Dsida Jenő
Tündérmenet
A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.
Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.
Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
szemükben harmat, áhitat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.
Május szívszaggató szépsége
Mily
rendkívül szép a világ.
Esőben
a zöld mező. Párás levegő. A felhők.
Virágos
fiatal almafák letűzve, mint egy menyasszonyi csokor.
A
rozs dús szőnyege a repülő vonat mentén szelíden meghajlik, mint minden bánat.
A
távoli kék hegyek, mint a felhők.
Harmónia
mindenben. A színek összehangolva. A zöld rét távoldad már kékre borzong. A
nyárfák és az akácok fiatal zöldje közt egész világ a távolság, a karakterek
világa.
*
Már
ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar,
nyugtalanság.
A
házak nyers zeg-zug.
Az
állomások csúf fekete, kemény s kegyetlen folt.
De
a Természet munkába veszi az emberkéz művét s kifogyhatatlan türelemmel festeni
kezdi, összehangolja.
S
egyszerre csak mily széppé lesz a kis falu, fekete nádfödeleivel és zöld
mohával a gerincen.
S
még az állomás is barnára érik s enyhe folt, bús maszat lesz az üde Létben.
*
Minden
új akarás rikít. A fű hegye sárgán búvik ki, aztán szépen sötétre zöldül. A
virág, a jövő forradalmárja rikítóan csinál lármát: s ha megtermékenyült, vagy
meddőn túlélte magát, egyformán elszíntelenedik, bölcs lesz, megbúvik és lehal.
A
feketére szürke színt szór az idő, a fehérre barnát poroz. Nivellál, összebékít
és enyhíti az öröm fájdalmát.
*
Láttam
ma, egy virágcsodát, ezer virág legyezője. Mért hoz az élet mindjárt lila
virágot? Vannak nők, akiknek lényéből a béke és bölcsesség árad. Megnyugtatnak,
mint egy meleg májusi eső a mezőt s megtermékenyítik a gondolatokat és az
életet. Milyen zártan és görcsösen burkolózik ez a virág, minden bimbójával,
míg szűz, gyötrődve és remegő félelemmel az elkövetkező élet szemsugarai elől.
Aztán, hogy elhelyeztetett az arany és fehér skálájában, egyszerre kiborul a
száz és száz virág, oly lágyan és őszintén és dúsan szétpattanva minden bús
lilaságával és még halkabb sárga porzóival, oly kéjesen remegően, ahogy a nő
kitárja lelkét teljesen és tökéletesen és boldogan, boldogan annak, akit
szeret, a férfiszemnek, mely életre hívta a görcsösen félénk nemlétből...
*
Az
egész természet így védi magát, szépségét, igaz arcát. A nem értők sohasem
látják meg, nem nyílik meg nekik.
És
az értők: - mert csak egy értő van: a szerelmes: mert csak egy értelem van, a
szerelem: - az értő előtt szétömleszti magát s lelkének minden titka fénybe
emelkedik, hogy glóriaként szikrázzon...
*
Mily
kimondhatatlan szép titkok: a virágzó repce sárgamezeje, úgy sikolt a kéjtől,
oly harsányan, hogy mögötte lilán szivárványoz a zöld ifjú mező, a rét, az
erdő, a zöld vetés, a kék hegyek s a sárga tündöklő öröm felett különös,
különös színtébolyban tántorog maga az ég minden fellege.
De
egy ilyen szent pillanat rövid. Ömlik tovább a sors: ma a májusi zöld, a mezők
örökzöldje, a bűbájos tavaszban, ahol még itt a tél, a Halál barna szántása s a
torz akácok még nehezen, göcságakkal kínlódva élik ki a levélborácsokat: de a
nagy világ már mind a remény zöldjében úszik...
És
ehhez mind szerelem kell, mert anélkül egyhangú, ugyanaz és unalom.
De
én látom a titkokat.
Itt
egy árok hosszú repedt csíkja, a kék eget még egyszer idelopja, átfestve
mélyebb színre, átverve újjá, mint minden művészpaletta: de újra és újra adja
minden réti tócsa, mert nem tud a Természet a maga véghetetlen hiúságában elég
sok módon mutatkozni, s amott a hegy alatt ni, egy fehér város öltözik hirtelen
arany fénybe, az örök ború lágy lilakék leplét fölszakítja a nap s kacéran
leplezi le a foltot, mint ékszert egy isteni keblen, mint gyöngysort egy
feledhetetlen nyakon, izzó diadém egy arc fölött és a búzatábla mélán úszik
tovább, a biztos termés boldog nyugalmában, úszik, úszik velem a jövő felé...
Sötét
barázdák árkolják a dús palástot, fekete csíkok a szultáni köntösön, a szent
zöld foltjai: de mélyükön már ott a kukorica lombos magas csóvás gyönyörű
ígérete s itt-ott, már zöld csokrok szőnyeghíme borítja a különösséget.
*
A
nagyság szépsége, az ifjúság tragikus volta.
A
rét. Végtelen és üdébb minden leányseregnél. A réthez csak verset lehet írni,
vagy belefeküdni, belehemperedni és titokzatos érzésben és állati röhejjel
faldosni.
A
hegy. Imádlak, óh, hegy, csipkecsúcsaiddal ott szelíden az ég alján, messze kék
szegély, óh, lejtőiden ily szelíden s mily számtalan rétben folyik le a
tejtermő élet, a zöldbe írott zöld s a kékre festett kék emlékezet.
Mért
dagad fáradt szívemben, elhalt és gyötrődő szívemben az érzés, miért púposodik
lelkem álma, mint ti, hegyek, s mért terül ki gondolatom a véghetetlenbe, mint
ti, rétek, mért érez maga alatt szilárd valót s mi lobog fel mint akarat
egészen ismeretlen célok felé.
Ennyire
visszfény az emberi lélek, tükör, vagy így szuggerálható: önérzetet ad
önérzeted s merést merésetek s vágyat még valaha vágy után s szeretni tovább
oly kitartóan, mint eddig szeretett: ez az élet törvénye? nézd, a hegyek mily
nyugalommal merik szépséges testüket a felhőkkel közölni...
*
Nyugalom.
Az egész természetben van valami oly megható, mindent, mindent, fájdalmat és
riadást és indulatot és akarást végképpen leszerelő, megható és megindító és
elbágyasztó mély nyugalom.
Félig
lehunyt szemmel érzem: itt minden a maga helyén van. A fák, a zöld és fekete
csíkok, a dombok, a hegyek, a zöldek és sárgák és lilák, a föld és az ég és
benne az én.
És
amellett mégis valami híg és olvadékony, mintha mindez csak egy
kaleidoszkópikus ábrázolás volna: az átalakulás, a mindennél ehetés lehetősége:
hogy csak egy pillanat s minden újjá alakul és akkor is minden jól lesz és
minden a maga helyén. Új fák, új leplek és új alakú hegyek. Így is kép és így
is természet és oly szép, mint előbb, mint a másik, a harmadik, az ezredik, az
örökkévaló.
Nyugalom.
Szép az élet és szép az elmúlás. És szép az új élet. És minden pillanatban
együtt hat a múlt, jelen és jövő.
És
ez adja meg az egésznek az örök nyugalmát: bár a saját átalakulása is benne van
már a képben: a káosz szépsége örök: miriád kozmikus lehetőség.
Mert
szép volt és szép lesz és szép: mert önmagában való szépség van jelen: és nem
ráruházott, rávetített, kívülről belérakott. Mert bentről sugárzik, nem én
terítem rá. Mert a lényege szép, a létezése, az öncéllal élő élet minden
célokon túli tökéletessége: a szépség.
Ma
megilletett a Természet és ma mindenben csak a szépséget érzem. Csodálkozva
nyitom rá a szemem. Mily szép, milyen felavató szépség. A nyáj, ahogy
átszóródik ezüst színekkel barna melegen a gömbölyű testek szórt raja a fekete
szántáson és a sarlós pocsolya a rozsban, ezüst csillogással a zöld szálak
alatt és a nyomorult füst, melyet a szél az ablak elé ver, hogy mint az erkölcs
vágja el szemem elől a lét szűzi szépségét, amelyet még látni is illetlen ily
nagyon...
De
a füstöt elviszi az idő s ha makacsul kitart, behunyom a szemem és fájó, kábult
fejem hátra ejtve, elernyedt arcomon megered a könnyár: mert még szebbnek, még
szebbnek látom a világ tündérarcát...
*
Nem,
belenézek! Nem lehet belenyugodni, hogy míg élek, megfosszam magam Május
szépségétől: s amint kipillantok, ni, hirtelen kisütött a nap. Fény és Meleg, s
ragyog az Élet.
És
kacagni, kacagni kezd miriád kis öröm a fényözönben.
*
Mily
rendkívül vidám a Természet. Ijedten nézem: nem vesz tudomást szívem sebhedt
szomorúságáról. Mért oly vidám? Mért oly derült? Honnan van a mosoly e lágy,
lágy domborulatokon, mint az isteni arc édes mosolya? Mit hunyorítanak a tócsák
és bokrok, mint elrejtett, felém lopott égi kacsintások... Min nevetnek
hangtalan kacajjal e világos csíkok, mint átlényegült Lelkek túlvilági
kacaja?...
Ah,
valami komolytalanság van e felséges komolyság mögött: a Természet nem
fontoskodik, mint az ember.
Jaj,
s nekem szívszaggatóan fáj, fáj Május szépsége. Nem enyém?... Másé?... Nem az
én Májusom?...
*
Még
egy dolog vár rám: meg kell tudnom, enyém-e a Természet, a Minden, az Élet?
Az
emberé. Vagy csakugyan koncepciótlan a Létezés.
Istenem,
mit tehetek, várom az Élet hívó szavát.
Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám
(máj.
3.)
(
Kattints rá! Olvasd el!
Program, Május 1. Budapest
Kattints rá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése