kiirtották. Csupa gaz minden. Szóval itt fent gondoltam a kis házat. Gondoljátok át! Aztán, megveszem majd ami kell, felhozatom az anyagot, de kell a segítségetek. Kaszálni, esetleg egy-két fát ültetni, és hát – néztem a két építész barátomra – rajtatok múlik, hogy nyaranta lakható is legyen majd a ház. Jöhettek természetesen nyaralni, ha megfelel nektek is majd ez a szerény körülmény.
   Mikor kipihentük magunkat, felvertük sátrainkat, körbenéztük még a tájat. Valóban álomszép volt a panoráma onnan fentről. Tébláboltunk egy ideig a gazban, mindenki mondott valamit és megegyeztünk, ha minden anyag itt lesz, összefogunk és felépítjük a kis vityillót. Visszasétáltunk a faluba, majd a strandon kötöttünk ki. Jóska és Bálint rövidesen már két lánnyal jött hozzánk és együtt töltöttük el a délutánt. Később a hegyre felé menet útközben vacsorára valót vettünk, néhány üveg bort, sört és gondtalanul élveztük az enyhe balatoni éjszakát.
   Hajnalban tücsökciripelésre ébredtem, óvatosan kimásztam a kétszemélyes sátorból, amit Péterrel osztottam meg. Nem tudtam aludni. Kiültem a telkem fölött elhaladó ösvény szélére, lenéztem a Balaton csillogó vizére és bámultam a napfelkeltét. Aztán fogtam néhány üres üveget és elindultam lefelé a kúthoz vízért. Felhúztam a kútból a vödröt, kitettem a kút kávájára, és magamra öntöttem az egészet. Ekkor már a Nap, ragyogó fénnyel sütött az arcomba. Amikor kinyitottam a szemem, és abbahagytam prüszkölésemet, legnagyobb ámulatomra egy fiatal lány állt nem messze tőlem, egy vödörrel a kezében.
   - Jó reggelt! – nézett rám nagy őzike szemével.
  - Jó reggelt! Hát maga? Hát te? Hogy kerülsz ide? - kérdeztem zavartan, és közben néztem a lány formás lábait, hosszú, gesztenyebarna haját. Sortban, egy vállpántos kis blúzban és egy saruban volt.
  Elnevette magát. Duzzadt szép szája volt. Felemelte a vödrét.
  - Mint látod, vízért jöttem - fogta magát és már engedte is le a vödröt a kút fenekére, majd izmos karjával sebesen húzta fel a megtelt vödröt.
  - Jaj, hagyjad! Majd én kiöntöm. Add a vödrödet! - és igyekeztem gyorsan segíteni neki.
- Köszönöm. Na, viszlát! – kezébe vette a vödröt és indult a meredek úton felfelé.
   Egy pillanatig csak szótlanul néztem utána, szemem megakadt formás hátsóján.
  - Hé! Állj meg! Be sem mutatkoztam. Meg aztán, segítek felvinni neked a vödröt - siettem ekkor már utána. A lány letette a vödröt és barnás zöld szelíd szeme rám mosolygott.
  - Köszönöm. De hosszan kell ám vinned!
  - Hová? – néztem rá.
  - Oda fel! - mutatott balra, a kis tornácos házra.
  - Te ott laksz? – kérdeztem ekkor és elindultunk felfelé.
  - Most igen. Itt nyaralok. A dédapámé volt ez az egész birtok. És te?
  - Nocsak, akkor én ismerem a te nagyapádat, mert tőle vettem ezt a parcellát - mutattam jobbra, mert a saját kis földterületem mellett mentünk el - A sátrakban a barátaim vannak. Tudod, egy kis házat szeretnék, jobban mondva egy apró faházat építünk majd oda föl... De be sem mutatkoztam. Bolla Gábor vagyok, tanár. Egy gimiben tanítok Pesten. És te? – a lány könnyedén lépkedett mellettem, én meg kissé lihegve cipeltem az egyre meredekebb úton a vödör vizet.
   - Edit Alston vagyok. Tudod nekem anyai nagyapám az, akit te ismersz. És már csak az a kis ház maradt neki a birtokból. De már a kilencven felé közeleg és én nem itt élek. Londonban lakunk. Anyám odament férjhez.
  - Nocsak? - néztem rá meglepetten.
  - A dadusomtól tanultam meg magyarul. Talán jól beszélem a nyelvet, nem? Na, de itt is vagyunk. Tedd csak le ide. Köszönöm, hogy segítettél.
    Körülnéztem. Fehérre meszelt kis tornácos ház állt előttem. Egy nagy diófa tövében kerti székek, virágok sokasága a ház előtt. Azt hiszem rögtön beleszerettem itt mindenbe, főként ebbe a számomra különös fiatal lányba.
   - Hát, akkor én vissza is megyek...
  - Ülj le talán, hozok neked reggelit. Még korán van. Viszonzásul. Elfogadod? Kávézol?
   - Hát, nem is tudom. De, ha már ilyen kedves vagy... Igen, kávézom – válaszoltam és leültem.
   Edit pedig a házba sietett.
   Csak bámultam utána és futkostak fejemben a gondolatok, a tervek, amit vele kapcsolatban gyorsan elképzeltem.
   Szinte pillanatok alatt terítő került a kerti asztalra, sonka, felvágott, vaj, paprika, paradicsom, tea, kávé. Majd Edit is leült mellém.
   - Na, akkor együnk! Nekem is jobb így kettesben reggelizni. Jó étvágyat!
    - Jó étvágyat! A barátaim meg fognak lepődni... Mióta vagy itt? – kérdeztem tőle.
    - Csak három napja vagyok itt. Kicsit rendbe tettem a házat, aztán még maradok két hónapot. Úgy döntöttem, hogy most itt fogok kikapcsolódni. Szeptemberben már dolgozom, egy női lapnál vagyok szerkesztő.
   - Tényleg? Nem gondoltam volna. Azt hittem még tanulsz - valójában meglepődtem, mert filigrán alakjával, külsejével inkább olyan tizenkilenc körülinek néztem.
    - Már huszonnégy vagyok. De talán nem baj - és ekkor nagyot kuncogott, majd folytatta - És te? Meddig maradsz? - nézett rám érdekes zöldes barna szemével.
   - Én, én... Nem is tudom... A srácok már holnap visszamennek, de én még talán maradok, mivel be kell szereznem az építkezéshez majd dolgokat...
    - Na, az jó. Legalább nem leszek olyan egyedül, legalábbis te itt leszel a szomszédomban. Esetleg, ha te is úgy gondolod – minden zavartság nélkül és kertelés nélkül beszélt hozzám - délután találkozhatunk majd a strandon.
     Megköszöntem a reggelit, és már a délutáni találkozáson járt a fejem, miközben baktattam vissza a sátrunk felé. Láttam a fiúk is lassan kikászálódtak, láthatóan engem vártak, nem értették távollétemet. Aztán amikor elmeséltem nekik találkozásomat a napfelkelte tündérével, én csak így beszéltem róla, jókat heherésztek. Elindultunk a falu felé, kerestünk egy reggelizőt, ahol tejet, kiflit vettek, én pedig jóllakottan néztem őket. Egész délelőtt kint hevertünk a strandon, később árnyékba húzódtunk. A két lány lefoglalta a két fiút. Én Péterrel a házról beszélgettem, tanácsokat adott, hogy mit kell majd beszereznem. Délben sült hurkát ettünk az egyik bódéban, majd legurítottuk a pohár sörünket, és visszamentünk pokrócunkhoz. Elszundítottam. A srácok keltettek fel. Edit ekkor érkezett meg. Természetes könnyedséggel ült le hozzánk. Zavartan bemutattam a barátaimnak, akik láthatóan irigyelték most tőlem, mert valójában szép nő volt. Túl szép. És hozzá még okos is. Bár, ezt a többiek nem tudták. De én megéreztem. Felálltam és fürödni hívtam.
     Aztán este elmentünk egy kerthelyiségbe, ahol zene szólt, Edit kitűnt a társaságból. Különleges volt, szép volt, más volt. Péter a fülembe súgta.
     - Ez túl jó csaj! Vigyázz vele! Még utóbb belezuhansz! És csak bajod lesz belőle. Ő más világban él, ne felejtsd el!
     Persze tudtam én ezt, de a szerelemtől elbódultam. Elterveztem, hogy elbűvölöm ezt a lányt. Éreztem, hogy tetszem neki, igazi érzéseit persze nem tudtam. Csak remélni mertem, hogy esetleg ő is belém szeret. Végül is elég jóképű, kisportolt fiú voltam.
    A barátaim másnap kora reggel elbúcsúztak, nekik munkájuk volt. Jómagam nyári szabadságomat töltöttem és elterveztem, hogy bemegyek Tapolcára, megszerzem az anyagot a házhoz. Persze közben arra gondoltam, megszerzem Edit testét is.
   És mindez megtörtént. Nem is volt túl bonyolult. Edit kocsijával mentünk Tapolcára, megrendeltem az anyagot, megszerveztem a hegyre való felszállítását. A fiúknak táviratoztam, hogy a következő hétvégén jöhetnek dolgozni, minden együtt van.
   Addig én szereztem egy kaszát és letaroltam a hatalmas gazos területet. Editet nem kértem, de ő mégis segített a lekaszált gazt összegyűjteni, amit aztán egyik este elégettünk. És azon az estén a holdvilágos, csillagos szabad ég alatt a magamévá tettem. Szénaillat, és Edit parfümjének édeskés illata keveredett bennem. Sima bőre forró volt, megbabonázott. Közben a barátaim lejöttek, és egy hónap alatt összeeszkábáltunk egy kis vityillót. Többre nem tellett. De fedő volt a fejünk fölött. Edit segített, apróbb dolgokat vásárolt nekem. Mintha csak a közös jövőnket tervezte volna ő is. Beszélgetések, séták, esti csillagnézések, őrült szeretkezések, esti fürdőzések váltották napjainkat. Odaadóan, hol vadul, hol gyengéden, hol kislányosan, hol asszonyosan tudott szeretni. És a nyár viharosan elrepült.
   Az utolsó estén Editnél voltam. Behunyt szemmel feküdt mellettem. Én meg csak szótlanul néztem.
   Kinyitotta szemét és tudta mit akarok hallani.
  - Nekem való férfi vagy. Szeretlek minden zsigeremmel, de... Mi lesz velünk?
  - Mi lenne, ha ideköltöznél... - néztem rá bizonytalanul.
  - Hová? Hozzád? Nem bírnám itt sokáig. Te nem tudod, hogy én hol lakom Londonban. Én megszoktam a jólétet. Te nem tudod, hogy én hogyan élek otthon! Te eddig nem mondtad, hogy nem jöhetsz nyugatra. Becsaptál. Én az életet csak ott tudom elképzelni Gábor. Bárhogy is szeretlek.
  - Becsaptalak? Ugyan! Hiszen beszéltem erről. Csak nem figyeltél jól. Világosan elmondtam, hogy disszidáltam ötvenhatban, így nem kapok útlevelet, az biztos. Már próbálkoztam. Pláne, ha megtudják a veled való kapcsolatomat. De hát miért? Miért nem tudsz itt élni? Ha szeretsz, akkor mindent vállalsz. Vagy nem jól ismerlek? Vagy mást képzeltem rólad. Istenem! Neked a jólét fontosabb nálam? Ne mondd ezt nekem! Te nem is szeretsz igazán.
   Felült. Szeme most barnássá változott, mély tűz égett benne.
  -  Ne mondj ilyet! Én szívemmel, testemmel szeretlek. De én ebben a nyomorult országban, ahol nincs szabadság, ahol az van, amit én megtapasztaltam már néhány éve... Én nem tudok itt élni... Majd mire visszajövök karácsonyra hozzád, addigra talán eldöntjük. Feleségül veszel esetleg és akkor... Most minden olyan bonyolult lett nekem.
   - Bonyolult lett. Hát igen. Talán, ha feleségül veszlek, akkor én is mehetek Londonba? – néztem rá kérdőn.
    - Például. Akkor már kiengednek és megtanulod a nyelvet is, ki tudja?
      Átöleltem, magamhoz szorítottam, furcsa nehéz érzés ült a szívembe. Baljós érzés kerülgetett.
     Másnap reggel beültünk a kocsijába. Levitt az állomásra. Nekem tanévnyitóra kellett mennem, ő pedig indult a hazájába. Hosszan búcsúztunk. És ahogy integetett nekem, úgy éreztem soha többé nem fogom látni.
    És úgy is lett. Soha többé nem találkoztunk. Egy darabig jöttek-mentek a levelek, majd egyszer csak nem kaptam választ. Nem értettem. A telefonja is néma maradt. Kinyomoztam nagy nehezen a szülei telefonját, felhívtam őket. Egy férfihang szólalt meg angolul. Dadogtam valamit, majd a férfihangból női hang lett, aki már magyarul beszélt hozzám.
- Üdvözlöm Gábor. Én Edit édesanyja vagyok. Sokat hallottam magáról Edittől. Hát nem írta meg? Ejnye! Gondolhattam volna! Edit már csak ilyen. Szétszórt és romantikus. Férjhez ment. Most Amerikában él. Tudja, egy rendkívüli ember kérte meg a kezét. Higgye el, hogy szerette magát. Edit mégis többre vágyott. Azért maga egy életre szóló szép emlék lesz neki. Ebben biztos vagyok. És ne haragudjon rá! Ha találkoztam volna magával én megmondtam volna, hogy ne tápláljon vele szemben túl sokat. De akkor, amikor maga volt neki, higgye el, őszintén szerette magát. Furcsa lányom van sajnos.  Talán a döntése is furcsa, de nekem érthető. Bocsásson meg neki, ha tud! Minden jót!
    Kattant a készülék és én ott álltam leforrázva. Így nem alázott meg senki. Nem akartam hinni a fülemnek. Hetekig töprengtem a dolgon. Nem bocsájtottam meg neki semmit. Nagyon fájt a hiánya. És nagyon fájt, hogy így elbánt velem. Jó pár hónap kellett, hogy kiheverjem csalódásomat.
   Minden nőben őt kerestem utána. Aztán szép lassan igyekeztem kitörölni az emlékét.
   Majd néhány év múlva Eszterben találtam rá az igazi szerelemre, aki a feleségem lett. Éppolyan szép volt, és különleges, mint Edit. Talán még szebb is. Tiszta, őszinte szerelmével vissza tudta adni az Edit által elrabolt szívemet.
   Közben eladtam a telket a kis vityillóval és Edit emlékével együtt.





Kardvirágok


       Ezerkilencszázhatvankilenc volt. Elkezdődött az új gazdasági mechanizmus. Túl volt a szocialista blokk az 1968-as prágai augusztusi eseményeken. Magyarország Kádár János vezetésével tovább építette a szocializmust. Mi, akkori magyar fiatalok pedig örültünk, ha házasságkötésünk után külön lakásunk lehetett, vagy háromévenként esetleg nyugatra mehettünk ötven dollárral. Örültünk, ha színházba vagy moziba járhattunk, és esetleg külföldi csomagból, feketepiacon vett valódi farmernadrágban flangálhattunk. Örülni tudtunk annak is, ha könyvet vásároltunk részletre, és otthoni könyvtárunk lett. 
   Valahogy így voltam ezzel én is, akkor huszonnégy évesen. Társbérletben laktunk a belváros egyik fákkal tele ültetett, félreeső kis utcájában. Központi fűtés, első emelet. Utcára néző két szoba erkéllyel. A hallban apósom lakott. A lakás másik része, másfél szoba a társbérlőé volt. A konyha, a kamra közös lett volna, de szerencsénkre, az egyedül élő társbérlő férfi azt nem vette igénybe. Egyedül a fürdőszoba volt közös használatú. 
   Amikor megérkeztem Jánoshoz kevéske holmimmal, fogalmam sem volt mit jelent a társbérlet. Vidéki lány voltam, családi házból jöttem. Számomra akkor semmi más nem volt fontos, mint az, hogy nap, mint nap együtt legyek Jánossal. 
  Foglakozásánál fogva persze ez nehezen valósult meg, hiszen esküvőnk után néhány órával már vonaton ült, és utazott a vidéki színház esti előadására. Én pedig egy szűk közegbe zárva éltem napjaimat. Magányos estéimet nyolcvanéves apósom mániái tették színessé, vagy éppen a társbérlőm részeg tivornyáit hallgattam. 
   Hetente két napra, szabadnapján hazajött János. Szinte mindig mentünk valahová. Színház, ismerősök, esti bárok, beszélgetések, kártya partik, jó filmek. Ha valamit, hát ezeket a napokat vártam mindig. Majd a késő tavasztól őszig tartó hosszan kinyúló nyári szüneteket. Ekkor szokhattunk csak egymáshoz, ekkor ismerkedhettünk az együttlakás örömével, és nehézségeivel. Mert megtapasztaltuk ezt is, azt is.   
     Félbehagyott, halasztott főiskolai tanulmányaim ott lógtak rajtam nehezéknek. Aztán lemondtam róla.  Kerestem egy munkahelyet. Tudtam, hogy kell majd a pénz. Gyermeket vártam. Hasam szépen gömbölyödött, Jánossal sokszor simogattuk, szeretgettük a bennem növekvő új életet. Nem vártunk sem kislányt, sem kisfiút, csak egy egészséges kisbabát. Akkor még nem volt ultrahang. Előre nem tudták megjósolni a születendő baba nemét. Bár egyszer a Balaton parton üldögéltem, amikor egy idős férfi kislányt jósolt a hasam formájából. Akkor, eljátszadoztam a gondolattal, és már láttam magam előtt a kis copfos kislányomat. Talán János is kislányt várt titokban. 
   Nem voltunk gazdagok. János régi bútorzatát újítottam fel. Ez kiegészült még a szüleim által felküldött egykori bútorommal, könyveimmel. Átrendeztem a két szobát. Egyik János dolgozó szobája lett, a másikat pedig magamnak és a születendő babának rendeztük be. Apósomnak lakrészül a hall maradt. 
   Emlékszem, egyik délután nagytakarításba kezdtem. Már augusztus vége volt, János egy fiatal kórboncnok orvossal járta a kocsmákat. Azt hiszem ekkor kezdett inni. Késő este érkezett meg Misivel, és egy jó szagú, szépen kitakarított lakásba érkezett, amit akkori állapotában nem tudott értékelni. Nagyon fáradt voltam, de még lángost sütöttem nekik. Kiültek az erkélyre, és ott vacsoráztak.  Akkor még nyugodt voltam, nem tettem szemrehányást. Csak másnap kaptam meg tőle a köszönetet, hogy az egykori elhanyagolt legénylakását otthonossá tettem. 
    Majd a következő hónap egyik vasárnapján, felvettem piros, fehér csíkos, nyári kismama ruhámat, lábamra felhúztam a fehér vászon kismama cipőmet, hosszú hajamat összecsavartam, feltűztem, és ebéd után sétálni indultam Jánossal. Az utcán összefutottunk Miklóssal, az egyik írónak készülő barátjával, aki elcsábított bennünket az ügetőre. Kevés pénzzel, csak úgy a szórakozás kedvéért játszottak. Majd hazafelé indultunk, amikor hirtelen úgy éreztem, meleg víz folyik a lábam között. Nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, ez nem más, mint a magzatvíz. Miklós taxit hívott, csomagom már készen állt, bár még két hét lett volna vissza a szülésig. 
  - Tényleg a magzatvíz folyik? Fájásaid is vannak? - nézett rám kérdőn János a taxiban.
  - Más nem lehet. Nem voltam még ilyen helyzetben. De biztosan az. Nem érzek fájdalmat.
  - Na, gyerekek! Azért nézzétek az órát. - szólt most hátrafordulva Miklós is. 
  - De hát nincsenek fájásaim, - válaszoltam neki is - teljesen jól vagyok…
  - A csudákat! Hazamegyünk, felszaladok a táskádért és irány a kórház! - mondta ekkor határozottan János.
  - Fel kellene hívni előtte az orvosomat - néztem tétován Jánosra.
  - Gondolod, hogy vasárnap lévén, otthon van? Minek hívjam? Beviszlek a kórházba és kész!   
    De én csak erősködtem, hogy telefonáljon valahonnan. Mert akkor még telefonunk nem volt. Csak később, nagy protekcióval sikerült elintézni, hogy bevezessék hozzánk is. Végül is egy trafikból telefonált, de nem volt otthon az orvos. Így aztán minden úgy lett, ahogy János eltervezte. Bevitt a kórházba.
     Elköszöntem Miklóstól, majd János bekísért a felvételi szobába, aztán a kórterembe. Egy háromágyas szobába kerültem. Az egyik nő már megszült, a harmadik ágy még üres volt. Felvettem hálóingemet, köntösömet. Szép szeptemberi napsütéses meleg lévén, sétálgattunk egy jó félórát Jánossal a kórház parkjában. 
  - Ugye nem félsz, kicsi Hanga? - ölelte át a derekamat – Meglátod, minden jól megy majd! Én elmegyek majd este Miklósékhoz. Persze telefonon érdeklődöm. Még mindig nincsenek fájásaid?
  - Nincsenek. Sajnos nincsenek. Kicsit félek. Nem maradsz itt velem? - néma könyörgéssel néztem rá ekkor.
  - Hát… Mit csináljak én itt? És, ha csak holnap szülsz majd? Bemenni meg úgy sem mehetek…
  - Igaz… - mondtam kicsit elbizonytalanodva - ránéztem, és láttam, hogy el akar menni, nem akar velem maradni. Rosszul esett. De elhatároztam, hogy nem könyörgök tovább. Akkor már jobban ismertem és tudtam, hogy kissé önző emberhez mentem feleségül. Azt is tudtam, hogy Miklóssal esetleg buliznak, isznak, még a nők is beleférnek az estébe. Megsimogattam a hasamat és innen már csak magamra és a még ismeretlen babára gondoltam. 
   Elköszöntünk egymástól. Leültem egy padra, behunytam a szememet. A Nap sugara jólesően melegítette arcomat. Körülöttem színes virágok illatoztak. Nagyot sóhajtottam. Majd lassan, visszasétáltam a kórterembe. Láttam, ahogy az ablak melletti nő csecsemőjét behozták. Elnéztem, ahogy a kis baba az anya mellbimbóját hirtelen elkapta, és elmélyülten szívta belőle az anyatejet. Majd egy nőt toltak be a kórterembe a műtőből. Mint megtudtam császárral szült. A nő még aludt. Ekkor már erősen szürkült. 
     Egy darabig olvasgattam, majd egyszer csak enyhe fájdalmat éreztem. Felkeltem és ismét kimentem a folyosóra. Az ügyeletes szülésznő éppen értem jött volna, bekísért a szülőszobába, feltett néhány kérdést, majd egy fiatal orvos megvizsgált. Azt jósolta, hogy ebből jó, ha hajnalra lesz valami.  Tovább sétálgattam most már a kórház folyosóján, visszamentem a kórterembe és nagyon szerettem volna, ha már történik valami. De nem történt semmi. Lefeküdtem az ágyamra. Gondolkodtam. Terveztem magamban a következő heteket. Majd este tíz körül félóránként enyhe fájásaim voltak. Ahogy a szülésznő kérte, ekkor már befeküdtem a szülőszobába. Rajtam kívül ezen az éjszakán senki nem volt ott.  Aztán éjfél körül már negyedóránként, vagy ki tudja hány percenként, nagyon erős görcsös fájdalmaim voltak, de a szülésznő csak azt hajtogatta: - Lassan, nagyon lassan tágul, türelem, csak türelem!  
    És én türelmes voltam egy fél éjszakán át. Forgolódtam, felültem, visszahanyatlottam, majd hasmenésem, hányingerem lett, kivert a hideg veríték. És az idő vánszorgott. Amikor már nagyon kimerültem, percekre elaludtam, de a rohamokban jelentkező, egyre erősebb görcsös fájdalomra minduntalan felébredtem. Már hajnalodott, amikor az ablak alatt le-föl alá sétálgató cipő kopogás monoton zaját hallgattam. Jánosra gondoltam, aki most nem volt mellettem. Sírva fakadtam. Majd később, csatakos hajamat simítottam ki az arcomból. Reggel hét felé megérkezett a váltó szülésznő. Megvizsgált, majd közölte, hogy már nem sokáig kell szenvednem. Láttam, hogy előkészíti az orvos számára a műszereket. Én pedig ekkor az ájulás határán voltam. Nyolc körül megérkezett az orvosom, és végre kezelésbe vett. A hasamon hallgatta a születendő baba szívhangját, majd láttam, hogy valamit halkan mondott a szülésznőnek, aztán felém fordult és erőteljesen utasított, hogy nyomjak, mert különben baj lesz, és császárral fogok szülni. Utolsó maradék erőmből tettem, amit tennem kellett, és egyszer csak egy lilás testecskét emeltek ki belőlem, majd nyöszörgő sírását hallottam. 
  - Kislánya van asszonyom, 2400 gramm a súlya, életképes koraszülött.  Mi lesz a neve? – kérdezte tőlem az orvos.
    Ekkor megkönnyebbültem, és megnyugodtam. Halkan, szinte súgva mondtam - Andrea. Andreának hívják.  És behunytam a szemem. Aztán még következett a méhlepény, az összevarrás és végül, amikor már betakartak egy lepedővel, mellém tették a fehér, kis pólyaszerű anyagba bugyolált lányomat. Még mindig lilás volt a színe, szemét erősen behunyva tartotta. Szép, kerek kis fejét óvatosan megsimogattam. János vonásait véltem felfedezni benne akkor. Csendesen nézdegéltem, ismerkedtem vele. 
  - Egy cseppnyi emberke - morfondíroztam - És az enyém.  Ezen túl érte kell mindent tennem. Másfajta életet kell élnem - aztán elvitték.
   Magamra maradtam. Kitoltak a folyosóra, egy homokzsákot tettek a hasamra. Nagyon fárad voltam. Elszenderedtem. Arra ébredtem, hogy János megcsókolt. Én pedig felnyitottam a szemem és néztem másnapos arcát, kezében a két szál virágot.
  - Nehéz volt, nagyon nehéz? - kérdezte és megsimogatta a hajamat.
  - Borzasztóan nehéz! És hosszú… De nemcsak fizikailag… Egyedül voltam János.  És te hol voltál?
   Zavartan válaszolt. 
  - Hát… Miklóséknál. Náluk… Megünnepeltük a kislányunk születését… Hoztam virágot, a piros a tied, a fehér pedig… Az ártatlanság jelképeként az övé…
   Néztem az Afrikából származtatott két szál kardvirágot. Még az is eszembe jutott, hogy nem nagy víz igényű, de sok fényre van szüksége.
    - Köszönöm, köszönjük… Anya lettem… Láttad már?  - néztem rá kíváncsian és kicsit könnyes szemmel.
  - Hát… Láttam… Olyan furcsa… Olyan picike… Nem is tudom…
  - Nem tudod? Mit nem tudsz? A mi gyerekünk! Apa lettél! A mi kislányunk, akit óvni, félteni, szeretni kell majd…
  - Ezt most miért mondod?  - kérdezte kissé ingerülten. 
   - Semmi, csak úgy… - aztán elfordítottam a fejem, behunytam a szemem és még annyit mondtam Jánosnak - Fényre és szeretetre lesz szüksége, mint a virágnak, amit hoztál… De nekem is.






Boldogság keringő


Hull a hó, fehér a táj,

 talpunk alatt  ropogó  hó,

Hógolyót gyúrunk kacagva,

 futunk  játszadozva.

                                      Hófedte fák szikrázó sűrűjében,

ujjaink összekulcsolódnak,

mosolyunk összeér,

szívünkben

boldogság -  keringő zenél:


Mert rám találtál, mert elfogadtalak.

                                       Napfényessé tetted minden napomat!






     Szelet a múltból

    Erdők, dombok, akácosok, tölgyesek, útszéli szilvafák, apró kis falvak között gurult az autóm. Évtizedek óta nem jártam erre. Egykori szülőfalum, kisiskolás korom itt hagyott emlékei után jöttem.
       A régi tornácos házunk, a vele szemben lévő apró kis zsúptetős házikó, ahol egy kedves öreg néni vendége voltam gyakran. A fenyőfákkal övezett templom, vele szemben pedig egykori iskolám, majd a paplak hatalmas kertje, amit végig bukszus bokrok takartak el. Mennyi fontos, meghatározó történés az életemben! Hányszor elmentem a paplak kertje mellett! Hiszen, erre vezetett az utam az iskolába, a boltba, vagy a templomba. Emlékeztem a meleg augusztusi estékre, amikor a bukszus bokrokon ezernyi kis cserebogár világított. Szinte hallottam a tücskök esti ciripelését is.
    Egyre jobban közeledtem a falu felé. Köröskörül dombok bukkantak elő, a kis falum pedig a völgyben pihenve várt rám. Vagy talán inkább én vártam szívszorongva erre a találkozásra.
    A múltam, a hagyományok mind-mind ott kavarogtak bennem. Olyannyira elérzékenyedtem, hogy a falu határához érve a sírás kerülgetett. Félre álltam a kocsimmal.
    Elérzékenyülten néztem az öreg fákat, a távolban rejtetten futó Koppány patak vonalát, a ráhajló öreg fűzfákat. A patak partot, ahol valamikor annyi sétát tettem. Ahol a szitakötőkkel, madarakkal futottam versenyt, ahol ibolyát szedtem csokorba. Néztem a zöld mezőt. Eszembe villant az akkori barátnőmmel tett kerékpározás a szomszéd falvakba. A kutyáktól való félelmem. Hirtelen magam előtt láttam a siketnéma Amálit. Fogatlan tátogó száját mindig ámulattal és gyermeki kíváncsisággal néztem, és nem értettem, hogy miért nem hangosan beszél. Aztán Jancsi és Kató bukkant fel a múltból. Kató már akkor mestere volt a foltművészetnek, ma így hívják: PATCHWORK. Ugyanis hiába kapott jó állapotban lévő tiszta, bár használt ruhákat, ő mindig különböző színes rongydarabokat varrt a ruháira. Tele lett színes foltokkal. Így öltözött. Ezekben a ruhákban érezhette jól magát. A szüleimnél szolgált a szerelmével együtt. Az alacsony, kackiás bajuszos, fekete hajú, mindig nótázó Jancsival. Kicsit a falu bolondjainak tekintették őket.
   Visszaültem a kocsimba és elindultam a temető felé.
   Most néptelen volt végig az utca, úgy látszott, mintha kihalt faluba érkeztem volna.
   A falu valaha több , mint ezer lakosából már csak közel négyszázan éltek itt. Néhány ház romokban hevert, néhány szépen virágzott, takaros udvara volt, ott lakó, ott élő emberekre utalt. Talán pihentek, vagy éppen a mezőn dolgoztak.
   A temetőben aztán keresni kezdtem nagyszüleim sírját. Két nagy bukszus bokor között megtaláltam őket. Egy befőttes üvegbe vizet töltöttem, majd a csokromat beletéve elhelyeztem Anna nagyanyám, és Ferenc nagyapám megmaradt sírdomborulatára, a kereszt elé.
    A falu leggazdagabb embere volt a nagyapám. Szép nagy tornácos házzal, pusztával, téglaégetővel, erdőkkel, sok-sok állattal, földdel bírt. A pusztáján cselédházakat építtetett. Nagyanyám az ismerősök elmondása szerint valamikor nagyon szép asszony volt. Nyolc gyereket szült, kettő meghalt. Így három fiút és három lányt neveltek fel. Nagyanyám ágyban fekvő beteg lett negyvenéves kora körül. Korán meghalt. Nagyapám bár mindennel elhalmozta, az egészségét nem tudta neki visszaadni és gyakran kereste más asszonyok karjaiban a férfiörömet. Persze én már csak homályosan emlékszem rájuk. Alig voltam három, és öt éves, amikor ők meghaltak.
   Aztán jöttek az ötvenes évek. Szüleim, szó szerint kitelepítették magukat egy baranyai kis faluba, Pécs mellé. Ha ezt nem teszik, talán mi is a Hortobágyon kötöttünk volna ki. Így sem volt valami rózsás a helyzetünk. Aztán a forradalom után visszajöttünk néhány évre. Anyám kitartó utána járásának köszönhetően visszakaptuk a házunkat. Mást nem.  Minden más odaveszett. A puszta, a földek, a traktorok, a többi mezőgazdasági gép az államé lett, a háború pedig elvitte az akkor nagy dolognak számító személy autónkat.
   Elmélkedve a múlton, lassan visszaindultam a temető bejáratához és beültem ismét a kocsimba. Szép lassan gurultam a hosszú Fő utcán, egy-két előbukkanó ember bámult a kocsimra, de én nem ismertem őket. Tulajdonképpen már senkit sem ismertem itt.
  Tizenhárom éves koromban végleg elkötöztünk innen. És azóta, én nem jártam itt. Leállítottam a kocsimat a templomtér mellett. Sétálni kezdtem a templom körül.
   A történelem szerint ez a település Árpád-kori, de egykor a török hódoltság idején a szandzsák székhelye volt. A török aga pedig a mai plébánia épületében lakott. A templom mögötti területen valaha egy vendéglős háza állt, és ennek az udvarán volt a török fürdő, aminek darabjait széthordták még a tizenkilencedik század vége felé. A fürdőt a tőle mintegy két kilométerre lévő Cseszme - erdőben fekvő úgynevezett török-kút látta el vízzel, melyet agyagcsöveken át vezettek a fürdőig. A török világból még egy emlék volt a plébánia udvarán. Egy török turbános fejkő, a hajdani koppányi török temetőből. Vára is volt a falunak, ami a tizenötödik-tizenhatodik században épült. A török ezt csak 1551–1553-ban tudta elfoglalni, visszafoglalása pedig 1689-ben történt. Mára persze a várból semmi sem maradt. A török hódoltságra emlékeztető dűlőnevek viszont még ma is élnek: Csausz-út, Bégkút, Lanyista, Falamurdok, Babadag, Seregrét. Persze sok családi név is volt, amit török eredetűnek mondtak, többek között nagyapám neve is ezek közé tartozott. Aztán voltak itt később zsoldosok, volt hercegi birtok, püspöki birtok, itt is pusztított a kolera. Mindezt azért tudom, mert érdekelt a múltam. Érdekelt, hogy honnan is jövök, kik lehettek az őseim.
     Most idegenül néztem a teret. Minden megváltozott. Alig ismertem rá. Antal József, majd Koppány vezér szobra, a török turbános sírkő körül keringtem, amely a hagyomány szerint a koppányi aga síremléke. A paplak számomra összezsugorodott. A bukszus bokrok eltűntek. Egy régi házból kicsi múzeum nőtt ki. Az iskolámat is átépítették.
     Ahogy elindultam a szülőházam utcája felé, új kis házak sorakoztak, majd amikor befordultam a sarkon, döbbenten álltam meg. Az egykori szép, vaskerítéses, tornácos szülőházam helyén egy össze-vissza tákolt, félig lerombolt épületet találtam. Az udvaron nem állt ott az alsó, kicsi ház, ahol egy cimbalom állt, ahol apám a faluban megalakított zenekarával tartotta a próbákat, nem álltak a nagy gesztenyefák, ahová sokszor felmásztam, és onnan ábrándoztam bele a világba. Eltűnt a ház elől a két nagy fenyőfa, eltűntek az édesanyám által gondosan ápolt virágokban gazdagon pompázó gruppok is. Semmi, de semmi nem maradt. Minden olyan idegen volt, olyan lepusztult, olyan elhagyott.
   Sietve mentem vissza a templomtérre. Megkerestem a kocsimat, beültem. Összeszorult a szívem. Hát ennyi maradt a múltamból? Ennyi. De miért is csodálkozom? Kérdeztem magamtól. Aztán, ahogy már kijutottam a faluból emlékezetemben felvillant egy virágvasárnapi körmenet.
    Az utcánkban álló Szűz Mária szobrot fehér és bordó virágkoszorúk borítják be. A kerítéseket is illatos, színes virágfüzérek díszítik. Ünneplőbe öltözött férfiak, nők, és gyerekek vonulnak a templomba. Áhítatos szent mise és körmenet következik. Aztán jön az este. A Gyöngyös Bokréta női és férfi tagjai pompáznak híres népviseletükben. Szebbnél-szebb dalokat énekelnek és táncolnak. Az asszonyok bő, pufándlival emelt színes bársonyszoknyában, gyönyörű hímzett felső rékliben vannak, fejükön szebbnél szebb főkötő díszeleg melynek sarkai a pillangó szárnyaihoz hasonlóan állnak szét. A férfiak pedig gazdagon hímzett fehér ingben, rojtos fehér bő gatyában és fekete, sűrű zsinórozású mellényben ropják a táncot. Fejükön kalap, amibe rozmaringszálat tűztek. Én pedig anyám kezét fogva állok ott és csodálattal bámulom ezt a színes forgatagot. Este pedig? Nagy konyhánkban hatalmas asztalon vadhúsból készült vacsora. Erdei vadban gazdag volt itt mindig a környék. Aztán sütemény és tortacsodák következtek. Összegyűlt a nagy rokonság. Együtt örülünk, ünneplünk. Poharak koccannak, apám előveszi hegedűjét, az egyik nagynéném dalra fakad...
     Valahogy így történt. Még most is hallom fülemben a hegedű hangját, hallom a kacajokat, a beszéd zsongását, látom a mosolyokat, és szinte érzem az emeletes, tulipánra emlékeztető grillezett torta mézes illatát.

  












Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése