Olvassunk Borisz Paszternáktól!
Borisz Leonyidovics
Paszternak (Борис Леонидович Пастернак) (Moszkva, 1890. február 10. –
Peregyelkino, 1960. május 30.) Nobel-díjas orosz költő, esszéíró, műfordító,
író.
Itt olvashatsz az íróról. Kattints rá!
A művészetről
" A művészet mindig a szépséget szolgálja, a szépség pedig a
formával bánni tudás öröme, a forma organikus kulcsa a létezésnek, minden
élőlénynek birtokolnia kell a formát, hogy élhessen, és így a művészet, a
tragikus is, az életörömről beszél. "
" Meg kell szolgálni a bocsánatot. "
( Zsivágó doktor )
Kattints rá!
A regény nemcsak egy
rendkívüli szerelem krónikája, hanem igen gazdag társadalmi tabló is,
Paszternak életművének megkoronázása. Munkájában az író felvázolta Oroszország
történetét a XX. század első felében, méghozzá egy olyan nagy ívű mesterműben,
melyben a színes sorsok, szerelmek, családi események és világtörténelmi
fordulatok mellett összefoglalta mindazt, amit a művészetről és az emberi
életről gondol, s mindezt kitűnő városi és vidéki tájképekbe illesztette bele.(
Palatinus Kiadó )
Aranyló ősz
Ősz. Varázsos palota,
mindenkinek nyitva-tárva.
Erdei út fut tova
kis tavakra kandikálva.
Mint egy képkiállítás:
termek, termek s újra termek -
arany termei csodás
szilfáknak és kőriseknek.
Hársak arany gyűrűje,
mint menyasszony koszorúja.
Lágy fátyollal fedi be
halvány orcáját a nyírfa.
És a felszántott ugar
árka, gödre telve lombbal.
És a sárguló juhar
mindent tág keretbe foglal -
hol hajnal felé a fák
párosával pírban állnak,
s borostyánszínű nyomát
rajtuk hagyja a napszállat:
hol a szakadék-falak
elárulják, ki betévedt,
úgy zúg léptei alatt,
úgy zeng a száraz levélzet:
s hol a lejtős iharos
riadó visszhangra hallgat,
és a hajnal meggypiros
olvadéka is megalvad.
Ősz. Vén könyvet, aranyat,
ruhát rejtő kincseskamra -
katalógusát a fagy
levelezi, lapozgatja.
( Tellér Gyula fordítása )
Hársfasor
A kapu fölött félkör- ív,
Halmok, zabtáblák, rét meg erdő.
Bekerített park hűse hív
s egy édes ház, egy szívmegejtő.
Hársfák, vastagderekúak,
nyúlnak a sötétlő magosba,
kétszázesztendős korukat
jubilálják fölsorakozva.
Fönt összezárul boltívük,
oldalt pázsit, ápolt, virágos:
kerti-út azon, mindenütt
kimérten egyenes, szabályos.
A fasorban barlang-ború:
földjén foltja sincs napvilágnak.
Nagy-messze alagút-kapu
gyanánt világlik a kijárat.
De jő a virágzás-idény,
s a kerítés körül a hársak
árnyékuk lóbálva tömény
illatfelhőt bódítva ráznak.
Sétáló, aki arra megy,
beszívja valahánya mélyen
e titkos illatot, melyet
senki nem ért, hacsak a méh nem.
E percekben, amikor így
eláll tőle a szív ütése,
akár egy szép könyv, andalít,
könyv, amelynek a kert a kötése.
A vén fán a virágtömeg
- függönyként borulva a házra -
úgy ég, hogy viaszmód csepeg:
az eső lobbantotta lángra!
(Illyés Gyula fordítása )
Lomb hull dideregve, riadva.
Fönn vadliba-had suhan.
Kár elkeseredni miatta:
a félsznek tág szeme van.
Hűs szél csap a berkenye-bogra:
álommal ijesztgeti-e?
A teremtés rendje csalóka,
akár jó-végű mese.
Ez a szendergés tovafut már
és holnap a télre látsz:
erős gyökerekkel a kútnál
a földbe meredve állsz.
Fehér darazsak raja eljő,
mindent beterít a darázs:
a tetők meg a nagyfülű erdő,
mind zuzmara-maskarás.
A jég, a világra borulva,
a szemre borít süveget,
torkos borzként lelapulva
ág-bog közein leseget.
Lépted viszolyogva utat mér
s az út szakadékba merül,
boltíves csarnok a vad dér,
az ajtón rács merevül.
A hósivatag lejtőjén
egy csőszkunyhó fala áll,
egy irtás széle, egy ösvény,
mögötte a sűrű homály.
Fenséges, ünnepi csend ez,
szélén faragott keret:
akárcsak a négysoros vers,
hűlt Hófehérke felett.
S a fehér, halott országnak,
melytől megdermed a fény,
odasúgom: "Várva-várlak,
te több vagy, mint remény."
(Weöres Sándor fordítása)
