Francis Carco
(1886-1958) francia szerző, született
Nouméa-ban (Új-Kaledónia ).
Költő,
regényíró, drámaíró. A párizsi bohémvilág könnyed és szellemes poétája.
Valódi neve François Carcopino-Tusoli. A megszállás idején szép könyvet írt
Párizsról : Nostalgie de Paris (1942) címmel. Több regénye magyarul is
olvasható. Antikváriumban kaphatók, régi kiadásban.
Aki kicsit is szeretné jobban megismerni a kommunizmus
alantas világát, Lenin tetteit, Sztálin rémuralmát,
annak ajánlom ezt a könyvet.
Annál is inkább, mert sokan nem ismerik a kommunizmus rémtetteit, áldozatainak számát.
Jörg Baberowski
(1961. március 24- én született Radolfzell
am Bodensee-ben ) német történész és igazságügyi tudós . 2002 óta a berlini
Humboldt Egyetem Kelet-Európa történetének professzora. Baberowski szakértője a
Szovjetunió történelmének és a sztálini terrornak .
A berlini professzor könyve nagyszabású történelmi
összefoglalás, mely 2014-ben a Lipcsei
Könyvvásár nagydíjasaként a nagyközönség körében is hatalmas sikert aratott.
Egy könyv, ami még 2004-ben jelent meg, de mindig aktuális
írásokat tartalmaz.
Érdemes elolvasni!
„ A Kossuth Rádió Krónika című műsorában reggelenként
elhangzott írások, költők, írók, tudósok, művészek vallomásai bizonyára nem
véletlenül arattak osztatlan sikert. Egy közös vágynak, víziónak adtak
kifejezést. Amiben mindannyian hiszünk: együtt lenni másokkal úgy, hogy
értékeink, hagyományaink, nyelvünk, kultúránk, szerzett emberi tudásunk ne
fogyatékunk legyen, hanem másokat is gazdagító kiteljesedésünk. „
Mosolyog. Viva l, Ungheria ! – mondja, és kezembe nyomja
a könyvet. Valamit motyogok. Bolyongok a városban, órákig nyelem a könnyeimet.
Velence ajándéka: két olasz szó,
egy antikvárius szíve és egy XVIII.századi magyar mondat.
Mindhármat hazahozam. „
( Szigethy Gábor- irodalomtörténész )
….” Nem szeretnék újra úgy érezni
most, az EU újsütetű állampolgáraként. Nem szeretném, ha ez a határozott
identitású magyar nemzet másodosztályú, kegyesen beengedett és hálára
kötelezett társasággá nyilváníttatna; úgy szeretném magam otthon érezni
Európában, mint olyan felelős és felnőtt családtag, akinek megvan fészke,
ahonnan a közös ünnepekre elindul és ahova méltósággal visszatér.
Európa vigyázz: az aranyborjút
nem lehet meglovagolni: az aranyborjú könnyen leteper és agyonnyom…”
( Jókai Anna író)
„ Európa mára ellengő fogalom.
Márai is annyiszor elsiratta, szétszaggatta, dicsőítette és elfecsérelte,
gyalázta és megkönnyezte, most Corbusier ronchamp-i kápolnájában újra ott volt-
a pap mélysűrű francia nyelven énekelt, a ministráns asszony enyhén meghajolt –
Európa ugyanis nem vámunió, gazdasági blokk, haderőreform és vetőterület –
hanem istenhit. Az európai isten hite. Ronchamp ( en France ).”
( Gyurkovics Tibor író)
„ A sok mikszáthi irónia, cinikus
megjegyzés mögött azért ott a nemzeti büszkeség, amely mai is érvényességet ad
sorainak: Mikszáth együtt látta Bécsben a közös történelmi sors megannyi közös
emlékét. Ahogyan írta: „ Minden fűszál, minden darab kő, a nemzetek működésének
mindenik lapja mutatja, hogy mi is vagyunk. És ez nekünk nagy elégtétel.” – (Praznovszky Mihály irodalomtörténész)
„ … A tér ünnepélyes volt és
méltóságos . Európa fővárosa, jutott eszembe. De vajon ez a mostani Brüsszel a
világhatalmakkal szemben mer-e, tud-e menedéket nyújtani a haldokló
Európa-gondolatnak ? „
( Albert Gábor író )
…” Amikor hosszú hallgatás után
felocsúdtunk, azt mondja Ágnes: „ Tudja meg, ilyen szépnek, védelmezőnek még
nem láttam templomot. Pláne egy katolikus dómot! Kint most a barbárság dúl, de
itt a csönd hamisítatlan európai…”
Aztán egy ismert Bach-fúga dallama kezd aláereszkedni az oltár
örökmécsese és a néhány meggyújtott engesztelő gyertya fényétől fölhasogatott
félhomályba. Egy ismeretlen művész gyakorol Isten színe előtt. Sokáig
hallgatjuk döbbent áhítattal.
( Nagy
Gáspár költő )
„ …” Később már hatvanas-hetvenes években – néha megadatott
belesnünk a függöny mögé, s láthattuk a tőlünk elzárt, még mindig vágyva –vágyott
Európát. Szemlátomást jómódban élt. Elhízott testét jótékonyan takarták
gazdasági-politikai ideológiáinak brokát és selyem köntösei, s csuklóján,
karján szemkápráztatóan fénylettek őseitől örökölt és összerabolt kultúrájának
ékszerei.
Most kegyesen visszafogadna bennünket. Persze csak szigorú
feltételek mellett. Hol van már az egykori Europé! Hol van már Európa
elrablása!
Félő: ő fog
megrabolni minket.
( Szemadám György
festőművész, író )
...” Az anyanyelv merítőháló. Sok ezer éves üzeneteket hoz a
felszínre. Időbeli utazás. Őshaza. Az érzelmi és a művészi megismerés eszköze.
A metafizikus tartalmak hordozója. Több mint kommunikáció. Egyszeri és egyedi.
Megismételhetetlen S épp ezért a nyelv beolvaszthatatlan. Globális érték. Az
egységesült Európa minden egyes népének, nemzetének aranyrészvénye. Az
egymással szövetkező népek egyensúlya. …
…A saját nyelv, saját kultúra kiteljesedése, mely, ha nincs:
egyensúlyvesztés. Billenékenység. Amorf
állapot, melynek nincsenek szabad vegyértékei. A nyelvét, kultúráját vesztett
népnek nincs kötése. Alkalmatlan bármely egyesülésre. Bomlásveszély, mit nem
fogadhatnak be maguk közé a népek. Ahol meggyengül az anyanyelv, ott családi
szinten lazulnak meg a kötések…
…” Vagyis, hogy behozhassák második nyelvnek a németet, az
angolt, a spanyolt, franciát – nekünk saját nyelvünkben kell az eddiginél
sokkalta jobban megerősödni, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásból ne
önfeláldozás, ne egyensúlyvesztés legyen, hanem valódi egyensúly…”
( Mezei András költő,
író, szerkesztő )
…” Elgondolkodom. A történelem mindig egyirányú folyamatok
sorozata térben és időben, majd mindig összekuszálja népek, országok, egyén és
közösség sorsát. Vajon eljön-e olyan idő, amikor mindenki megtalálja neki való
helyét a glóbuszon. Vagy mindez csak utópia marad örökre?
Foglalkozása : regényíró,
drámaíró, költő, esszéista
Iskolái: Károly
Egyetem
Díjak
Osztrák állami díj az európai irodalomért (1987)
Herder-díj (2000)
Prix mondial Cino Del Duca (2009)
Medal of Merit
Francia Köztársaság Becsületrendje
Vilenica Prize
Prix Médicis for foreign literature
Nelly Sachs Prize (1987)
Jeruzsálem-díj (1985)
" Kundera világéletében homo politicusként viselkedett.
Hozzájárult ahhoz, hogy a világ ne feledkezzen meg Csehszlovákia 1968-as
megszállásáról, Közép-Európa elrablásáról. Létezik- e Közép-Európa, ez a rég
elfelejtett fogalom? Kundera arra törekedett, hogy jelenvalóvá tegye a
fogalmat, s politikai és intellektuális alternatívát mutasson fel a szürke és
megdermesztett szovjet „Kelet-Európával” szemben, s hogy rámutasson e térség
egyedülálló voltára, különbözőségére, sokrétűségére, tarkaságára. Közép-Európa,
az elrabolt Nyugat, mely a jelentős kulturális áramlatoknak ugyanúgy részese
volt, a második világháború után a Kelet foglyává lett." ( Wikipédia )
A nevetés és felejtés könyve – 1978 (Kniha smíchu a
zapomnění)
A lét elviselhetetlen könnyűsége – 1982 (Nesnesitelná
lehkost bytí)
Halhatatlanság – 1988 (Nesmrtelnost)
Lassúság – 1994 (La Lenteur)
Azonosság – 1996 (L'identité)
Nemtudás – 2000 (L'ignorance)
Kundera könyve
Talán először el kell olvasni a könyvet és utána megnézni a filmet! Bár a film romantikusabb, mint a könyv, de a film jó adaptáció.
Idézetek a könyvből
" Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus Krisztus a keresztfához. A gondolat hátborzongató. Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik. Ezért nevezte Nietzsche az örök visszatérés gondolatát a legsúlyosabb tehernek (das schwerste Gewicht).
Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés, ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat.
De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű pedig valóban csodálatos?
A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.
Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadak, semmi jelentőségük sincs.
Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?
A tulajdon fájdalmunk sem olyan nehéz, mint a valakivel, valakiért, valaki helyett érzett fájdalom, képzeletünk által megsokszorozódva, száz és száz visszhang által meghosszabbítva.
Aki arra vágyik, hogy elhagyja élete színterét, az nem boldog.
A szerelem nem a szeretkezés iránti vágyban nyilvánul meg (ez a vágy számtalan nőre vonatkozik), hanem az együtt alvást kívánó vágyban (ez a vágy csupán egyetlenegy nőre vonatkozik).
Ami akaratunkon kívül történik, azt nem könyvelhetjük el személyes kudarcként vagy érdemként.
Nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk. Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át. Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot. De vajon mit ér az élet, ha az első próbája már az élet maga?
Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk.
Az ember sohasem tudhatja, mit akarjon, mert csak egy élete van, s azt semmiképp sem tudja összehasonlítani az előző életeivel, vagy megjavítani az elkövetkező életei során.
Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is.
Az ember élete egyszeri, ezért sohasem fogjuk tudni megállapítani, melyik döntésünk volt jó és melyik rossz. Az adott helyzetben csak egyszer dönthetünk, s nem adatott meg nekünk egy második, harmadik, negyedik élet, hogy különféle döntéseinket összehasonlíthassuk.
Nem a szükségszerűség, hanem a véletlen van teli varázzsal. Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assisi Szent Ferenc vállánál.
Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.
A gyenge tudjon erős lenni és elmenni, ha az erős túlságosan gyenge ahhoz, hogy a gyengének fájdalmat okozzon. "
A lét elviselhetetlen könnyűsége - a film
(The Unbearable Lightness of Being)1988
Tomas, a neves prágai agysebész, agglegényként éli mindennapjait. Igazi nőfaló, akinek a párkapcsolatokról sajátos filozófiája van: ha látóteredbe kerül egy nő, légy résen minden pillanatban, de soha ne kötelezd el magad. Amikor azonban megismerkedik a monogám Teresával egyszeriben felrúgja elveit, és elveszi a lányt feleségül. Tomas azonban továbbra sem mond le szeretőjéről, Sabináról, akit viszont csöppet sem zavar, hogy a férfi csupán szexuálisan vonzódik hozzá. Hamarosan a két nő megismerkedik egymással, s ki tudja, hogyan folytatódna ez a szerelmi háromszög, ha mindez nem éppen az 1968-as évben, a Prágai Tavasz idején történne.
A világhírű film Milan Kundera azonos című regénye alapján készült, mely Magyarországon egészen a rendszerváltásig tiltólistán volt.
rendező: Philip Kaufman
író: Milan Kundera
forgatókönyvíró: Philip Kaufman, Jean-Claude Carriére
zeneszerző: Mark Adler
operatőr: Sven Nykvist
Főbb szereplők:
Daniel Day-Lewis (Tomas)
Juliette Binoche (Tereza)
Lena Olin (Sabina)
BAFTA-díj (1989) Legjobb adaptált forgatókönyv: Jean-Claude Carriére, Philip Kaufman
Golden Globe díj (1989) Legjobb női mellékszereplő jelölés: Lena Olin
Oscar-díj (1989) Legjobb operatőr jelölés: Sven Nykvist
Oscar-díj (1989) Legjobb adaptált forgatókönyv jelölés: Philip Kaufman, Jean-Claude Carriére
Virágos
fiatal almafák letűzve, mint egy menyasszonyi csokor.
A
rozs dús szőnyege a repülő vonat mentén szelíden meghajlik, mint minden bánat.
A
távoli kék hegyek, mint a felhők.
Harmónia
mindenben. A színek összehangolva. A zöld rét távoldad már kékre borzong. A
nyárfák és az akácok fiatal zöldje közt egész világ a távolság, a karakterek
világa.
*
Már
ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar,
nyugtalanság.
A
házak nyers zeg-zug.
Az
állomások csúf fekete, kemény s kegyetlen folt.
De
a Természet munkába veszi az emberkéz művét s kifogyhatatlan türelemmel festeni
kezdi, összehangolja.
S
egyszerre csak mily széppé lesz a kis falu, fekete nádfödeleivel és zöld
mohával a gerincen.
S
még az állomás is barnára érik s enyhe folt, bús maszat lesz az üde Létben.
*
Minden
új akarás rikít. A fű hegye sárgán búvik ki, aztán szépen sötétre zöldül. A
virág, a jövő forradalmárja rikítóan csinál lármát: s ha megtermékenyült, vagy
meddőn túlélte magát, egyformán elszíntelenedik, bölcs lesz, megbúvik és lehal.
A
feketére szürke színt szór az idő, a fehérre barnát poroz. Nivellál, összebékít
és enyhíti az öröm fájdalmát.
*
Láttam
ma, egy virágcsodát, ezer virág legyezője. Mért hoz az élet mindjárt lila
virágot? Vannak nők, akiknek lényéből a béke és bölcsesség árad. Megnyugtatnak,
mint egy meleg májusi eső a mezőt s megtermékenyítik a gondolatokat és az
életet. Milyen zártan és görcsösen burkolózik ez a virág, minden bimbójával,
míg szűz, gyötrődve és remegő félelemmel az elkövetkező élet szemsugarai elől.
Aztán, hogy elhelyeztetett az arany és fehér skálájában, egyszerre kiborul a
száz és száz virág, oly lágyan és őszintén és dúsan szétpattanva minden bús
lilaságával és még halkabb sárga porzóival, oly kéjesen remegően, ahogy a nő
kitárja lelkét teljesen és tökéletesen és boldogan, boldogan annak, akit
szeret, a férfiszemnek, mely életre hívta a görcsösen félénk nemlétből...
*
Az
egész természet így védi magát, szépségét, igaz arcát. A nem értők sohasem
látják meg, nem nyílik meg nekik.
És
az értők: - mert csak egy értő van: a szerelmes: mert csak egy értelem van, a
szerelem: - az értő előtt szétömleszti magát s lelkének minden titka fénybe
emelkedik, hogy glóriaként szikrázzon...
*
Mily
kimondhatatlan szép titkok: a virágzó repce sárgamezeje, úgy sikolt a kéjtől,
oly harsányan, hogy mögötte lilán szivárványoz a zöld ifjú mező, a rét, az
erdő, a zöld vetés, a kék hegyek s a sárga tündöklő öröm felett különös,
különös színtébolyban tántorog maga az ég minden fellege.
De
egy ilyen szent pillanat rövid. Ömlik tovább a sors: ma a májusi zöld, a mezők
örökzöldje, a bűbájos tavaszban, ahol még itt a tél, a Halál barna szántása s a
torz akácok még nehezen, göcságakkal kínlódva élik ki a levélborácsokat: de a
nagy világ már mind a remény zöldjében úszik...
És
ehhez mind szerelem kell, mert anélkül egyhangú, ugyanaz és unalom.
De
én látom a titkokat.
Itt
egy árok hosszú repedt csíkja, a kék eget még egyszer idelopja, átfestve
mélyebb színre, átverve újjá, mint minden művészpaletta: de újra és újra adja
minden réti tócsa, mert nem tud a Természet a maga véghetetlen hiúságában elég
sok módon mutatkozni, s amott a hegy alatt ni, egy fehér város öltözik hirtelen
arany fénybe, az örök ború lágy lilakék leplét fölszakítja a nap s kacéran
leplezi le a foltot, mint ékszert egy isteni keblen, mint gyöngysort egy
feledhetetlen nyakon, izzó diadém egy arc fölött és a búzatábla mélán úszik
tovább, a biztos termés boldog nyugalmában, úszik, úszik velem a jövő felé...
Sötét
barázdák árkolják a dús palástot, fekete csíkok a szultáni köntösön, a szent
zöld foltjai: de mélyükön már ott a kukorica lombos magas csóvás gyönyörű
ígérete s itt-ott, már zöld csokrok szőnyeghíme borítja a különösséget.
*
A
nagyság szépsége, az ifjúság tragikus volta.
A
rét. Végtelen és üdébb minden leányseregnél. A réthez csak verset lehet írni,
vagy belefeküdni, belehemperedni és titokzatos érzésben és állati röhejjel
faldosni.
A
hegy. Imádlak, óh, hegy, csipkecsúcsaiddal ott szelíden az ég alján, messze kék
szegély, óh, lejtőiden ily szelíden s mily számtalan rétben folyik le a
tejtermő élet, a zöldbe írott zöld s a kékre festett kék emlékezet.
Mért
dagad fáradt szívemben, elhalt és gyötrődő szívemben az érzés, miért púposodik
lelkem álma, mint ti, hegyek, s mért terül ki gondolatom a véghetetlenbe, mint
ti, rétek, mért érez maga alatt szilárd valót s mi lobog fel mint akarat
egészen ismeretlen célok felé.
Ennyire
visszfény az emberi lélek, tükör, vagy így szuggerálható: önérzetet ad
önérzeted s merést merésetek s vágyat még valaha vágy után s szeretni tovább
oly kitartóan, mint eddig szeretett: ez az élet törvénye? nézd, a hegyek mily
nyugalommal merik szépséges testüket a felhőkkel közölni...
*
Nyugalom.
Az egész természetben van valami oly megható, mindent, mindent, fájdalmat és
riadást és indulatot és akarást végképpen leszerelő, megható és megindító és
elbágyasztó mély nyugalom.
Félig
lehunyt szemmel érzem: itt minden a maga helyén van. A fák, a zöld és fekete
csíkok, a dombok, a hegyek, a zöldek és sárgák és lilák, a föld és az ég és
benne az én.
És
amellett mégis valami híg és olvadékony, mintha mindez csak egy
kaleidoszkópikus ábrázolás volna: az átalakulás, a mindennél ehetés lehetősége:
hogy csak egy pillanat s minden újjá alakul és akkor is minden jól lesz és
minden a maga helyén. Új fák, új leplek és új alakú hegyek. Így is kép és így
is természet és oly szép, mint előbb, mint a másik, a harmadik, az ezredik, az
örökkévaló.
Nyugalom.
Szép az élet és szép az elmúlás. És szép az új élet. És minden pillanatban
együtt hat a múlt, jelen és jövő.
És
ez adja meg az egésznek az örök nyugalmát: bár a saját átalakulása is benne van
már a képben: a káosz szépsége örök: miriád kozmikus lehetőség.
Mert
szép volt és szép lesz és szép: mert önmagában való szépség van jelen: és nem
ráruházott, rávetített, kívülről belérakott. Mert bentről sugárzik, nem én
terítem rá. Mert a lényege szép, a létezése, az öncéllal élő élet minden
célokon túli tökéletessége: a szépség.
Ma
megilletett a Természet és ma mindenben csak a szépséget érzem. Csodálkozva
nyitom rá a szemem. Mily szép, milyen felavató szépség. A nyáj, ahogy
átszóródik ezüst színekkel barna melegen a gömbölyű testek szórt raja a fekete
szántáson és a sarlós pocsolya a rozsban, ezüst csillogással a zöld szálak
alatt és a nyomorult füst, melyet a szél az ablak elé ver, hogy mint az erkölcs
vágja el szemem elől a lét szűzi szépségét, amelyet még látni is illetlen ily
nagyon...
De
a füstöt elviszi az idő s ha makacsul kitart, behunyom a szemem és fájó, kábult
fejem hátra ejtve, elernyedt arcomon megered a könnyár: mert még szebbnek, még
szebbnek látom a világ tündérarcát...
*
Nem,
belenézek! Nem lehet belenyugodni, hogy míg élek, megfosszam magam Május
szépségétől: s amint kipillantok, ni, hirtelen kisütött a nap. Fény és Meleg, s
ragyog az Élet.
És
kacagni, kacagni kezd miriád kis öröm a fényözönben.
*
Mily
rendkívül vidám a Természet. Ijedten nézem: nem vesz tudomást szívem sebhedt
szomorúságáról. Mért oly vidám? Mért oly derült? Honnan van a mosoly e lágy,
lágy domborulatokon, mint az isteni arc édes mosolya? Mit hunyorítanak a tócsák
és bokrok, mint elrejtett, felém lopott égi kacsintások... Min nevetnek
hangtalan kacajjal e világos csíkok, mint átlényegült Lelkek túlvilági
kacaja?...
Ah,
valami komolytalanság van e felséges komolyság mögött: a Természet nem
fontoskodik, mint az ember.
Jaj,
s nekem szívszaggatóan fáj, fáj Május szépsége. Nem enyém?... Másé?... Nem az
én Májusom?...
*
Még
egy dolog vár rám: meg kell tudnom, enyém-e a Természet, a Minden, az Élet?
Az
emberé. Vagy csakugyan koncepciótlan a Létezés.
