2016. november 20., vasárnap

Borisz Paszternak... Hangulatok...



Olvassunk Borisz Paszternáktól!





 Borisz Leonyidovics Paszternak (Борис Леонидович Пастернак) (Moszkva, 1890. február 10. – Peregyelkino, 1960. május 30.) Nobel-díjas orosz költő, esszéíró, műfordító, író.
   

Itt olvashatsz az íróról. Kattints rá!



A művészetről

" A művészet mindig a szépséget szolgálja, a szépség pedig a formával bánni tudás öröme, a forma organikus kulcsa a létezésnek, minden élőlénynek birtokolnia kell a formát, hogy élhessen, és így a művészet, a tragikus is, az életörömről beszél. "




A nőkről

"Minden szülőanyán ott a magány, az elhagyatottság, a magára utaltság lenyomata. A férfinak annyira semmi dolga a pillanatoknak ebben a leglényegesebbikében, mintha a fogantatásnál se lett volna ott, mintha az egész az égből hullott volna alá. A nő maga hozza a világra utódját, maga húzódik vissza vele a lét hátterébe, ahol csend van, ahova félelem nélkül odateheti a bölcsőt. Ő táplálja és neveli szótlan alázattal." 





" Meg kell szolgálni a bocsánatot. " 

( Zsivágó doktor )

Kattints rá!


A regény nemcsak egy rendkívüli szerelem krónikája, hanem igen gazdag társadalmi tabló is, Paszternak életművének megkoronázása. Munkájában az író felvázolta Oroszország történetét a XX. század első felében, méghozzá egy olyan nagy ívű mesterműben, melyben a színes sorsok, szerelmek, családi események és világtörténelmi fordulatok mellett összefoglalta mindazt, amit a művészetről és az emberi életről gondol, s mindezt kitűnő városi és vidéki tájképekbe illesztette bele.( Palatinus Kiadó )
             





Aranyló ősz

Ősz. Varázsos palota,
mindenkinek nyitva-tárva.
Erdei út fut tova
kis tavakra kandikálva.

Mint egy képkiállítás:
termek, termek s újra termek -
arany termei csodás
szilfáknak és kőriseknek.

Hársak arany gyűrűje,
mint menyasszony koszorúja.
Lágy fátyollal fedi be
halvány orcáját a nyírfa.

És a felszántott ugar
árka, gödre telve lombbal.
És a sárguló juhar
mindent tág keretbe foglal -

hol hajnal felé a fák
párosával pírban állnak,
s borostyánszínű nyomát
rajtuk hagyja a napszállat:

hol a szakadék-falak
elárulják, ki betévedt,
úgy zúg léptei alatt,
úgy zeng a száraz levélzet:

s hol a lejtős iharos
riadó visszhangra hallgat,
és a hajnal meggypiros
olvadéka is megalvad.

Ősz. Vén könyvet, aranyat,
ruhát rejtő kincseskamra -
katalógusát a fagy
levelezi, lapozgatja.

( Tellér Gyula fordítása )     


Hársfasor

A kapu fölött félkör- ív,
Halmok, zabtáblák, rét meg erdő.
Bekerített park hűse hív
s egy édes ház, egy szívmegejtő.

Hársfák, vastagderekúak,
nyúlnak a sötétlő magosba,
kétszázesztendős korukat
jubilálják fölsorakozva.

Fönt összezárul boltívük,
oldalt pázsit, ápolt, virágos:
kerti-út azon, mindenütt
kimérten egyenes, szabályos.

A fasorban barlang-ború:
földjén foltja sincs napvilágnak.
Nagy-messze alagút-kapu
gyanánt világlik a kijárat.

De jő a virágzás-idény,
s a kerítés körül a hársak
árnyékuk lóbálva tömény
illatfelhőt bódítva ráznak.

Sétáló, aki arra megy,
beszívja valahánya mélyen
e titkos illatot, melyet
senki nem ért, hacsak a méh nem.

E percekben, amikor így
eláll tőle a szív ütése,
akár egy szép könyv, andalít,
könyv, amelynek a kert a kötése.

A vén fán a virágtömeg
- függönyként borulva a házra -
úgy ég, hogy viaszmód csepeg:
az eső lobbantotta lángra!

            (Illyés Gyula fordítása ) 
      




 Zuzmara

Lomb hull dideregve, riadva.
Fönn vadliba-had suhan.
Kár elkeseredni miatta:
a félsznek tág szeme van.

Hűs szél csap a berkenye-bogra:
álommal ijesztgeti-e?
A teremtés rendje csalóka,
akár jó-végű mese.

Ez a szendergés tovafut már
és holnap a télre látsz:
erős gyökerekkel a kútnál
a földbe meredve állsz.

Fehér darazsak raja eljő,
mindent beterít a darázs:
a tetők meg a nagyfülű erdő,
mind zuzmara-maskarás.

A jég, a világra borulva,
a szemre borít süveget,
torkos borzként lelapulva
ág-bog közein leseget.

Lépted viszolyogva utat mér
s az út szakadékba merül,
boltíves csarnok a vad dér,
az ajtón rács merevül.

A hósivatag lejtőjén
egy csőszkunyhó fala áll,
egy irtás széle, egy ösvény,
mögötte a sűrű homály.

Fenséges, ünnepi csend ez,
szélén faragott keret:
akárcsak a négysoros vers,
hűlt Hófehérke felett.

S a fehér, halott országnak,
melytől megdermed a fény,
odasúgom: "Várva-várlak,
te több vagy, mint remény."

(Weöres Sándor fordítása)

            

2016. november 14., hétfő

Franz Schubert - lélektől-lélekig...




„Csak azért létezem, hogy komponáljak.”







„ Aki a zenét szereti, soha nem lehet igazán boldogtalan. ”


           Franz Schubert


És ki ne ismerné  a pisztráng ötös c. művét?
A dalt Schubert  egy akkoriban népszerű költő, Christian Friedrich Daniel Schubart  versére írta 1817-ben.





Itt olvashatsz a zeneszerzőről, kattints rá!





2016. november 9., szerda

Ljudmila Ulickaja...



„ Az irodalom a legeslegjobb, ami az emberiség tulajdona. A költészet az irodalom lelke, a legmagasabb rendű koncentrációja mindannak a nagyszerű dolognak, ami csak a világban és az emberben létezik. A lélek egyetlen tápláléka.” 

L.Ulickaja

Olvass tőle!




Ljudmilla Ulickaja orosz író. Írásai az 1980-as évektől jelentek meg. Könyveit Amerikában, Európában és Kínában is kiadták. Hazájában 1993-ban vált ismertté, amikor a Szonyecska című kisregényét Booker Díjra jelölték. Mondhatjuk, hogy  Ulickaja az  orosz próza folytatója és örököse.


Kattints rá !  









Kattints rá!