2016. július 29., péntek

Nyári zápor....








 Kányádi Sándor

Nyári zápor


Virágon lepke,
tarka pillangó,
körüle zümmög,
donog a dongó.

Fű, virág, minden
áll mozdulatlan.
Izzad a lepke,
olyan meleg van.

"Borul, beborul,
Vigyázz, pillangó!
Bújjunk, bújjunk el" -
dongja a dongó.

Felhő az égen,
borul a napra.
Megáll a lepke
egy pillanatra.

Libbenne szárnya,
jaj, de már késő.
Dördül az ég, és
zuhog az eső.

Zuhog a zápor,
ázik a lepke.
Szorítja szárnyát
nagy dideregve.

Aztán a felhő
ahogyan támadt,
fordít a tájnak
hirtelen hátat.

Kisüt a nap, és
a kis pillangó
szárítja szárnyát,
s donog a dongó.







Radnóti Miklós

Eső után

Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat.

A fű még az esőtől nedves,
S a sétány már szárazon ásít
És méregzölden rángatja az utat
A teltgyomrú és gyöngyöző pázsit.

Rezegtetve szárítja az úton
Összeaszott szárnyát egy lepkepár,
Előbb az eső verte le őket.
Most nyilaz utánuk a napsugár.

Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat.









2016. július 24., vasárnap

Július - Aratás hava...




"Ha szent a búza zsengéje, szent lesz a kenyér is, s ha szent a gyökér, szentek az ágak is."
( Rómaiaknak 11,16 )




 Móra Ferenc

 Istenáldotta búza


A búzamezőkről hoztam ezt a mesét, amelynek édes az íze, mint a bibliai mannának. Továbbadom úgy, ahogy vettem, azaz hogy sokkal olcsóbban adom, mint amibe nekem került.
Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a kunágotai tarlón, két keresztbefektetett zsákocska mellett.
- Mit visz, Mári néném? - kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit.
- Csak vinném, lelköm, ezt a kis felejtött kalászt, mert a gazda megengedte, hogy összeszödhessem, de az én öreg vállamnak már ez is nehéz köröszt.
Fölkaptam vállamra a Mári néni "nehéz körösztjét", és míg beértem vele a sárfalú zsellér-putriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét, és mikor bevégezte, azt tette hozzá:
- Adja az Isten lelke üdvösségire.
Hát én senkitől se kívánom, hogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a búza legendáját, annak én is azt kívánom:
- Adja az Isten lelke üdvösségire...
Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot megteremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak.
- Van ám, Urunk-teremtőnk - jelentették az anygalok -, mert búzát elfelejtettél teremteni.
- Ejnye, ejnye - csóválta meg az Úristen a fejét -, hát akkor miből sütik odalent az emberek a kalácskenyeret?
- Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik - panaszolták az anygalok.
- No, ez nem jól van így - tűnődött el az Úristen -, de hát mit lehetne itt most már tenni?
Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se néplóléti minisztérium nem bolt még akkor teremtve, mert ha lett volna, akkor még ma se volna búza. Ehelyett kiadta az Úristen a parancsot az anygaloknak:
- Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon!
Egy-kettőre fölkapták az anygalok az aranyabroszt az Úristen diófa-asztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza.
Az ám, csakhogy akkoriban még nem volt istenáldotta búza a búza. Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme.
- Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet - mondogatták az emberek, és ügyet se vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett.
Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad az Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni.
Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is.
- Isten nevében vessünk - mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány az ujja.
- Isten nevében arassunk - mondta az öregebb testvér, aki olyan magánosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában.
Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hol csomósan ágyazta bele a földbe.
- Adtál, Uram, segítséget, de nincs benne köszönet - sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetők voltak a világon.
Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több az egész termés egy-egy zsák búzánál. Szép holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre, és csak a másik felét hagyta a zsákban.
- Hát azzal mit akarsz? - kérdezte a felesége.
- Ezt átviszem a bátyám szérűjére, odaöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiunk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen.
- Isten segítsen meg jószándékodban! - igazította az asszony a vállára a zsákot.
Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje széléhez ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő.
- Te vagy az, öcsém?
- Én ám, bátyám. Hát te hová igyekszel éjszakának idején? - kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatván válláról a zsákot nagy meglepetésében.
- Én bizony tehozzád indultam - tette le az öregember is a zsákját. - Azt gondoltam, hogy jó lenne megfeleznem veled, amit az Isten adott. Magános ember vagyok én, kicsivel beérem; ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened.
Abban a percben nagyot villant a fejük fölött az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon.
- Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt! - mosolyodott le az Isten az égből.
S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme...
- Az Isten tudja, lelkem, mitől van - simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban Mári néni -, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon...








József Attila

Aratásban


A búzát vágja sok szilaj legény
- Marokszedő leány halad nyomukba -
A síma réz-orcájok kipirulva.
És villog a nap kaszájok hegyén.

A rengő búza hódoló remény.
Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva;
Mint fáradt gyermek, anyjára borulva.
És ihatnék a kutya is, szegény.

Egy szomjazó legény hűs fához lábol,
Jó hosszút kortyant öblös kulacsából
És visszaindul, várja a dolog.

A nap forró haragja újraéled,
A homlokokról izzadság csorog,
De gyűl a keresztekbe-rakott élet.






Kattints rá!

Ősi, hagyományos világzene…





Ma erre a különös, szinte az égbe röppentő zenére találtam rá...



A  Dayazell zenészek kínálnak hibrid zenét, elvisznek az arab-Anadalúziába, Szíriába, Örmény földre, Mongóliába és így tovább…
 Spanyol himnuszok, örmény vagy mongol dalok, szefárd, vagy közel-keleti zene . Dayazell invitál egy szép utazásra a Földközi-tengerre, és egy kicsit tovább.

A négy tehetséges zenész:

- Isao Bredel Samson: ének, nyckelharpa, dob
- Yann Voegel: fl & ucirc; a felvevő, ney       fuvola, ének, bendir
- Yann Righetti: lant, oud, dobok,
- Guilhem Puech: darbukát, tar, dobok, bendir



Hallgassuk őket!













2016. július 6., szerda

Ez olyan szép, hogy megosztom...




Ősi ír áldás


Áldott legyen a Fény, mely rád sugárzik
– és a Fény, mely benned van!

Az áldott Napfény sugározzon be téged
és melegítse fel szívedet,
míg úgy nem lobog, mint a kandallók tüze!
Így minden idegen melegedni jöhet hozzád
és minden barátod is.
Sugározzék szemedből a Fény,
mint ablakokba állított gyertyák fénye,
mely a viharban vándorlókat hívogatja!

Áldott legyen a rád hulló, lágy, édes eső!
Hulljanak lelkedre a cseppek
és csalogassák ki a virágokat,
hogy illatukkal megteljék a levegő!

De áldott legyen a nagy vihar
és rázza meg lelkedet,
hogy fényesre és tisztára mossa –
és sok kis tavacskát hagyjon hátra,
amiben megcsillan az ég kékje,
s időnként egy-egy csillag is!

Legyen áldott a Föld,
az egész Földkerekség,
hogy mindenütt kedvesen fogadjon,
bármerre is vezessen utad!

Legyen puha a föld,
mikor terhétől fáradtan lepihensz
– és legyen könnyű,
amikor majd kint fekszel alatta!
Olyan könnyen terüljön el fölötted,
hogy lelked kiröppenhessen felfelé
– és elérje útja végén – Istent!










Na és itt van a régi magyar áldás is !





Régi magyar áldás


Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt,
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.

Hogy lehess enyhet adó forrás
A szeretetedre szomjazóknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad
Minden hozzád fordulónak,
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen, ki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged!

Őrizzen hát ez az áldás,
Fájdalomban, szenvedésben,
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.


2016. július 1., péntek

Mi is az ember?...


Két olyan vers, ami most is nagyon aktuális!





Petőfi Sándor

 Az ember


Mi nevetségesebb az embernél,
Oly kevélységben oly gőgben él
A világot fitymálja ajkai
S mintha az eget akarná szántani
Orrával oly magasra tartja fel.
Kevély ember, miben kevélykedel?

Egy szempillantásnál mi rövidebb?
Ember barátom, a Te életed.
Rohanva jő az idő, s elrohan,
Egyik kezében bölcsőd pólyája van,
S másikra koporsódra szemfödel
Kevély ember, miben kevélykedel?

S mit végezhetsz egy szempillantás alatt?
Hódítál népeket, országokat,
Hódítani csak gyávákat lehet,
S az uralkodás ilyenek felett
Dicsőség? ezt csak szégyellned kell.
Kevély ember, miben kevélykedel?

S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet?
Veled hal meg, s a föld alá viszed,
Vagy, mint hű eb kísér ki sírodig,
S ott őrzi azt egy pár kis századig,
S előbb utóbb szomjan vesz el.
Kevély ember, miben kevélykedel?

Dicsőséged, neved maradjon! Hol?
A nép is elvész, melyhez tartozol.
Az ország, melyben most él nemzeted,
Tenger volt egykor, s újra az lehet.
S a föld is semmiségbe oszlik el.
Kevély ember, miben kevélykedel?






Vörösmarty Mihály

Az emberek

1               

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

2               

Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!

3               

És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!

4               

És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!

5               

Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!

6               

Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

7               

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!


Kattints rá!