2014. május 30., péntek

Pedagógusnapi köszöntő - gondolatok - 2014.





Németh László, kedvenc íróm, így vall édesapjáról, egyben a tanári munkáról:


„ Nem ismertem jobb tanár nála. Híres kollégája: Jánosi Béla, aki még engem is tanított, s neki az eszményképe volt; Nagyobb szellem volt. De a diákok teste, mulatsága nem létezett a számára. Apám fáradhatatlan volt a diáköröm kieszelésében. Nála Buda egész határa volt a tanterem, amelyet száz kis emlékkel kötött tanítványai szívébe. Azok közé a ritka emberek közé tartozott, akiket a foglalkozásuk teljesen kielégít. Műveltségével ma senki sem adná alább az egyetemi katedránál. Tökéletesen beszélt, németül, olaszul; francia, spanyol, angol szakmunkákat szedett ki a könyvtárakból. Tudományos munkák tervei közt élt; a legszívósabban a nemzetiségi kérdéshez gyűjtött. De azzal az alapossággal, ahogy ő képelte a könyvírást, tán nem is lehet könyvet írni. A tudományt, amelynek a csarnokaiban fia annyit tisszteletkendett, ő még a gyönki paraszt diák áhítatával nézte. Tán félt is a nyilvánosságtól; a homályban maradás ösztöne éppolyan nagy erő, mint a kitűnésé. Ő a katedrájának igyekezett megfelelni. Este rendesen úgy aludtam el kettejük között, hogy az éjjeliszekrény lámpája az ő erős orrát húzta körül egy arany csíkkal, s felette a kihajtott könyvlapon szánkázott a fény. A másnapi óráira készült; hogy rajzolja föl még világosabban Franciaország vízrajzi térképét, vagy, hogy foglaltasa össze Nagy Károly korát a hatodikban. Fölösleges feleltetések helyett váratlan vázlatokat készíttetett a fiúkkal; később bámulva néztem ezeket a füzeteket; az elégséges tanuló is fölrajzolja fejből Brazília partvidékét és kikötőit. Én sem voltam egészen rossz tanár, de ha jó anyagra akadtam, azt túlfeszítettem, mint magamat is. Őbenne megvolt a pedagógus erénye: a mértéktartás. Talán, mert magához bölcs volt. Nem eredményre tört, hanem harmóniára. Testét csodálatosan gondozta. Tornatanári képesítése is volt, s volt egy csomó gyakorlata a magas nyújtón. Amíg közel laktunk az iskolához, délutánonként visszajárt a tornaterembe, s barátaival adták az asszókat. A Budai dalárdába is belépett nagyapám örökébe, s noha nem volt kottaértő, este leült a zongora elé, s fél kézzel pötyögtette a baritonját. Csak ezzel a szervezettel bírhatta ki negyvenhétéves korában a galíciai futását, a kárpáti telet; aztán hét éven át Szibériát, a börtönt, a skorbutot. Csitán a negyedik télen még megcsinálta a saslengést, s megtanult tökéletesen törökül. Én mindig csodáltam őt, s ez a csodálatom nem kopott máig sem el. Rajta mérhetem, hogy az irodalomtörténeti érdem milyen rosszul fedi az emberi értéket. Mennyivel tökéletesebb ember volt ő nálam, s lám, az én nevem mégiscsak fönnmarad valahogy, s belőle, aki annyival különb volt nálam, csak az én bámulatom őriz meg valamit.”

( Homályból homályba- részlet )

























2014. május 20., kedd

Szeressük a gyermekeket...Gyermeknap közeledik....





A születéssel egy egész világot kap ajándékba az ember, a Napot, amely bearanyozza a nappalait, a Holdat, amely éjszaka világít, a csillagokat és a kék égboltot. Ajándékba kapja a tengerpart fövényét, a partot mosó hullámokat, az erdőket, amelyek olyan mélyek, hogy még maguk sem ismerik titkaikat, és melynek fái között állatok játszadoznak. A világ soha nem unalmas. Amíg gyermekek születnek a világra, a világ mindig új, csillogó formájában mutatkozik meg.


( Jostein Gaarder )





Lázár Ervintől egy szívhez szóló történet...

Nagyapa meg a csillagok


Nagyapa napközben olyan, mint minden más öregember. Azaz egészen mégsem olyan, mert fütyörészni szokott, és beszélget az almafáival. Kedveseket mondhat nekik, mert az almafák majdnem mindig mosolygósak.
De hát ezt nem furcsállotta Babó Titti, mert ha egy kicsit odafigyelt, ő maga is tudott az almafákkal beszélgetni. Egyszerű ez annak, aki tud almafául. Márpedig ők tudtak, Nagyapa is meg Babó Titti is. Azt nem értette Babó Titti, hogy éjszakánként hova tűnik Nagyapa. Mert Nagyapa minden áldott este fogott egy hosszú létrát, kalapácsot meg szöget tett a zsebébe, és elindult valamerre. Azt sem tudta Titti, mikor szokott Nagyapa a létrával hazajönni, mert addigra mindig elaludt.
Reggelente néhányszor kérdezte, hogy merre járt az éjszaka, de Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt…
Még szerencse, hogy Mikkamakka gyakran meglátogatta Babó Tittit. Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. Megkérdezte hát tőle Titti, tudja-e, hova jár éjszaka Nagyapa.
– Hát te nem tudod? – ámuldozott Mikkamakka.
– Nem – mondta Titti.
– Na jó, elmagyarázom neked. Láttál már csillagos eget?
– Persze.
– Azt is láttad már, hogy időnként egy-egy csillag leesik?
– Láttam, azok a hulló csillagok.
– És mindennap több is leesik. Igaz-e? – folytatta Mikkamakka.
– Igaz… Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égről a csillagok? – ijedt meg Babó Titti.
– Na látod – mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. – Azt gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?
– Én aztán nem.
– Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb.
– Bár nem egészen értem – komorodott el Babó Titti. – Mindennap leesik egy csomó, még sincs kevesebb?!
– De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi mindeniket.
Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.
– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa meghal?
– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.
Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van! 

 ( A hétfejű tündér c. kötetéből )




   Van az asztalfiókban 

Van az asztalfiókban egy
könyve is apának,
egy költő írt abba verset:
József Attilának
hívták azt a költőt. Meghalt.
Mosni járt az anyja.
Kisebb volt, mint én, amikor
elveszett az apja.

Apa szokta elmesélni
ezt nekem vasárnap,
ilyenkor aztán én nagyon
szeretem az apámat.
Verset is olvas a könyvből,
azt, mikor az anyja
kosárral ment a padlásra,
őt meg sírni hagyta . . .

Azt is elolvassa, én meg
hallgatom nevetve,
hogy csinálja ,,Brumma, brumma,
brummadza", a medve.
Meg a pösze kis malacról,
hogy olyan a falka,
ahány malac, ondolálva
van annak a farka!

Ilyen gazdag, aki költő,
kérdezem apámat:
övé a sok medve, malac,
s a réten a nyájak?
Mind-mind az övé volt - mondja -,
erdők, hegyek, rétek,
s ami nagyobb a világnál:
szíve a szegénynek!

A szegénynek gondja-baja
mind-mind az övé volt,
mert ő is, az ő szíve is
a szegényeké volt.

- Akkor ő is olyan volt hát -
kérdezem apától -,
akkor ő is éppolyan volt,
mint Petőfi Sándor?

Mint Petőfi, akinek a
versét megtanultam,
s el is mondtam nemrég, mikor
ötesztendős múltam:
anyának is volt egy tyúkja,
az is itt lakott bent,
s ha akarta, az asztalra,
az ablakba röppent . . .

Kicsi vagyok, de nemsoká
felnőtt leszek mégis,
veszek majd egy könyvet, s abba
verset írok én is,
beleírok én majd abba
mindent, amit látok:
enyém legyen, beleírom
az egész világot!

( Zelk Zoltán )


A tizenhat-tizenhét éves gyerek az esetek jelentős részében felfedezi, hogy rettentően magányos. Miközben persze sok társ veszi körül, igazából egyedül van - ezért elkezdi kinyújtani a csápjait a szülei felé. Ezt abból lehet észrevenni - és mindenkit szeretettel kérek, akinek hasonló korú gyereke van, figyeljen erre oda -, hogy azt mondja: "A szüleim nem értenek meg engem!" Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt jelenti: ott van már benne a vágy, hogy megértsék. Egy évvel korábban eszébe se jutott volna ilyet mondani. Akkor még fütyült rá, hogy megértik-e őt a szülők, vagy sem, most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg. Vagyis van öt-hat nagyon nehéz év, amit szülőként emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az azonban hihetetlenül fontos, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat. Mert bizony tizenegy-tizenhat éves kor között úgy el tud romlani egy szülő-gyerek kapcsolat, hogy a kinyújtott csápok nem találnak kapaszkodót, hát a gyerek visszahúzza azokat.
  
( Ranschburg Jenő )





Haszontalan dolog a gyermekek boldogságát ruhával, játékkal, édességgel mérni. A szép ruha inkább csak gond; az édesség az valami lelkiismeretfurdalás-féle. (...) A gyermek boldogságát csak birodalmakkal lehet mérni és szabad idővel. Kérdezd meg, mekkora országa volt a csatangolásra; aztán mennyi időt volt önmagára hagyva, s körülbelül tudod, milyen volt a gyermekkora. Nélkülözni is főként ebben a kettőben tud.

( Németh László )






A szerelem gyümölcse a legnemesebb, a legősibb érzés: életet alkot. Senki sem tudja, honnan jön, hogyan jön, csak leszáll az ismeretlenségből az emberek boldogítására, a fiatal évek örömére, az öreg napok vigaszára, édes gond, féltő aggodalom, gyönyör és büszkeség, a gyermek az élet maga.

(G. Hajnóczy Rózsa )






2014. május 19., hétfő

Erdős Renée...





Erdős Renée (1879-1956) Budapesten a színművészeti akadémián végzett. 1899-ben jelentette meg első verseskötetét Leányálmok címmel. Pályáját ero-tikus versekkel kezdte, melyek nevét egy csapásra ismertté tették. Ady "zseni-ális poétalány"-ként jellemezte. Bródy Sándorhoz szenvedélyes szerelmi kapcsolat fűzte, aki szakításuk után Bécsben öngyilkosságot kísérelt meg. 1904 -05-ben Firenzében, majd 1905-14-ben Rómában élt. Az Újság munkatársa, bécsi, római, firenzei levelezője. 1909-ben Rómában katolizált. Első férje, Fülep Lajos művészettörténész. Elbeszéléseinek témái szerelmi viszonyok, későbbi műveit főként megkeresztelkedésének élménye hatotta át. Az 1920-as évek egyik legolvasottabb bestsellerszerzője volt. Lefordította Assisi Szt. Ferenc legendáit (Fioretti. Bp., 1911), Népszerűbb regényei: A nagy sikoly, Santerra bíboros, Lavinia Tarsin házassága, Ave Roma!, I-II., Brüsszeli csipke, Az indiai vendég.

1927-ben vette meg rákoshegyi villáját. Élete legboldogabb szakaszaként említi az itt töltött éveket. Itt tartózkodásának utolsó dokumentuma egy 1944. március 31-én keltezett levél, amelyet Serédi Jusztinián hercegprímásnak írt, hogy emelje fel szavát a katolikus hitre tért zsidók érdekében. A vészkorszakban vidéken bújtatták, Rákoshegyre már nem tért vissza, Budapestre költözött. (PORT.hu)





Kék pillangók


Kék pillangók szálltak fölöttem,
hogy a réten keresztül jöttem
s incselkedve, tánczolva félig:
elkisértek az erdőszélig.
S hogy utam az árnyékba tévedt;
riadtan, némán összenéztek.
Félték a lombok hűs homályát,
a rengeteg halk mormolását.

Amig arany napfényben jártam,
gázoltam színes vadvirágban,
s felém a rózsák integettek:
a kék pillangók hogy szerettek!

De csalt a sötét erdő mélye,
a vízmoraj, a lomb zenéje.
Csalt a magány. Egy titkos ének,
s a sohsem ismert szenvedések.

Magányos erdő utját járom,
s nincs vezetőm és nincsen párom.
Tövises ágak meg-megtépnek.
De még dalolok, de még élek.

Hangomat a szűz magány hallja,
rám simul a csend puha karja.
De tudják e a rétek, kertek:
a kék pillangók hova lettek?

1904


Egyszer megnyugszom

"Egyszer megnyugszom és erős leszek
S majd könnytelenül járom az utat.
És tűz, víz, nap, zivatar közepett
Vidáman hordom vándorbatyumat.

Egyszer majd elrepülnek álmaim,
Mint könnyű felhők a vihar után
S zaklatott éjek látomásain
Szendergő lelkem föl nem sír talán.

Szivem falán egyszer majd rést nyitok,
Mert makacsúl véd múlt emlékeket.
S kiszórok onnan minden lim-lomot,
Fakó babér - és rózsalevelet.

Egyszer majd olyan egyedűl leszek,
Hogy elfelejtek időt és napot.
S a lét szárnyán czikázom csüggeteg,
Miként az űrben bolygó csillagok.


S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen -
Távol a zaklató álmok, a vágy -
S a nagy éjben kialszom hirtelen,
Mint egy ismeretlen, fáradt világ."

(1907)


Jer idegenbe

Jer idegenbe, keressünk egy kunyhót,
Kicsinyke kunyhót, szalmafödelest.
Te végy kapát és ásót a kezedbe
Én a tűzhelynél keresek helyet.

Csak hadd csurogjon rólad a veríték,
Csak hadd marja a konyhafüst szemem.
Boldog leszek, ha foltos rokolyában
Ringathatom majd síró gyermekem.

Boldog leszek, ha esti pihenőre
Ölembe hajtod elfáradt fejed,
Ha eléd tálalom majd vacsorádat,
A fehér tejet, barna kenyeret.

Ha dolgoznom kell reggeltől napestig,
És dolgozom majd édes-örömest -
Jer idegenbe, keressünk egy kunyhót,
Kicsinyke kunyhót, szalmafödelest.






Brüsszeli csipke


A "boldog" békeidők Pestjén, az 1920-as években éli Adrienne, a gyönyörű fiatalasszony az érinthetetlen erkölcsű feleségek és gyermeküket mindenek fölött imádó anyák szolid, tiszta életét. Egy csaknem végzetes baleset azonban szétrobbantja a polgári idillt, s megmentője, az eddig nem ismert szenvedélyt, a testi és lelki szerelem őrületét lobbantja fel az asszonyban. Napjai ettől kezdve boldogságban és kínban, a megtagadhatatlan vágy és a családjával szemben érzett felelősség érzete közötti vergődésben telnek, egészen addig, míg rá nem döbben, hogy szerelmét saját lányának kell átengednie. És ekkor a sors könnyű választás elé állítja... A szerzőnő annak idején nagy sikert aratott, több szálon futó regénye nő és férfi kapcsolatáról, a női lét boldogsággal és tragédiákkal sújtott teljességéről szól, arról, hogy a teljes kifosztottságban felvillanhat-e az értelmes élet reménye.  



Kattints rá!










2014. május 15., csütörtök

Vihar és szerelem... - hangulat.




Kosztolányi Dezső


Közelgő vihar


Már háborog sötét, zajló habokkal
a táj felett a kék légóceán.
Egy pillanat- a táj sötét azonnal,
s az ég tüzet vad őrületbe hány.

Hűs lesz a lég a puszta rőt homokján,
a szülni vágyó bolt vadul hörög,
s ott áll a kórós pusztán két oroszlán,
s egy tűzpokol tátong fejük fölött.

Vakítva lobban a kékszín, erős fény,
hajlékonyan odvába búj a nőstény,
de büszke fővel megfeszül a hím.

Vad harsogás kel véres ajkain,
sörényes főjét rázza, s nem - remegve

belesüvít a sápadt fergetegbe






Baranyi Ferenc


 Egyszer majd minden összeköt



Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.
Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.

Mi hát – mi egybetart – lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kivánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény – a vér, a köd.




Hajnal Anna néhány verse...




Hajnal Anna


  (Gyepüfüzes, 1907. febr. 1. – Budapest, 1977. szept. 6.)
József Attila-díjas  költő (1966).


Gyepüfüzesen és Pinkafőn járt iskolába. Szombathelyen tett polgári isk.-i vizsgát. 1926-ban családjával Budapestre  költözött, magántanításból élt, angol nyelvórákat adott. A harmincas évek elejétől jelentek meg versei a Pásztortűz és az Álláspont c. folyóiratokban, a Nyugat 1933 decemberében közölte először verseit. Első verseskötetét, Ébredj fel bennem álom (1935) a felfokozott expresszivitású versformálás, a kendőzetlen önvallomás jellemzi. Létrehozta a Tóth Árpád Társaságot, amelynek tagjai, írók, költők, kritikusok az ő lakásán tartották felolvasásaikat, vitáikat. 1937-ben feleségül ment Keszi Imréhez. A II. világháború idején írt antifasiszta verseinek egy része 1944-ben elpusztult. 1946-ban közreadta Összegyűjtött versei. Baumgarten-jutalomban részesült (1947). Az Országos Könyvhivatalnál lektori állást vállalt 1949-ben. Átmeneti válság után 1952-ben jelent meg az Óriások százada c. kötete. Líráját szüntelenül gyarapította mítosz-teremtő képzelete, természetszemlélete, majd utolsó köteteiben szembenézése az öregséggel, a halállal és hite az élet legyőzhetetlenségében. Műfordítói tevékenysége is jelentős. Leginkább az angol költészetben volt otthonos, elsősorban Breton, Blake, Burns, Lear és Swinburne tolmácsolásaival alkotott maradandót. Írt még gyermekverseket, gyermekeknek szóló elbeszéléseket, fordított ifjúsági irodalmat is.





 Formáltál engem örömödre


Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal, szinte szállnék,
s ha hirtelen kinőne szárnyam,
nem lenne váratlan ajándék,
mert aki lát, meglátja rajtam:
ez itt az Isten kedvelt lánya,
akit a szelek körüllengnek,
s kinek a tavasz új ruhája.


Formáltál engem örömödre,
de ékesíts fel most csodákkal!
szivárványt küldj sötét szemére,
ha lát, lásson hétszín varázzsal!
hadd lásson tündéreknél szebbnek,
éjjel nevemre felriadjon,
mint akit ékes villám keltett,
s utána szédülten virrasszon.


Ha jön a reggel, minden fényben,
harmatban, hőben felidézzen,
ha nem lát, értem sóvárogjon,
és hogyha lát, hát megigézzem.
formáltál engem örömödre,
de öltöztess most illatokba!
lépéseim füröszd zenében,
s csillagokat bűvölj hajamba.


Tedd meg most legnagyobb csodádat,
segítsed meg most kicsi lányod,
mert ha nem látom, érte sírok,
s ha látom, majdnem holtra válok,
tedd, étlen-szomjan engem várjon,
és sírjon értem apadatlan,
s boríts el minden édességgel,
hogy mindezért megvigasztaljam.


  
Messziről


Reggel van, ágyamon ülök,
de enyém messze tenyered,
és hírtelen csókom nyomán
finom köd futja be szemed.


Be édes fészekre talált
ajkamnak bujkáló tüze, -
szorongás száll fel szívedig,
s a reggel fűszeres ize


lángokkal csap szét ínyeden,
és minden ered megtelik
szúró villámokkal,amik
fel-felcikázva szívedig


vakítanak, s te nem tudod,
mitől őrült meg reggeled,
míg ajkam lassan, szomjasan
csókolja ájult tenyered.



Akarlak, szeretlek


Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szived csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.
Félelem? távolság? mit jelent?
mindig több, több éhséget teremt,
hiszen elpusztulunk így te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!
Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell-
két fáklya szivünk hadd lobbanjon el!
Hasitó villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szük abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger s a szent ködök
ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
Együtt- vagy halál és pusztulás
szerelem-szerelem, fényvarázs.


  
Tegnap anyám előtt dicsértelek


Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
hogy ne mondjam el egyszer legalább,
hogy néma nevetésed míly varázs,
mint tüzes pipacs, virágzó parázs,
hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
ha a szürke, tompa napból már elég,
s az alkony minden tündérit igér,
mi emberszívbe és éjszakába fér.


Leírtam homlokod, melyet a gond,
- sötét király, - uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármilyen közel,
a lélek lelket, jaj, mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
hogy könny pereg szememből könny után.


Elmondtam, milyen magas termeted,
lábujjra állva vállig érhetek,
s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
hogy mindig új vagy, idegen és más,
elporzó hullám, örök változás...
nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
az ölelés vagy, élő és örök,
az első mozgás, amelyből a körök
indulnak s visszatérnek szüntelen,
lelkünk egymásban sohasem pihen...


És felriadtam-, régen hallgatok,
anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog...
s zavartan mondtam: anyám, a kezét
ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép
- és hirtelen elállt lélegzetem
kezed éreztem hűlő szivemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan...


...most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn mind a fák,
ezüstpárákban, álmodó hegyek,
tündéri folyók felé lejtenek,
melyek fölé az ámult, ifju hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.



Ugyanaz?

Rossz vagyok? csupa hűtlenség,
mint füst a szélben erre-arra
úgy lengek át a napokon,
nem várva semmi diadalra...
Elernyedt minden akarat...
s ha fáradt kezeimet nézem
úgy érzem legjobb tétlenül,
lanyhán túladni az egészen.


Én megpróbáltam, s hittem is...
hogy mit? valahol még derengnek
lepkeszínek és sugarak...
de olyan fáradtan kerengnek,
oly messze már, hogy nevüket
s tapintásukat elfeledtem...
Ez lett volna az életem?
de ki maradt itt én helyettem?


Tapintom magam. Ugyanaz?
Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,
hogy üres a tapintható?
magamtól mikor? ki lökött el?
Hogy kicserélt egy pillanat,
hogy lehet, hogy észre se vettem?
Mindenki így él? vagy csak én,
ily tudatlanul, meglepetten?


Mindenki így él? hogy a fény
fürdik csodálkozó szemében,
és sokszor mondja azt, hogy: én,
s maga se tudja, hogy az ében
sötétben ki alszik el ágyán
s ki ébred fel helyette reggel,
kit visz előre könnyű lábán
s hogy kit dicsérget énekekkel...


aztán egyszerre, egy napon
minthogyha meghalna a reggel,
elsápad, elfoly vére mind
s tántorog hangtalan sebekkel;
minthogyha bennem hülne ki,
úgy elalélt vele a szívem...
ki halt meg akkor, ő? vagy én?
s mikor volt? ki mondhatja híven?


Ki felelhetne? Emberek,
ti máskép éltek? biztosabban?
valami hazátok csak van?
a földön s a holnapi napban?
valami biztos kéz csak fog,
s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek?
...engem elejtett valaki...
s már csak a zuhanásban élek.