Áhitat...

Lator László

 Áhitat

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

Felleg jön messziről.

Felegyenesednek a füvek.

Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,

angyalok suhannak.

Ez az áhítat ideje,

névtelen alázat.

Harmat hull,

énekelnek a hegyek és a fák,

galamb száll, lélek madara.

Ez az áhítat ideje,

ez a titkos fény ideje.

Szemünk virág, szeretetünk

világít, mint a csillag.

Pilinszky János

 A várakozás szentsége

     Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.

     Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

     A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

     Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

     Az adventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Elmúlás...Emlékezés...

Ködös november eleje. Virágba borult temetők, színesbe öltözött fák, pergő falevelek.

A temető csendes, tele világító mécsesekkel, emlékező emberekkel.

 A halottaimra gondolok.

 

„Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe,

 virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével,

 szeretettel, ami nem múlik el.

 Nincs már ezen a napon fájdalom,

 csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett,

 mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.

                                                                                    Fekete István

 

Esős, őszi idő, szomorúság...

 

                                                                  

  Pilinszky János 

 

Tilos csillagon

 

Én tiltott csillagon születtem,

a partra űzve ballagok,

az égi semmi habja elkap,

játszik velem és visszadob.

 

Nem is tudom, miért vezeklek?

Itt minden szisszenő talány,

ne fusson el, ki lenn a parton,

e süppedt parton rámtalál.

 

S ne félj te sem, ne fuss előlem,

inkább csittítsd a szenvedést,

csukott szemmel szoríts magadhoz,

szoríts merészen, mint a kést.

 

Légy vakmerő, itélj tiédnek,

mint holtak lenn az éjszakát,

vállad segítse gyenge vállam,

magam már nem birom tovább!

 

Én nem kivántam megszületni,

a semmi szült és szoptatott,

szeress sötéten és kegyetlen,

mint halottját az itthagyott.

 

Pilinszky János

  Könyörgés

 

 

Tág szemmel már csak engemet figyel,

mint néma tó a néma csillagot,

nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis

ha megölném is, hinné: jó vagyok.

 

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!

az övé lenni, ha nem is egészen;

megváltanám egy futó, tiszta csókkal,

hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

 

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,

éreznem újra félszeg, gyenge vállát,

irgalmazz meg szegénynek és nekem,

szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

 

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,

kis békezászló, oltalmat keres,

oldj fel maró, magányos bánatomból,

ha senkiért, az anyámért szeress.

                          Paul Verlaine

 Őszi chanson

 

Ősz hegedűl

Szünetlenűl

A tájon

S ont monoton

Bút konokon

És fájón...

 

S én csüggeteg

Halvány beteg,

Mig éjfél

Zeng, csak sirok,

S elém a sok

Tűnt kéj kél...

 

Oh, múlni már,

Ősz! húllni már

Eresszél!

Mint holt avart,

Mit felkavart

A rossz szél...

 

( fordította: Tóth Árpád )

 

 

Sír az ember, zokog a Föld...

 

Féléve már, hogy szomszédunkban dörögnek a fegyverek. Meghalnak értelmetlenül orosz és ukrán emberek. Hatalmasok, pénzemberek kezében a világ sorsa. Rosszabbnál-rosszabb döntések sora, szegényedik Európa népe. Próbatétel  az emberiségnek.  Mindennapi imám, hogy legyen már vége! Legyen már Béke, Béke!

 Nemzetek vezetői térjenek végre észre!

 

Havas Gyula 

A siket fegyverek

Hogy megpihenjek s feledjek és csitúljak,

eloldtam csolnakom s tengerre keltem.

Az erdős és vad szigeten kiszálltam

s a fák közt mentem s halkan énekeltem

és boldogan.

És hűs estére kelten

tisztásra értem és a hold elöntött.

 

És túlnan, messziről, az éji fák közt

felcsillant fegyvereknek fénye s visszaverte

a holdsugárt, a béke bús követjét

és hallatszott a suttogó beszéd,

mely lopva szólt az őszi szél szavával,

sötéten szállt, mint felleg árnya szárnyal

suhanva holdas, éji réteken,

szállt hozzám, kit kerestek, jaj, halálra.

 

Akkor megálltam, két karom az égre

és szívemet a holdra fel kitártam

és csengő hangon, mint ki tiszta és szűz,

kiáltottam: Én békét akarok,

im, lássátok, a fegyvert elvetettem,

rég elmerült, most messzi tenger habja

ringatja már és szegény életem,

e megviselt és rongyolt és fakúlt

s már fehér kendőt lengetem felétek.

Ne féljetek, én békét akarok!

Ne lőjjetek, a fegyvert elvetettem!

 

És zengett még szavam, még szállt az éjben,

A hűs szél vitte hozzájuk ragyogva

a bölcs békesség bús üzenetét.

De fegyverük csövén a tűz kivillant

s míg két karom a hold felé hanyatlott,

már elborúlt a szemem s számon kibuggyant

a szívem bibor átkaként a vér.

 

Kosztolányi Dezső

 Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

 

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

 

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

 

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

 

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… “

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

1935

Nyár, hőség, pára, vihar, szerelem, bánat...

 Nincs is jobb a csendes nyári reggeleknél, amikor magadba szippantod az eső illatát, ámulattal nézed a színes virágmezőt, a zöld ezernyi színét.  Megnyugszol, és olyan erőt kapsz, amellyel megnyugvással indulsz a napnak, a hétnek. Illatok, hangok, esti csillagok fonnak körbe. Jó, hogy nyár van végre!

Dsida Jenő

Nyáresti áhitat

 

Lépkedj vigyázva, kedves!

Míg mély varázsa tart

e percnek, ülj le mellém.

A csöndet ne zavard.

 

Az Ur mennydörög olykor,

máskor a suhogó

tölgyek holdfénybe rezgő

szavával suttogó,

 

máskor csókokba csattan

termő parancsa, majd

költők szájával szólal,

mikor a rím kihajt.

 

Most, hogy ily enyhületben,

mivel sem küzködőn

ülök a tiszta csendben,

a tiszta küszöbön:

 

egy kis tücsköt választott

s e cirpelésen át

beszél. Figyelj, figyelj csak!

Én értem a szavát.

 1934

 

 

Babits Mihály

 Július

 

Mint az ölyv két bús madárra

vigyázatlan gyenge párra

ugy jött ránk e szerelem

mint a zápor a határra

mint a nyári zivatar

oly borussan és hamar.

 

Most a felhők alatt állunk

csillagokra nem találunk:

minden csillag elaludt.

Vigyázz! most az éjben járunk:

sillanó sikos az ut -

ki tudhatja, hova jut?

 

Láttam amint szeme retten -

ó a boldogság kegyetlen,

nem valami vig dolog -

láttam amint sír ijedten

s mint veszélytől aki buj

finom feje rám borul.

 

Hallottam hogy hangja csuklott

láttam lelkében a poklot:

szeme fényes ablakán

félős lelke majd kiugrott

óriási ablakán,

amint fölvetette rám!

TRIANON ...

„ Percre se feledd, hogy testvéred

minden magyar, bárhol is éljen. „

„Ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda, ahol a világ nagyurai esztendők óta gyűléseznek már és szónoklatokat tartanak a békéről, az igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az ajtókon, úgy be kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük, és meg kell mondanom nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat. Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között? Majd előveszik a pénztárcáikat, mint ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt mondom nekik: Nem, urak! Ne alamizsnát adjatok! Adjátok vissza a hegyeimet! „

                      Wass Albert

Szentmihályi Szabó Péter

 Trianon sebei

Trianon sebeit az idő bekötözte,

de a vér átüt még mindig a sebeken.

Idegenek özönlöttek be a földre,

ki fegyverrel érkezett, ki fegyvertelen.

Aki fegyverrel jött, azt fogta a fegyver,

aki fegyvertelenül, azt befogadtuk,

fedéllel, földdel, szeretettel,

nem néztük, ki volt az anyjuk, az apjuk.

Feledd el, jó magyar, jobb, ha feleded

hófödte hegyeid, kincses városaid -

még a fejfákról is letörölték a neved,

templomaidban más nyelven szólal a hit.

Mint gazda, kit ősi házából kivetettek,

s megjelennek a rablók, fosztogatók,

gyorsan leverik a címert s a keresztet,

s a magyarnak bottal osztanak útravalót,

szomorú szemmel néz vissza a gazda,

letérdel, megcsókolja ősei földjét,

aztán csak porát szívja, sarát dagasztja,

néhány régi írás, fakult kép az örökség.

Trianon sebeit az idő bekötözte,

de a vér átüt még mindig a sebeken.

Régi gazdaként lépek a magyar földre,

és szent szavait sohasem feledem.

Kattints rá!

  https://youtu.be/bXyz77MCPEA

KATTINTS RÁ!

https://youtu.be/

Szeressük a gyermekeket...Gyermeknap közeledik....

A születéssel egy egész világot kap ajándékba az ember, a Napot, amely bearanyozza a nappalait, a Holdat, amely éjszaka világít, a csillagokat és a kék égboltot. Ajándékba kapja a tengerpart fövényét, a partot mosó hullámokat, az erdőket, amelyek olyan mélyek, hogy még maguk sem ismerik titkaikat, és melynek fái között állatok játszadoznak. A világ soha nem unalmas. Amíg gyermekek születnek a világra, a világ mindig új, csillogó formájában mutatkozik meg.

( Jostein Gaarder )

Lázár Ervintől egy szívhez szóló történet...

Nagyapa meg a csillagok

Nagyapa napközben olyan, mint minden más öregember. Azaz egészen mégsem olyan, mert fütyörészni szokott, és beszélget az almafáival. Kedveseket mondhat nekik, mert az almafák majdnem mindig mosolygósak.

De hát ezt nem furcsállotta Babó Titti, mert ha egy kicsit odafigyelt, ő maga is tudott az almafákkal beszélgetni. Egyszerű ez annak, aki tud almafául. Márpedig ők tudtak, Nagyapa is meg Babó Titti is. Azt nem értette Babó Titti, hogy éjszakánként hova tűnik Nagyapa. Mert Nagyapa minden áldott este fogott egy hosszú létrát, kalapácsot meg szöget tett a zsebébe, és elindult valamerre. Azt sem tudta Titti, mikor szokott Nagyapa a létrával hazajönni, mert addigra mindig elaludt.

Reggelente néhányszor kérdezte, hogy merre járt az éjszaka, de Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt…

Még szerencse, hogy Mikkamakka gyakran meglátogatta Babó Tittit. Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. Megkérdezte hát tőle Titti, tudja-e, hova jár éjszaka Nagyapa.

– Hát te nem tudod? – ámuldozott Mikkamakka.

– Nem – mondta Titti.

– Na jó, elmagyarázom neked. Láttál már csillagos eget?

– Persze.

– Azt is láttad már, hogy időnként egy-egy csillag leesik?

– Láttam, azok a hulló csillagok.

– És mindennap több is leesik. Igaz-e? – folytatta Mikkamakka.

– Igaz… Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égről a csillagok? – ijedt meg Babó Titti.

– Na látod – mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. – Azt gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?

– Én aztán nem.

– Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb.

– Bár nem egészen értem – komorodott el Babó Titti. – Mindennap leesik egy csomó, még sincs kevesebb?!

– De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi mindeniket.

Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.

– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa meghal?

– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.

Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van! 

 ( A hétfejű tündér c. kötetéből )

   Van az asztalfiókban 

Van az asztalfiókban egy

könyve is apának,

egy költő írt abba verset:

József Attilának

hívták azt a költőt. Meghalt.

Mosni járt az anyja.

Kisebb volt, mint én, amikor

elveszett az apja.

Apa szokta elmesélni

ezt nekem vasárnap,

ilyenkor aztán én nagyon

szeretem az apámat.

Verset is olvas a könyvből,

azt, mikor az anyja

kosárral ment a padlásra,

őt meg sírni hagyta . . .

Azt is elolvassa, én meg

hallgatom nevetve,

hogy csinálja ,,Brumma, brumma,

brummadza", a medve.

Meg a pösze kis malacról,

hogy olyan a falka,

ahány malac, ondolálva

van annak a farka!

Ilyen gazdag, aki költő,

kérdezem apámat:

övé a sok medve, malac,

s a réten a nyájak?

Mind-mind az övé volt - mondja -,

erdők, hegyek, rétek,

s ami nagyobb a világnál:

szíve a szegénynek!

A szegénynek gondja-baja

mind-mind az övé volt,

mert ő is, az ő szíve is

a szegényeké volt.

- Akkor ő is olyan volt hát -

kérdezem apától -,

akkor ő is éppolyan volt,

mint Petőfi Sándor?

Mint Petőfi, akinek a

versét megtanultam,

s el is mondtam nemrég, mikor

ötesztendős múltam:

anyának is volt egy tyúkja,

az is itt lakott bent,

s ha akarta, az asztalra,

az ablakba röppent . . .

Kicsi vagyok, de nemsoká

felnőtt leszek mégis,

veszek majd egy könyvet, s abba

verset írok én is,

beleírok én majd abba

mindent, amit látok:

enyém legyen, beleírom

az egész világot!

( Zelk Zoltán )

A tizenhat-tizenhét éves gyerek az esetek jelentős részében felfedezi, hogy rettentően magányos. Miközben persze sok társ veszi körül, igazából egyedül van - ezért elkezdi kinyújtani a csápjait a szülei felé. Ezt abból lehet észrevenni - és mindenkit szeretettel kérek, akinek hasonló korú gyereke van, figyeljen erre oda -, hogy azt mondja: "A szüleim nem értenek meg engem!" Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt jelenti: ott van már benne a vágy, hogy megértsék. Egy évvel korábban eszébe se jutott volna ilyet mondani. Akkor még fütyült rá, hogy megértik-e őt a szülők, vagy sem, most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg. Vagyis van öt-hat nagyon nehéz év, amit szülőként emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az azonban hihetetlenül fontos, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat. Mert bizony tizenegy-tizenhat éves kor között úgy el tud romlani egy szülő-gyerek kapcsolat, hogy a kinyújtott csápok nem találnak kapaszkodót, hát a gyerek visszahúzza azokat.

  

( Ranschburg Jenő )

Haszontalan dolog a gyermekek boldogságát ruhával, játékkal, édességgel mérni. A szép ruha inkább csak gond; az édesség az valami lelkiismeretfurdalás-féle. (...) A gyermek boldogságát csak birodalmakkal lehet mérni és szabad idővel. Kérdezd meg, mekkora országa volt a csatangolásra; aztán mennyi időt volt önmagára hagyva, s körülbelül tudod, milyen volt a gyermekkora. Nélkülözni is főként ebben a kettőben tud.

( Németh László )

A szerelem gyümölcse a legnemesebb, a legősibb érzés: életet alkot. Senki sem tudja, honnan jön, hogyan jön, csak leszáll az ismeretlenségből az emberek boldogítására, a fiatal évek örömére, az öreg napok vigaszára, édes gond, féltő aggodalom, gyönyör és büszkeség, a gyermek az élet maga.

(G. Hajnóczy Rózsa )