Variációk egy párra c. könyv....

Egy könyv. Lenyűgözött! 

Örülök, hogy teljesen véletlenül, de rátaláltam. Semmit sem tudtam róla.

( Laura Barnett 37 éves újságíró, első könyve, de szerintem tökéletes.)

Olvasd el az alábbi kritikát vagy inkább gondolatokat erről a könyvről. 

A " cafeblog"on találtam rá.

 Ennél pontosabbat én sem tudnék írni a könyvről.

Kattints rá! Érdemes elolvasni !

https://haelkeszulmegmutatom.cafeblog.hu/2018/08/06/

Mindenkinek ajánlom!!!

Bella István versek...

Fénylik a nyár

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a nyárban,

de fehér törzsén már sír a bogár,

a fűrész foga fölsír a fában.

Ifjúságom, szerelmeim

mind, mit föléltem én magamtól,

játszik, susog – hányféle szín –

az ezer tükrű, szájú falombon.

Csobban és lassan gyűrűzik

a levegő, mintha a hűsben

hal úszna el, sugár tűnik

a súlytalan levélsűrűben.

Fény, fény és fény! Mintha a nyár

hajával fonná be a földet,

s az, mint a léghajókosár,

vinne, szállana egyre följebb.

Fény, fény és fény! Mintha mohok,

finom szájak szőnék át testem,

legyek egy sejt, ha zuhanok.

S ne kelljen nagyon mélyre esnem.

Fénylik a nyár. Gyöngy és homály.

S tán azért gyönyörű, mert látom:

addig talán, amíg megáll

a szem a moccanatlan ágon.

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a fában,

de fehér törzsén már sír a szám,

a fűrész foga fölsír a számban.

 Dorombolások

Arra lettél, hogy simogassanak.

Örökös kölyökmacskának születtél.

Simogatásból szőtték magadat,

hogy egyetlen simogatás lehessél.

Játékaim jósága te lehettél,

nem aki voltál, de aki vagy.

Csutkalovam tüzet rí: szeressél.

Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.

Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.

Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,

hogy hol vagyok: szívedből dobogás,

szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,

egy másikhoz magaddal közelítesz.

Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.

Arra lettem, hogy simogassalak.

Egy örök kölyökmacskáért születtem.

Hogy körbedoromboljam hátadat.

Hogy simogatásom hasad lehessen.

Játékaid jó fényét én leheltem,

s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz

rólam. Csutkalovam le ne vessen,

nem táltosló, de táltosan szabad.

Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?

Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?

Elvesztheti a tengert a hajó?

Csak ha meghalnék! De semmit senkinek

mindenségünkért! S ha elveszítelek

magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?

Csak az én holdam, csak a te napod.

Azért még kihavaz, hoz az akác

szemed fényéből egy-egy csillagot.

Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.

Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.

Halálzok, halálzol és halálsz:

élsz. Én is. Addig él, ki halott,

míg ez a halandó állatfaj, az ember.

Kihaló föld, űr. A csak egyszer-

sötétségfények. Egy virágos ág,

az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:

fénygödröcskédző, elszelídült tenger,

nyújtózkodó, őstejút-macskaság.

Ha égek, elégek



Bach Esz-dur szvit triójára

Ne szólj, ne közelíts!

Nem hó hull, tűz esik.

Elfúlok,

meggyúlok,

fölgyújtnak szemeid.

Ha szó, majd elakad,

ha hó, majd elapad,

elhulló,

lehulló

csillag a derekad.

Oly jó, hogy újra vagy.

Forró

szavaidtól

kigyullad a nap.

Hajnal, hajnalj!

És soha el ne hagyj!

Ha hó volt, leesett.

Ha szó, a közeled.

Ha égek,

elégek,

éljek:

nézzem a szemed.

Tango hangulatok...

Tangóban ringatózva

Ölesésedben elveszek

ölelésedben védett leszek

ölelésed olyan forró és lágy!

Testemben bizsereg a vágy.

Kezünk és lábunk együtt mozdul,

arcunk  egymáshoz simul.

Ez a tánc, ez a tánc megőrjít!

Argentin tangó hullámzik!

Argentin tangó, forró és lágy.

Akár egy szerelmi  vallomás ;

Szikrázva pattog közöttünk a vágy.

TANGÓ

Vanília  és málna illata keveredik emlékeimben.

A sütőben rozmaringos csirke pirosodik.

Mélyvörös , málna és rózsaillatú vörösbort

ízlelgetek, miközben szemem az óramutatót lesi.

Jöttödet várom.

Minden előkészület neked szól.

Az étkezőben az asztalon hófehér

damaszt abroszon, mélykék tányérok mellett

rendben sorakozott evőeszközök, csillogó

poharak állnak, a vázában egy szál fehér rózsa,

az asztal közepén kétágú gyertya ég.

Ledobom kötényem.

A zuhanyrózsa alatt

kókusz és rózsaillatot varázsolok bőrömre.

Frissen és illatosan , egy mozdulattal bebújok

könnyű, testhez simuló

mélyzöld, gyöngypántos selyemruhámba.

A  nyári szandálom is

lábamra talál.

Gesztenyebarna hajamat

megcsavarom, franciás konty lesz belőle.

Leheletnyi sminkkel szépítem magamat,

 kisétálok a nappaliba, megnyomom a gombot zenegépemen.

  Te, egy testet és lelket borzoló szaxofon szólóra

lépsz már a szobámba.

Pontosan érkezel.

Vörös rózsáidat

egy régi, nagymamától örökölt

 altwien vázába helyezem.

Leülsz a kanapéra, kék szemed mosolyog.

Aperitifnek vilmoskörte dukál.
Cigarettánkba szippantunk,

kölcsönösen udvariaskodunk,
 asztalra kerül a 
rozmaringtól illatozó vacsoratál.

Vaníliás málna-parfém jelzi a vacsora végét.

Vörös boros poharunk összekoccan,

felállunk.
 A kanapé felé indulnék,

de ekkor megszólal Jacob Gade:
                                          Jalousie tangója.

Lekapcsolod a villanyt, csak a gyertyák világítanak.

Könnyű nyári szellő lengeti a függönyt.

Átfogod  derekamat, arcom arcodhoz ér és

vaníliás - málna, rozmaringos sült-csirke illatában

buja szerelmi zsongásban,

                                           tangózunk, tangózunk...

Bánatos....

Ez a világ…

Ez a világ olyan világ

Mint a mogyorófa virág

Sokat ígér, keveset ád

amit ád is keserűt ád

Ne szeressél kettőt hármat

Mikor egy is elég bánat

Mert én is szerettem egyet

Felejteném de nem lehet

Annyi bánat a szívemen

Két rét hajlott az egeken

egyedül hagyott a világ

egyedül búsulok én már

Túl a vizen

Túl a vizen (ă) van egy malom,

Bánatat őrölnek azon,

Bánatat őrölnek azon

Hajnanâjna,najnanâjna, najnâjna.

Én vagyok annak mónárja,

Ki ja bánatot próbálja,

Ki a bánatot próbálja,

Häjnänájnä,näjnänájnä, näjnájnä.

Kinek panaszoljam magam,

Kinëk mondjam a bánatam,

Kinek mondjam ki hallgat mëg?

Äjnänájnä,näjnänájnä,näjnánä.

Kinek mondjam, ki hallgat meg,

Engemet ki vigasztal meg?

Kinek mondjam, ki hallgat meg,

Äjnanâjna, najnanâjna, najnâjna.

Kinëk mondjam, kinek mondjam,

Kinëk panaszoljam magam,

Kinëk mondjam a bánatam?

Äjnánâjnä,najnanâjna, najnâjna.

Bánat, bánat

Bánat bánat de nehéz vagy

de rég hogy a szívemen vagy

eladnálak de nincs kinek

bánatja van mindenkinek

utca utca bánat utca

bánatkővel van kirakva

azt is az én rózsám rakta

hogy én sírva járjak rajta

nem járok én sírva rajta

járjon aki kirakatta

===

Jaj de csendes jaj de csendes eső esik

halálomat halálomat sokan lesik

azért lesik halálom

vegyék el a galambom

aj-la-laj...

azt gondoltad azt gondoltad rózsám bánom

hogy tetőled hogy tetőled el kell válnom

megválásom csak egy álom

szívemet másnak ajánlom

aj-la-laj...

Babot vittem a malomba

azt hittem hogy törökbúza

törökbúza édes málé

szép élet a nagy leányé

mert a leány piros rózsa

ha kiteszik a kapuba

de a legény büdös gomba

kivetik a ganyédombra

Anyák Napja közeleg...

József Attila

 Anya

Az őszi eső szürke kontya

arcomba lóg zilálva, bontva.

Harmadik napja sírja, mondja,

mint tébolyult anya motyogja

- mert csecsre vágyom - rám meredve:

Reátaláltam gyermekemre,

aludj el, édes kedvesem, te,

csitt, csitt, kicsikém, tente, tente...

( Giuseppe Dangelico )

 „Soha nem értettem meg, miért életem legszebb emléke a pillanat, mikor – tízéves lehettem – egy téli délután beléptem anyám sötét, üres hálószobájába, s a küszöbön állva megpillantottam a bútorok politúrján és a kályha csempéin az ablak előtt, az utcán és a szemközti házak tetején világító hó kékes visszfényét. E pillanat varázsát nem tudom elfelejteni. A hó kék fénye a sötét szobában valósággal megdöbbentett, s ugyanakkor sem azelőtt, sem azóta nem észlelt boldogságérzettel töltött el. A titoknak, a mesének, az álomszerűnek, az anderseninek, az elvarázsoltnak ezt a teljes káprázatát addig nem ismertem, s később sem találtam meg az életben, soha, sehol. Mi történt akkor a szívemben, idegeimben vagy a világban? Nem tudom megmagyarázni. A csodálatost nem lehet magyarázni. S az ilyen emlék örökké dereng egy lélekben, ugyanolyan mesés, kékes fénnyel, mint anyám hálójával szemközt, a háztetőkön a hó.”

Kundera

Szabó Lőrinc

Az anyák

 Csak egy voltak kivétel, az Anyák.

Szentek és ápolónők: a csodát,

a jelenést láttam bennük. A nagy

odaadást, az aggodalmakat,

a virrasztást, a könnyet, s mind, amit

a nő szenved, ha otthon dolgozik,

a gondviselést. Hogy testileg mi a

férj, feleség s a család viszonya,

nem sejtettem-kutattam. Valami,

éreztem előre elrendeli,

ki hol álljon, mi legyen, öröme,

bánata mennyi, milyen gyermeke,

és ezen változtatni nem lehet.

A férfi maga küzdi ki szerepét,

a nők az eleve-elrendelés:

ők a béke, a jóság, puhaság

a földön, a föltétlen szeretet...

Anyám, nyújtsd felém öreg kezedet!

Húsvét - 2019

Sik Sándor

Imádság a hegyen

Itt a hegyen, ahol minden levők:

Menny-kupola, hétágú-gyertya fák,

Kakukkfű-tömjén, hangyakörmenet,

Szóló madárdal és szellő-karének

Egy zsolozsmába olvad fel Tehozzád -

Hozzád, kit megnevezni nem tudok,

De a Te neved minden szó a számon;

Akit keresni hiábavaló,

Mert nem vagy ember-érhető helyen,

De kereslek, mert megtaláltalak,

És aki keres, az is csak Te vagy;

Akinek halló füle nincs szavamra,

De minden szómat visszahangozod,

Gondolatomat, a vérem verését,

És minden szómat Te vagy aki mondod:

Hadd tárom Hozzád én is mindenestül

Veled csordultig-édes lelkemet.

Első szavam a néma bámulat,

Az alázatos mámor: a csodán,

Hogy az útszéli csöpp üvegszilánknak

Engedtetett tükrözni a Napot.

Hogy aki nem is tudom biztosan még,

Vagyok-e hát, és mi az, hogy vagyok:

Tudom és érzem, élhetem a van-t,

A tudhatatlant, átérezhetetlent.

Hogy életem - e gyújtó-villanás,

Megpillantanom alig elegendő

Mind a sok mozgó, fényes furcsaságot,

Ami hozzám ér kívül és belül -

Ez a sikolynyi pillanat: elég

Meglátnom az egyetlen Látomást:

Láthatatlan, időtlen Arcodat.

Hogy tapogató, vaksi ujjaim,

Amelyek még magamig el sem értek,

Fogják, szorítják a Megfoghatatlant

És ölelik és érzik ölelését.

Hogy bennem, ki magamnak szűk vagyok,

Elfér a Fértelen, a Végtelen.

Hogy imádkozhatom: hogy én, a semmi,

Tegezhetem a Mindent és Atyának

Szólongathatom és szerethetem

És kéréseket gügyöghetek Hozzá:

Add meg a mindennapi kenyeret,

És add meg a mindennapi kegyelmet,

Hogy jó lehessek, hogy ember lehessek,

És el ne rontsam a Harmóniát.

A mindennapi szépséget is add meg,

Hogy legyen mindig lehelnem belőle

És szétlehelnem a testvér világnak.

És add meg, add meg ugyanezeket

Minden embernek és minden nap. Amen.

Amen, amen. Ládd, nem tudok én kérni!

Ó pedig mennyit volna kérni még!

Mindennapi bűnök-bocsánatát,

Bűnbánatot és különb holnapot,

Hogy jobb legyek, mindennap tiedebb,

És szeressem az embereket jobban,

S az emberek is jobbak legyenek

És okosabbak már és emberebbek.

Ó annyiért kellene könyörögnöm,

Nagy dolgokért! - de ládd, én nem tudok.

Nincsen szavam: én Téged láttalak,

S oly kicsi minden, ott, ahol Te vagy!

Olyan nem-fontos, ami nem Te vagy!

Elvesztegetett minden szó nekem,

Mely nem egyedül Tégedet dicsér!

Ó engedd, engedd csak azt mondanom,

Amivel lelkem színültig tele:

Az egyetlenegy boldog dadogást:

Hogy vagy, vagy, vagy, ó milyen nagyszerű!

Hogy énnekem vagy! milyen édes, édes!

Hogy Te vagy, nagy vagy, szép vagy, jó vagy, szent vagy!

A szégyen és a fájdalom vesékig

Hasít belém, hogy másra is fecséltem

Szép életem felséges perceit

És el nem óvtam fukar-boldogan

Teneked és nagyságod énekének.

Ó engedd legalább már ezután

Összefognom egyetlen markolással

Parányi létem minden pillanatját,

Az áhitat, az ihlet illanatját:

Eggyé szorítni széthulló magam,

Oly földetlenné, olyan súlytalanná,

Hogy visszasóhajts, föllehelj magadba,

Belesóhajts, elhaló dallamot,

Az Örök Zengés egységébe. Amen.

Tavaszi hangulat...

Juhász Gyula

Tavaszi éj

                             

Feketefátylas ég alatt

Mezők és tornyok alszanak.

Alszik Milano, Moszkva, mind,

A vágyaink és bajaink.

De lenn az áldott föld alatt

A szent csírák nem alszanak.

Az örök erjedő erők,

Dúsan, vígan gerjednek ők.

Szívek hamvából ég fele

Nő, nő az Élet gyökere.

Örök törvény parancsa szól

S egy éj során száz hant alól

A sarj kikél s minden felett

Arany napunk is fölnevet!

Juhász Gyula

Tavasz ez is...

                             

Tavasz ez is, tavasz.

Az égen szőke fény ég,

A földön barna hantok,

A nőkön lenge illat,

A fákon szürke barkák.

Tavasz ez is, tavasz.

Valami mégis elment

És nem jön vissza többé,

Valami mégis elszállt

És soha nem találom,

Valami mégis elmúlt

És nem tudom a sírját...

Egy húr a hegedűmön,

Boldogan bánatos hang,

Elpattant.

De az ég még azúros,

De a föld ibolyás még,

De a nők még suhannak.

Tavasz ez is, tavasz...

Dsida Jenő

Tavaszi ujjongás

Tarka virágnak

Illata kábít, -

Édes a méz mit

Kelyhe kinál;

Lebben a lepke,

Röppen a méh -

Sok kicsi vándor

Kedvese ajkán

Csókra talál.

Nincs ma halál,

Él ma a földön

Mit csak az Isten

Élni teremtett; -

Harsog a himnusz,

Hangos a táj! -

Semmi se fáj,

Minden örömre,

Tűzlobogásra

Szítja a lelket...

Újra születtünk

Zöld lobogóval

Lepkefogóval

Táncra megint!

Csókot a földnek,

Csókot a fának,

Csókot a rügynek,

Mert a hatalmas

Égi Jövendő

Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen

Csendül a nóta,

Csörtet a csermely,

Csattan a csók!

Messze az erdő

Lombjai közt a

Nyár keze int! -

Hirdeti minden,

Hirdetem én is,

Itt a tavasz!