2014. február 27., csütörtök

Ismét elolvastam...

Az elmúlt hetekben a könyvespolcomról leemeltem két olyan könyvet, amit még régebben olvastam.
Eszembe jutott, hogy annak idején milyen nagy hatást tett rám mindkét regény.  
Ismét elolvastam őket.
 Nem változott meg a véleményem.
  Ismételten nagy élvezettel faltam a sorokat.



A két író: William Styron és Theodore Dreiser




 William Styron 1925-ben született Newport Newsban, Virginia államban. 2006.november 1-én halt meg tüdőgyulladásban. A Duke egyetemen tanult, évekig szolgált a tengerészgyalogságnál, és hosszú ideig élt külföldön. Első regénye (Feküdj le sötétben) 1951-ben jelent meg. Styron gyermekkora nem volt könnyű. Édesapja depressziótól szenvedett, édesanyja pedig a 14. születésnapja előtt meghalt rákban.

„Sok problémámnak az édesanyám halála óta szűnni nem akaró kínlódás és bűntudat a gyökere” – nyilatkozta az AP-nek 1990-ben Styron.

Leghíresebb műve, a holokausztot túlélő lengyel nő és egy amerikai író kapcsolatáról szóló Sophie választ, amely 1979-ben jelent meg. A könyvből Meryl Streep Oscar-díjas főszereplésével világsikerű film készült. A 19. század eleji virginiai rabszolgalázadásról szóló Nat Turner vallomásai című művéért  Pulitzer-díjat kapott.


Olvasható magyarul:

Házam lángra gyullad
Nat Turner vallomásai - Pulitzer-díj (1968)
Feküdj le sötétben
Sophie választ
Látható sötétség
Virginia reggel


1960-ban jelent meg a Házam lángra gyullad c. könyve.


A Házam lángra gyullad a huszadik század egyik legnagyobb művészregénye. Cselekményének színhelye Olaszország, szereplői amerikaiak és olaszok, s a regény középpontjában egy gyilkosság áll. A festői díszletek és a véres tragédia azonban csupán keretül szolgálnak Styronnak arra, hogy bemutasson két embert, aki az "édes élet" hínárjában vergődik: egy tehetséges, négy gyermekes, kiégett de elzüllött festőművészt és egy romlott, iszákos, orgiákba merülő, de mégis érdekes egyéniségű milliomost. Az alkohol és a szexualitás gőzei lengik körül őket, konfliktusuk hátterében ott sötétlik hazájuk, Amerika délvidékének feszült világa – nem csoda hát, hogy Itália kék ege alatt is hasztalan keresik a feloldódást, és sorsuk tragédiába fullad.






William Styron Sophie választ c. regényéből Alan J. Pakula készített mozgóképes adaptációt 1982-ben. A címszerepben Meryl Streep nyújtott Oscar-díjas kialakítást, a másik két férfi szerepben pedig Kevin Kline (Nathan) és Peter MacNicol remekelt.



 Kattints rá!

         







Theodore Herman Albert Dreiser (Terre Haute, Indiana, 1871. augusztus 27. – Hollywood, Kalifornia, 1945. december 28.) amerikai író és újságíró. Úttörője volt az amerikai naturalista írói irányzatnak, melynek a 19. századi Európában többek között Émile Zola, Gustave Flaubert és Guy de Maupassant voltak a képviselői. Dreiser karaktereinek emberi értéke nem a bevett erkölcsi normákban, inkább a nehézségek állhatatos legyőzésében rejlik, és sorsukban nem is annyira a lelki motivációk mint inkább a körülmények az igazán mérvadóak.


Ismertebb könyvei:


Carrie drágám (Sister Carrie, 1900)
A pénz királya (The Financier, 1912)
A zseniális ember (The „Genius”, 1915)
Amerikai tragédia (An American Tragedy, 1925)







Az irodalmi körök elismerése, amire Dreiser tulajdonképpen egész életében vágyott, kissé későn érkezett. 1944-ben még utoljára New York-ba utazott, hogy átvegye a Művészetek és az Irodalmak Amerikai Akadémiájának Érdemi Jutalomdíját (Award of Merit from the American Academy of Arts and Letters). Az intézetnél három munkáját említették meg, mint a legnagyobbakat: a Carrie drágámot, a Twelve Men-t és az Amerikai tragédiát.

1906-ban egy Chester Gillette nevű férfi megölte Grace Brown nevezetű szeretőjét; ezt a valóban megtörtént gyilkosságot használta fel Dreiser az Amerikai tragédia című regényében. Miután 1922-re elkészült a könyv huszadik fejezetével, rájött hogy rossz vágányra szaladt vele, és újrakezdte az egészet. Visszavonult Brooklyn-i lakásába, ahol 1925-ben befejezte a regényt. A kézirat túlzottan hosszúra sikerült. A szerkesztők természetesen felére redukálták, de 1925-ben így is két kötet lett belőle, mire publikálásra került.

 A regényt két alkalommal is filmre vitték: 1931- és 1951-ben.
 Az Amerikai tragédia volt Dreiser egyetlen, igazán nagy könyvsikere.







 Amerikai tragédia


A regény ma már terjengős nyelvezete ellenére is izgalmas olvasmány.

A  mélyen vallásos, városi missziósházat vezető családból származó Clyde Griffiths történetét meséli el. A jobb életről álmodozó Clyde-ot már gyerekként is zavarja családja  vakhite, amellyel szülei elfogadják nehéz sorsukat. Tizenévesen aztán állást vállal egy hotelben mint kifutófiú. Először pillanthat be a gazdagok életébe, álma ekkor teljesen reménytelennek látszik.
Clyde alapvetően gyenge, ingatag jelleme már ekkor kiviláglik, amikor inkább eltitkolja sokat nélkülöző anyja elől, hogy pontosan mennyit is keres, azért, hogy minél több pénzt költhessen lányokra és saját hiúsága kielégítésére. Egy autóbaleset miatt, melynek egy kisgyermek esett áldozatul, még menekülnie is kell. A második kísérlet is balul üt ki. Gazdag nagybácsija gyárában kap alkalmazást, bár kezdetben afféle megtűrt szegény rokonként szerepelhet csak, később bekerül a jó társaságba, amelynek egyik tagja Sondra Finchley, a gazdag és szép fiatal nő, viszonozza érzelmeit, ezért fényes jövőt, nagy karrier lehetőségeit látja a kapcsolatban. Griffiths azonban Robertával, a gyár egyik munkásnőjével folytat viszonyt, aki gyereket vár tőle. Clyde pedig megreked félúton a két világ és a két nő között. Robertából kiábrándul, a lány egyszerű lényét és kedvességét elhomályosítja benne az új szerelem, és mindaz az elegancia és csillogás, amit Sondra jelképez számára. És, hogy Roberta ne állhasson érvényesülése útjába, kitervel egy csónakbalesetet...
 Roberta halála után a nyomok hamar Clyde-hoz vezetnek, s a regény utolsó részében Clyde ügyének tárgyalását, az ítélethozatalt majd a siralomházban töltött utolsó heteit követhetjük nyomon.

 Clyde-ot tekinthetjük szerencsétlen, meg nem értett, többre hivatott karakternek, akit a családi háttere, neveltetése és az életkörülményei megakadályoznak abban, hogy azt az életet élje, amelyet szeretne. De ugyanakkor bukott erkölcsi nullának is, akinek gyerekkora óta csak a pénzen és csillogáson jár az esze, s aki képes hazudni, csalni, a felelősséget elhárítva menekülni, hízelegni, zsarolni, fenyegetőzni és gyilkosságot fontolgatni (esetleg végre is hajtani) azért, hogy megkapja, amit akar vagy megszabaduljon attól, amit már nem akar...

A végig izgalmas, fordulatos történetet nagyszabású tablóba ágyazza az író, remekül jellemzett figurák egész sorát vonultatva fel.





A film, ami a könyv története alapján készült:

Egy hely a nap alatt
(A Place in the Sun, 1951)


Az Egy hely a nap alatt (A Place in the Sun) egy 1951-ben bemutatott hatszoros Oscar-díj nyertes amerikai filmdráma George Stevens rendezésében. A történet Theodore Dreiser világhírű regényén, az Amerikai tragédián alapszik.




Ez a produkció nyerte el a Golden Globe gála első "legjobb drámai film" kategóriájának díját. Továbbá 1991-ben az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Filmmegőrzési Bizottsága beválasztotta a Nemzeti Filmarchívumba.

2014. február 20., csütörtök

Anna Ahmatova ...




Anna Ahmatova  költészete az orosz klasszikus hagyományok, a világkultúra és a XX. századi modernség egyedi ötvözete. Hosszú és hányatott élete során Ahmatovának éppúgy volt része korai és kései sikerekben, mint szenvedésekben és hosszú elnémításokban. A tízes években az Ezüstkor más nagyjaival együtt indult költőnőt az "orosz Szapphónak" nevezték. Ahmatova költészete példa arra, ami csak nagyon keveseknek sikerült a XX. században: költészete egyszerre népszerű és titokzatosan modern, egyszerre nőiesen érzéki és férfiasan kemény, egyszerre mélyen misztikus és tapinthatóan konkrét.


Anna Andrejevna Ahmatova -  polgári neve: Anna Andrejevna Gorenko, ( született: 1889. június 11. vagy június 23. Bolsoj Fontan, Odessza mellett, Ukrajna , meghalt: 1966. március 5. Domogyedovo, Moszkva mellett, Oroszország).

Tengerésztiszti családban született. Tanulmányait Kijevben a Kijevi Egyetem Jogi fakultásán végezte. 1910-ben költözött Szentpétervárra. Apja ellenállása miatt kezdett tatár nagyanyja családnevét használva verselni.
1910-ben férjhez ment és európai utazásokra indult. Megfordult Olaszországban és Párizsban, ahol megismerkedett Amedeo Modigliani-val. Ezek az utazások rendkívül nagy hatással voltak későbbi életére és művészetére.


1918-ban elvált első férjétől és újra férjhez ment. Első férjét, Nyikolaj Gumiljovot 1921-ben letartóztatták és agyonlőtték.
1922-ben ismét elvált és harmadszor is férjhez ment.
1938-ban letartóztatták első házasságából született fiát, Lev Nyikolajevics Gumiljovot (1912-1992, szabadulását követően -  ismert, etnogenezissel foglalkozó történész-filozófus - )  10 év kényszermunkára ítélték.
1949-ben ismét letartóztatták férjét, N.N. Punyin művészettörténészt és első házasságából született fiát. Férje 1953-ban a lágerben meghalt, fia csak 1956-ban szabadult.



Tudj meg róla többet!!!
Kattints rá!






A közös poharat…
  

A közös poharat - azt is feledd el:
nem iszunk már belőle bort, vizet,
nem csókoljuk meg egymást kora reggel,
nem ér az ablakban a szürkület.
Téged a napláng - a hold éltet engem,
de egybefonva tart, egy szerelemben.


Szelíd, hű társam itt marad velem,
s már neked is van könnyű kedvű társad.
De tudom, mért riadt a szürke szem,
ha beteg vagyok - éretted, utánad.
Ritkán találkozunk, s továbbmegyünk -
őrizgetjük nyugalmas életünk.


De verseim hangoddal telve még,
s a tieid az én lélegzetemmel.
Van tűz, amelyet eloltani nem mer
felejtés, félelem se: égten ég.
Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva,
rózsaszín, száraz ajkad vonalára!

(Rab Zsuzsa)




Cinque

Autant que toi sans doute, il te sera fidele
Et constant jusques à la mort.

Baudelaire

1

Mint fönn, felhő peremén;
szavaid így idézem elém,

de szavamra az éj - tanu vagy –
túlragyogta a nappalokat;

és földtől elszakadva suhant
két lény csillag-magasan.

Se szégyen, se töredelem,
nem: akkor se, most se, sosem.

De ma ébren hallod, ahogy
hívlak én, aki élő vagyok.

Az ajtót, mely résnyire nyílt,
nincs erőm becsapni megint.

1945. november 26.


(Halasi Zoltán)








Tanulok bölcs, egyszerű életet


Tanulok bölcs, egyszerű életet,
nézem az égboltot, Istenhez esdve,
s hogy elcsitítsam riadt szívemet,
sokáig elcsavargok minden este.

Száraz lapu zörög a domb alatt,
ősz lankasztja az égő berkenyéket.
Én verseket írok, vidámakat,
rólad, múló, múló, gyönyörű élet.

Hazamegyek. Megnyalja kezemet
lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.
És nézem a tavi fűvésztelep
ormán kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg
a gólya, ahogy leszáll az ereszre.
És hogyha az ajtót megzörgeted,
talán már fel sem figyelek a neszre.  
  


Ajtó, félig tárva...

Ajtó, félig tárva,
Hársfa, mintha hárfa
Suttog… Asztal, kesztyű
És lovaglópálca.

Sárga lámpafényben
Lépteidet érzem.
Ülök. Mért mentél el?
Nem értem, nem értem…

Örömben meg fényben
Jön a reggel értem
Holnap. Szép az élet.
Bölcs vagy szívverésem.

Megdobbansz fáradtan,
Lelassul az élet…
Tudod, azt olvastam,
Hogy a lelkek élnek.








Rémület kavarta éji árnyak...

Rémület kavarta éji árnyak,
Hullongó holdfényben fejszefej.
Házfal mögött zajok motoszkálnak.
Patkány? Szellem? Tolvaj illan el?

Fülledő konyhámon vízbe csobban,
Rozzant padlón számvevést kopog,
Szikrázó koromszakállat ontva
Szökken túl a padlásablakon.

Villan föl, de elhalványul nyomban,
Gyufám dugta el, gonosz manó,
Mécslángom kioltja. Csillanó
Fegyver jobb – puskák mellembe nyomva.

Volna jobb csak zöldellő mezőben
Nyers, ácsolt vérpadra dőlve, kint
Örömszó és nyögdelések közben
Piros vérem elfolyatni mind.

Én keresztem, szívemhez szorítlak,
Isten, add, jaj, vissza lelkemet,
Édes-rothadó enyészetillat
Émelyít. S az ágyam jéghideg.







Jó éjt neked is, éjjel


Amikor felragyog az ablakom zugában
a hold, mint csardzsui sárgadinnye-karéj,
az ajtó zárva, és fülledt a néma éj,
a kék gliciniák varázslata a házban,
hideg vizet kinál a kis cseréppohár,
törülköző hava és gyertya lángja lobban,
pilléket hívogat, akár gyerekkoromban,
és mennydörög a csend, szavam nem értve
megmozdulnak a sötét, rembrandti szögletek,
kisurran valami, és nyomban visszarebben,
de meg se moccanok. Már nem ijeszt meg engem.
Hálóját a magány lendíti, rám veti,
tükörbéli hugom nem tud segíteni.
Fekete macska les, évszázadok szemével...
Az álom könnyű lesz. Jó éjt neked is, éjjel!

(Rab Zsuzsa)



Ezek gyengéd szemekbe néznek


Ezek gyengéd szemekbe néznek,
mások isznak hajnalig féktelen.
Velem meg egész éjszaka beszélget
nyughatatlan lelkiismeretem.

Mondom neki: "Súlyos terhedet hordva
járok, magad tudod, hány éve már."
De számára nincsen idő, sem óra,
neki a földön nincs tér, nincs határ.

S megint fekete farsangvégi este,
baljós park, lovak, lassú kocogás,
s az ég magasból leront rám repesve
boldog és vidám szélviháncolás.

Nyugalmasan, kettős szarvval felettem
a tanú... Arra, arra vágyom én,
ősi kanyargós útra vezess engem,
hol hattyúk úsznak holt vizek színén.

Rab Zsuzsa fordítása





Virágvasárnap

Vártam rá, vártam hosszú éveket,
tengődtem tétlenül, álomban élve.
És láttam olthatatlan fényjelet
virágvasárnap, éppen három éve.
Megállt előttem, szavam elakadt,
és én megláttam választottamat.

Gyertyával vonul hallgatni misét
lassú menet. Ó, imádságos óra!
Halkan roppan az áprilisi jég,
s a menet feje fölött zengve-bongva
mint örök vigasz, harangszó zenél,
lángokat lenget a fekete szél.

Fehér nárcisz lélegzik mézesen,
és vörös bor csillan sekély kehelyben.
És meglátom viaszcseppes kezem,
mint korai köd fátyolán át, rebben,
a csókot reszketve fogadja el.
S ,,örvendj, áldott!'' -- a vérem énekel.

(Rab Zsuzsa)



Újévi ballada

Unatkozik, felhők között, a hold
bágyadtan egy szobába les,
ott hat teríték áll az asztalon,
s az egyik teríték üres.

Ez férjem, ez én s a barátaink,
Így köszöntjük az új évet,
De ujjunkat vérbe kell mártani,
S a bor, mint a méreg, úgy éget.

A gazda emeli telt poharát,
méltósággal és mozdulatlan:
“Földre, tisztásra, mert e föld - hazánk,
s mert itt fekszünk alatta.”

S barátunk úgy szólal, mint az ima,
Ám tűzzel az arcomba lobban,
S így kiált: ”Iszom a dalaira,
Mert itt élünk mind mi azokban.”:

S a harmadik, az, aki itt hagyott
Nem is sejtve tán, hogy élte letűnt,
Gondolataimra feleletül
Így szólt: ”Azokra kell hogy igyatok,
Akik még nincsenek velünk.”
1923.
Konczek József fordítása


Hatodik elégia

Három korszak van az emlékezésben.
Egyik mintha a tegnapot mutatná,
áldott boltíve alján száll a lélek,
s a test pihen árnyéka hűvösében.
Még zeng a nevetés, könnyek ragyognak,
a tintafoltot őrzi még az asztal,
élő szívre ütött pecsét a csók,
az egyetlen, a búcsúzó, örök…
De változnak a képek nemsokára.
Nem boltívek feszülnek már fölöttünk:
süket külvárosban egy ház, magában,
egy ház, télen hideg, nyáron kohó,
pókok tanyája, vastag por tanyája,
és lángoló levelek hamvadoznak,
váltják egymást az arcképek titokban…
Akár egy sírhoz, el-ellátogatnak
az emberek, és kezet mosnak otthon,
s még egy futó könnyet is eltörülnek
fáradt szemhéjukon, sóhajtva hosszan…
De óra perceg, egyik tavasz elmegy,
másik jön, rózsaszínre vált az égbolt,
cserélődnek a városnevek is,
már nincs tanúja annak, ami történt,
már emlékezni, sírni sincs kivel,
az árnyékok is sorra széledeznek,
azok, akiket többé nem idézünk,
csak iszonyodnánk visszatértükön…
És, eszmélkedve, látjuk: elfeledtük
az utat ahhoz a magányos házhoz,
szégyentől és haragtól fuldokolva
futunk oda, de (mint álomban néha)
ott más lett minden: a falak, a tárgyak,
az emberek - nem ismer senki minket:
rossz helyre nyitottunk be… Istenem!
Aztán a legkeserűbb pillanatban
ráébredünk: nem tudnánk elhelyezni
életünk rámájában azt a múltat,
sorsunktól már éppolyan idegen lett,
akár a szomszédunk számára volna…
Hogy rá sem ismernénk halottainkra,
azok pedig, akiktől elszakadtunk,
nagyon is jól megvoltak nélkülünk, sőt -
így volt a jobb…





 (Rab Zsuzsa)


Rekviem


NEM IDEGEN ÉG ALATT BOLYONGTAM,

IDEGEN SZÁRNY VÉDVE NEM BORULT RÁM,

DE NÉPEMMEL EGYÜTT VÁNSZOROGTAM,

VELE JÁRTAM KÁLVÁRIA-ÚTJÁN.



ELŐSZÓ HELYETT



A rettentő jezsovi években tizenhét hónapot töltöttem a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki  egyszer „felismert". Akkor a mögöttem álló szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet, felocsúdva a mindnyájunkat jellemző fásultságból, suttogva - mert ott mindenki suttogva beszélt - azt kérdezte tőlem:

- Meg tudná ezt írni? És én azt feleltem:

- Meg.

Akkor valami mosolyféle derengett fel arcán, pontosabban azon, amit valaha arcának   neveztek.                                                           



Leningrád, 1957. április 1.



AJÁNLÁS



Ennyi fájdalomtól hegy ledőlne;
nagy futó folyam megállana.
De a lakat nem törik le tőle.
Mögötte, a rácsoknak ütődve,
vergődik a rabság bánata.
Valahol nap hajlik nyugovóra,
valakit friss szellő meglegyint...
Mi csak állunk. Nem is tudunk róla.
Zár nyílását lessük, jaj mióta,
s katonák nehézkes lépteit.
Felkeltünk, mint hajnali misére,
mentünk elvadult utcákon át,
, halaványan, félig-élve
gyülekeztünk. Mindnyájunk reménye
énekelte messze halk dalát.
Ítélet... És ott áll egymagában,
távolesve már mindenkitől.
Mint kinek szivét egy kés kivágta,
megy csak, fel-felkelve, földre rántva,
botladozik... tovább... míg kidől...
Merre vagytok, két keserves évem
barátnői, véletlen sereg?
Szibéria hóförgetegében
mit láttok a ködlő hold körében?
Láttok-e? Búcsúzom tőletek
1940. március



BEVEZETŐ



Akkortájt csak a halott mosolygott,
mert örült, hogy békességre lel,
és Leningrád hányt-vetett kolonc volt
börtönei közt, fölös teher.
Elitéltek, ezrével vonulva,
vitték kínba-dermedt életük,
mozdonysípok felsikoltó, kurta
búcsúszava röppent csak velük...
Ártatlan vergődött Oroszország,
nézte némán halál-csillagát.
Testét szörnyeteg csizmák taposták.
Egy-egy sötét rabkocsi megállt...


1



Hajnali sötétben jöttek érted.
Mint koporsót, úgy kisértelek.
Ikon előtt a mécs tövig égett,
sírtak odabenn a gyerekek.
Emlékszem az ikon hidegére
szádon, s verejtéked hogy szakadt...
mint kivégzett sztrelec felesége,
üvöltök a Kreml fala alatt.

1935

2


Hömpölyög a lassú Don,
hold lebeg az ablakon,
nagy kucsmája félrevágva,
ép a házba, arca sárga...
Jaj, beteg vagyok, beteg,
magam vagyok, rettegek!
Fiam rab, uram halott.
Értem imádkozzatok!



3



Nem... ez nem én vagyok. Valaki más szenved helyettem.
Én nem bírnék el ennyit... Azt meg, ami történt,
fekete posztóval beborítsátok!
És vigyétek ki innen a lámpát!...
éj van.


4


Hogyha megjósolták volna egyszer
neked, könnyű kedvű lány, neked,
carszkoje-szelói tréfamester,
hogy tépődik össze életed,
hogy álldogálsz a kereszt tövében
háromszázadikként, egymagad,
s könnyed árja az újévi jégen
lyukat perzsel lábaid alatt...
Szél veri a börtön-jegenyéket
túl a falon. Halott hallgatás.
Hány veszett el, hány ártatlan élet!


5


Tizenhét árva hónapom!
Fiam hivogatom.
A hóhér lábát csókolom.
Fiam! Iszonyatom!
Olyan zavaros az egész!
Senki se tudja már:
ki farkas, és ki ember, és
mikor hangzik: halál!
Csak egy poros virág lobog,
bilincs zörög... és lábnyomok
a semmibe. Sírás...
És farkasszemet néz velem
halál-igérőn, fényesen
egy csillag-óriás.


6

Hetek szállnak, hetek szállnak
Ó, sok fehér éjszakám!
Láttad fényüket talán,
börtönödbe rést találtak
vígasztalni. Most pedig
néznek, ölyv-szemet meresztve
te megácsolt keresztedre.
Halálodat hirdetik.


1939



7 AZ ÍTÉLET



Lezuhant a szó, mint hegynyi szikla,
szétzúzta még élő mellemet.
Hiszen tudtam. Rég meg volt ez írva...
Túlélem még ezt is, meglehet.



Kezdenem kell még ma hány dologba!
Szívemet kővé dermeszteni,
emlékeim gyilkolni halomra,
és valahogy újrakezdeni.



Pedig... forró zümmögésű nyár van,
s mintha ünnep. Derűs nap ragyog.
S most a szó... Bolyongok puszta házban.
Tudtam: egyszer erre virradok.

1939 nyarán



8  HALÁLÁRA



És most már várhatok - eljössz úgyis, tudom.
Várlak. Nehéz így egymagamban.
Ajtóm kitárom és a lámpást elfujom
előtted, te megfoghatatlan!
Jőjj el, akármilyen alakban, csak velem

lehess! Akár mint bomba törj be,
vagy mint haramia, késsel, félelmesen,
vagy mérgező füstként ömölve!
Jőjj el, gyerekkori magad-szőtt meseként
- emlékszel? hajtogattad annyit! -,
csak láthassam megint kék sapkád tetejét,
s a rémülettől sápadt házbizalmit!
Most már mindegy nekem. Rohan a Jenyiszej,
sarkcsillag néz rám tündökölve...
Jaj, tiszta kék szemek! Födözzétek ti el
végső iszonyom mindörökre!


Fontannij Dom, 1939. augusztus 19.


9


Lelkem felét az őrület
szárnyaival már betakarta.
Hol szeszt kínál, maró tüzet,
hol mély, fekete völgybe csalna.



Már régen jól tudom magam,
hogy a győzelem az övé lesz.
Mint más szavát, hallom szavam:
micsoda zagyva lázbeszéd ez!



Útravalót sem ad velem,
nem vihetek semmit magammal
(sírva hiába kérlelem,
nem törődik esdő szavammal),


semmit: fiam kínba-fagyott
szemét, se kövült szenvedését,
se azt a rettentő napot,
se a beszélő reszketését,



se jól ismert, hűvös kezét,
se a borzongó árnyu hársat,
se elhaló üzenetét
az utolsó vígasztalásnak.



1940. május 4.



10 A MEGFESZÍTÉS



„Ne sírj, anyám, mert feltámadok.”


1


Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: „Mért hagytál el engem?”
Anyjához: „Ne sírj, mert feltámadok...”



2


Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a Tanítvány, legkedvesebb fia...
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.

 

EPILÓGUS


I


Láttam én földre bukni arcot,
és rettegést: szem résén villogott,
fájdalom-ékírással telerajzolt
kőtáblát: megtört homlokot,
láttam sötét és hamvasszőke fürtöt
ezüstfehérre válni hirtelen,
láttam, hogy száj szögletében hűdött,
száraz mosolyban ráng a félelem.
Most érettetek is könyörgök én,

kik ott álltatok mögöttem, előttem
hóförgetegben, júliusi hőben
a vakítón vöröslő fal tövén.



II



Üt új órája az emlékezésnek.
Titeket látlak, hallak és idézlek:
őt, aki eltántorgott holtraváltan,
őt, akit annyit, s aztán sose láttam,
meg őt, aki szép haját hátrarázva
„Mint haza, járok ide!” - magyarázta.
Jó lenne mindüket nevén neveznem.
De lista nincs. Nyomukat hol keressem?
Megfontam hát elhullatott beszédük,
emlékül nagy lepellé szőttem értük,
emlékeimből el nem múlhat egy sem,
és őket újabb bajban sem felejtem.
S hogyha fojtó tenyér tapadna számra,
amely százmilliók nevét kiáltja,
gyászfordulóm emlék-idéző napján
kívánom: ők is így gondoljanak rám.
És ha valaki ebben a hazában
úgy akarná egyszer, hogy szobrom álljon –
legyen! Hogy voltam, hadd hirdesse emlék.
Csak azt hagyom meg, szobrom hol emeljék:
ne a tenger partján, ahol születtem,
a tengerhez már semmi nem fűz engem,
és ne a cári kertben - ott egy árnyék
vigasztalan engem keresve jár még,
de itt, ahol a vasreteszt igézve
háromszáz órát álldogáltam érte.
Hogy ne kísértsen ott se, a siron túl:
fekete rabkocsi fékez, csikordul...
Hogy elfelejtsem ajtó csappanását,
öreganyó sebzett-vad jajdulását...
Csillog majd szobrom mozdulatlan arca,
mint könny, megolvadt hó csorog le rajta.
Burukkol a börtön galambja messze,
s hajók szállnak a Néván ködbe veszve.


Fontannij Dom, 1940. március