Három vers így nyár közepén...

 Nyári zsongás

Zsong a nyári rengeteg,

Zeng a napsugár.

Sárga búza megremeg,

Sarlajára vár.

Napraforgó napba néz,

Lepke mondja: rózsaméz,

Búza mondja: nyár.

Rád szakadt a nyár, szivem,

Forrón, gazdagon.

Búzafürtös földeken

Érik asztagom.

Bókol már a telt kalász,

Közeleg az aratás:

Delet ért napom.

Csorduló nyaram delén

Fönn a hegyfokon,

Szerteszét merengek én

Völgyön, partokon.

Mostan mindent értek én,

Most ez élő földtekén

Minden fű rokon.

Lelkem, élő lant-ideg,

Most be jó neked!

Minden, minden a tied:

Földek és egek!

Zsongd az ég-föld-szív zenét,

Emberét és Istenét:

Zsongd ki mélyedet.

( Sík Sándor )

Tánc

                             

Felzendül a húr a sikos terembe,

s egyszerre zörgenek az ablakok,

ruhák szines gomolya forr kerengve

és a szemekbe lávatűz ragyog.

Pihegnek a láztól a női mellek,

erős kezekben égnek a kacsók,

és a tükörnél, ciprus árnya mellett

acélerővel csattan el a csók.

A vágtató tánc vad rohamban nyargal,

repül a nő a sáppadó lovaggal,

szemükbe lóg kuszált, sötét hajuk.

S amíg a kurjantások árja zúg,

a padlatot söpörve megjelen

a tánc múzsája félig meztelen.

( Kosztolányi Dezső )

Hajnali csók

                             

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,

s sóhajba halnak az éjjeli szók,

vacogva vonaglik egybe az ajkunk,

s fáradt remegéssel újra sohajtunk,

leszáll a csók,

a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba didergő

fázó derü, hajnali kósza titok.

Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa,

fáradt gyönyöröknek lángraszitója

a csók, a csók,

a hajnali csók.

( Kosztolányi Dezső )

Nagyon fáj... József Attilától...

NAGYON FÁJ

Kivül-belől

leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,

az asszonyhoz ugy menekülsz,

hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,

meleg öl csal, nemcsak a vágy,

de odataszit a muszáj is -

ezért ölel

minden, ami asszonyra lel,

mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher

s kettős kincs, hogy szeretni kell.

Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,

mint amilyen gyámoltalan

a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb

menedékünk; a kés hegyét

bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt

nő, ki érti e szavakat,

de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem

így, élők közt. Zúg a fejem,

gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek

kezében a csörgő csereg,

ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene

tenni érte és ellene?

Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit

a világ így is olyat, akit

kábít a nap, rettent az álom.

A kultura

ugy hull le rólam, mint ruha

másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,

hogy nézze, mint dobál halál

s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő

is szenvedi, ha szül a nő.

Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem

pénzt hoz fájdalmas énekem

s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!

Ti kisfiuk, a szemetek

pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,

csizmák alatt sikongjatok

és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,

kerék alá kerüljetek

s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek

viselők, elvetéljetek

és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,

bukjatok, összetörjetek

s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,

egymást megtépve nő miatt,

ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,

kiket, hogy húzzatok igát,

herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,

horgot kapjatok jég alatt

és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,

minden, mi kíntól megremeg,

égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,

üszkösen, ha elszenderül,

vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.

Azt tagadta meg, amit ér.

Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől

menekülő élő elől

a legutolsó menedéket.

( 1936. október-november )

Kattints rá! Olvasd el!

http://mindset.co.hu/

Tartozni valakihez...

Bella István

Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,

de nem szememmel, nézlek a számmal,

nézlek bőrömmel, kezemmel,

nézlek kigyúló szempillámmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.

A föld az eget így betűzi.

Így tapogatják világtalan fények

csillagok borzongó betűit.

A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez.

(Paulo Coelho)

S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört szíveket nem lehet többé eggyé ragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, feltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, "szívét összetörték", soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja.

(Márai Sándor)

Tartozol... de te mégsem bánod. Mert ennek a tartozásnak nincs mértéke, nincs lejárati ideje. Nem pénzben, nem aranyban mérik. Egészen másban. Talán mosolyban. Vagy szívdobbanásban. Mert ez a legszebb tartozás. Mert nem "valakinek" tartozol. Hanem "Valakihez". Hozzá.

(Csitáry-Hock Tamás)

Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahova. Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni.

(Laurell Kaye Hamilton)

Bármilyen közel áll hozzánk egy barát, vagy éppen egy szerető, szükségünk van arra, hogy ténylegesen tartozzunk valakihez, meglegyenek a gyökereink, mert ezek a gyökerek adnak tartást, amikor azt érezzük, hogy az egész világ összeesküdött ellenünk.

( Alice Clayton )

Aki házasságra lép, az maga és a világ előtt is vállalja, hogy tartozik valakihez, és kitart mellette jóban-rosszban.

( Nádasdy Ádám )

Reményik Sándor

Örök szerelem

Egy bükk és egy fenyő.

Úgy összeforrtak ők,

Ahogy csak lelkek forrnak össze néha,

Egymást halálig híven szeretők.

A bükk a nő,

A fenyő tán a férfi.

Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,

Ölelő karjaival átaléri.

Úgy látszik, mintha reáomlana,

Pedig támasztja, mint a fenyő őtet.

S övezi csendes napfény-glória

A vihar ellenébe szegülőket.

Így öredtek meg:

Egy örök ölelésben.

Ölelkeznek a törzsek, koronák,

Ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

Mikor kezdődött ez az ölelés?

Ez volt a növekedésük célja, iránya?

Egymáshoz simult itt már hajdanán

Két Isten ültette pici palánta?

S ahogy a törzsük hatalmasodott:

Úgy lett szerelmük is hatalmasabb,

Törzsüket bronzzal ötvözte körül

A felkelő és lemenő nap.

E mozdulatlan, néma szerelem

A jót s a rosszat most is együtt állja.

S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:

Az emberbőrbe bújt Halál kaszája.

Nyárelő - hangulat

Váci Mihály

( 1924. december 25. Nyíregyháza - 1970. április 16. Hanoi )

Pipacsok a búzamezőben

Búza, búzakalász!

véle szél hadonász:

hajlik, lengedezik,

amíg cseperedik.

Búza, búzakalász.

Színe még nem arany:

mint a fű, csak olyan.

Szerte búzamező

zöld színben repeső,

- színe még nem arany.

Amíg érik a mag,

lassan, jó nap alatt,

- könnyű kis pipacsok

szirma, lángja lobog,

amíg érik a mag.

Messze virítanak.

Lenge szirmaikat

rázva vérpirosan,

mag felett magasan,

messze virítanak.

Tőlük piros a táj!

_"Ime itt van a nyár!"

Őket nézegetik,

szép csokorba szedik.

Tőlük piros a táj.

A zöld búzamezők,

észrevétlenek ők!

De lehull a pipacs,

s felragyognak a nagy

érett búzamezők!

Hegedű

Értelme magvait a sorsom

szétszórja már, mint záruló virág.

Félelmeim úgy könyörögnek érted,

mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,

emlékeink hullt erdője zizeg,

s levéltelen napjaim ágabogán át

eget betöltve sóhajt a neved.

Ordítanék utánad, de hiába:

oly néma vagyok, béna, mint az állat,

és mint a kő, mely megütött, s utána

ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedűként, felsodort idegekkel,

kiszáradva és megfeszülve élek,

oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan

sikolt, szikrázik belőlem az ének.

Anyák Napja 2018...

"Az anyaság magában hordoz egyfajta természetes bánatot is: a gyerekeid kirepülnek a nagyvilágba. De minél jobban neveled őket, annál tovább juthatnak. És a távolság ellenére is, a szeretetben nevelt gyerekek egyre közelebb és közelebb kerülnek az anyjukhoz. A te helyed ott van a szívükben, ezért mindig olyan lesz, mintha ott lennél mellettük."

( Steve Biddulph )

Dsida Jenő

 Hálaadás

Köszönöm, Istenem az Édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad,

Köszönöm, Istenem az Édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban

- itt e földön senki sem szerethet jobban! -

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az Édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az Édesanyámat!!!

Nagy László két szép verse....

Két gyönyörű,

 örök értékű, Nagy László vers!

 Tűz

Tűz

te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher,

tűz

te gyönyörű,

ihlet, mindenség-gyökerű,

virágozz a vérző madárban,

égesd hogy a sorsot kimondja,

nem a hamuvá izzó csontja,

virrasztó igéje kell,

tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!

Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Kattints rá!

(https://hu.wikipedia.org/

Egy női vallomás, ami szerintem nagyon szép....

Kezembe került ma ez a  könyv ... Szerintem vannak örök értékek...

/ Puskin

                 Anyegin /

Tatjana levele Anyeginhoz

Én írok levelet magának –

Kell több? Nem mond ez eleget?

Méltán tarthatja hát jogának,

Hogy most megvessen engemet,

De ha sorsom panaszszavának

Szívében egy csepp hely marad,

Nem fordul el, visszhangot ad.

Hallgattam eddig, szólni féltem,

És higgye el, hogy szégyenem

Nem tudta volna meg sosem,

Amíg titokban azt reméltem,

Hogy lesz falunkban alkalom,

S hetenként egyszer láthatom;

Csak hogy halljam szavát, bevallom,

Szóljak magához, s azután

Mind egyre gondoljak csupán,

Éjjel-nappal, míg újra hallom.

Mondják, untatja kis falunk,

A társaságokat kerüli,

Mi csillogtatni nem tudunk,

De úgy tudtunk jöttén örülni.

Mért jött el? Békességesen

Rejtőzve mély vidéki csendbe,

Tán meg sem ismerem sosem,

S a kínt sem, mely betört szívembe;

Tudatlan lelkem láza rendre

Enyhülne tán s leszállana,

S akit szívem kíván, kivárva,

Lennék örök hűségű párja

S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,

Kinek lekötném szívemet.

Ezt így rendelte fenn az Isten...

Tied szívem, téged szeret!

Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,

Zálog volt erre életem;

Az égieknek kell köszönni,

Hogy sírig őrzőm vagy nekem...

Rég álomhős vagy éjjelemben,

Látatlan is kedveltelek,

Bűvöltek a csodás szemek,

Rég zeng hangod zenéje bennem...

Nem álom volt, színezgető!

Beléptél, s ájulásba hullva,

Majd meglobbanva és kigyúlva

Szívem rád ismert: ő az, ő!

Nem a te hangod szólt-e újra,

Ha egy-egy csendes, bús napon

Ínséges szívekhez simulva

Vagy imádságban leborulva

Altattam égő bánatom?

Nem te vagy itt árnyék-alakban,

S nézel reám e pillanatban

Az áttetsző homályon át?

Nem te hajolsz párnámra éjjel,

Suttogsz: szerelemmel, reménnyel

Enyhíted lelkem bánatát?

Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?

Vagy ártóm és gonosz kísértőm?

Döntsd el hamar, hogy lássak itt.

Lelkem talán csak vágya csalja,

Tapasztalatlanság vakít,

S az égi kéz másként akarja...

Hát jó. Sorsom gyanútlanul

Gyónásommal kezedbe tettem,

Előtted könnyem hullva hull,

Könyörgök: védj, őrködj felettem...

Gondold el, mily magam vagyok,

Nincs egy megértő lelki társam,

Így élek néma tompulásban,

Én itt csak elpusztulhatok.

Várlak: emeld fel árva lelkem,

Nézz biztatón, ne adj te mást –

Vagy tépd szét ezt az álmodást

Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,

Megöl a félelem s a szégyen,

De jelleme kezes nekem,

Bízom: a sorsom van kezében...

( fordította Áprily Lajos )