2014. február 20., csütörtök

Anna Ahmatova ...




Anna Ahmatova  költészete az orosz klasszikus hagyományok, a világkultúra és a XX. századi modernség egyedi ötvözete. Hosszú és hányatott élete során Ahmatovának éppúgy volt része korai és kései sikerekben, mint szenvedésekben és hosszú elnémításokban. A tízes években az Ezüstkor más nagyjaival együtt indult költőnőt az "orosz Szapphónak" nevezték. Ahmatova költészete példa arra, ami csak nagyon keveseknek sikerült a XX. században: költészete egyszerre népszerű és titokzatosan modern, egyszerre nőiesen érzéki és férfiasan kemény, egyszerre mélyen misztikus és tapinthatóan konkrét.


Anna Andrejevna Ahmatova -  polgári neve: Anna Andrejevna Gorenko, ( született: 1889. június 11. vagy június 23. Bolsoj Fontan, Odessza mellett, Ukrajna , meghalt: 1966. március 5. Domogyedovo, Moszkva mellett, Oroszország).

Tengerésztiszti családban született. Tanulmányait Kijevben a Kijevi Egyetem Jogi fakultásán végezte. 1910-ben költözött Szentpétervárra. Apja ellenállása miatt kezdett tatár nagyanyja családnevét használva verselni.
1910-ben férjhez ment és európai utazásokra indult. Megfordult Olaszországban és Párizsban, ahol megismerkedett Amedeo Modigliani-val. Ezek az utazások rendkívül nagy hatással voltak későbbi életére és művészetére.


1918-ban elvált első férjétől és újra férjhez ment. Első férjét, Nyikolaj Gumiljovot 1921-ben letartóztatták és agyonlőtték.
1922-ben ismét elvált és harmadszor is férjhez ment.
1938-ban letartóztatták első házasságából született fiát, Lev Nyikolajevics Gumiljovot (1912-1992, szabadulását követően -  ismert, etnogenezissel foglalkozó történész-filozófus - )  10 év kényszermunkára ítélték.
1949-ben ismét letartóztatták férjét, N.N. Punyin művészettörténészt és első házasságából született fiát. Férje 1953-ban a lágerben meghalt, fia csak 1956-ban szabadult.



Tudj meg róla többet!!!
Kattints rá!






A közös poharat…
  

A közös poharat - azt is feledd el:
nem iszunk már belőle bort, vizet,
nem csókoljuk meg egymást kora reggel,
nem ér az ablakban a szürkület.
Téged a napláng - a hold éltet engem,
de egybefonva tart, egy szerelemben.


Szelíd, hű társam itt marad velem,
s már neked is van könnyű kedvű társad.
De tudom, mért riadt a szürke szem,
ha beteg vagyok - éretted, utánad.
Ritkán találkozunk, s továbbmegyünk -
őrizgetjük nyugalmas életünk.


De verseim hangoddal telve még,
s a tieid az én lélegzetemmel.
Van tűz, amelyet eloltani nem mer
felejtés, félelem se: égten ég.
Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva,
rózsaszín, száraz ajkad vonalára!

(Rab Zsuzsa)




Cinque

Autant que toi sans doute, il te sera fidele
Et constant jusques à la mort.

Baudelaire

1

Mint fönn, felhő peremén;
szavaid így idézem elém,

de szavamra az éj - tanu vagy –
túlragyogta a nappalokat;

és földtől elszakadva suhant
két lény csillag-magasan.

Se szégyen, se töredelem,
nem: akkor se, most se, sosem.

De ma ébren hallod, ahogy
hívlak én, aki élő vagyok.

Az ajtót, mely résnyire nyílt,
nincs erőm becsapni megint.

1945. november 26.


(Halasi Zoltán)








Tanulok bölcs, egyszerű életet


Tanulok bölcs, egyszerű életet,
nézem az égboltot, Istenhez esdve,
s hogy elcsitítsam riadt szívemet,
sokáig elcsavargok minden este.

Száraz lapu zörög a domb alatt,
ősz lankasztja az égő berkenyéket.
Én verseket írok, vidámakat,
rólad, múló, múló, gyönyörű élet.

Hazamegyek. Megnyalja kezemet
lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.
És nézem a tavi fűvésztelep
ormán kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg
a gólya, ahogy leszáll az ereszre.
És hogyha az ajtót megzörgeted,
talán már fel sem figyelek a neszre.  
  


Ajtó, félig tárva...

Ajtó, félig tárva,
Hársfa, mintha hárfa
Suttog… Asztal, kesztyű
És lovaglópálca.

Sárga lámpafényben
Lépteidet érzem.
Ülök. Mért mentél el?
Nem értem, nem értem…

Örömben meg fényben
Jön a reggel értem
Holnap. Szép az élet.
Bölcs vagy szívverésem.

Megdobbansz fáradtan,
Lelassul az élet…
Tudod, azt olvastam,
Hogy a lelkek élnek.








Rémület kavarta éji árnyak...

Rémület kavarta éji árnyak,
Hullongó holdfényben fejszefej.
Házfal mögött zajok motoszkálnak.
Patkány? Szellem? Tolvaj illan el?

Fülledő konyhámon vízbe csobban,
Rozzant padlón számvevést kopog,
Szikrázó koromszakállat ontva
Szökken túl a padlásablakon.

Villan föl, de elhalványul nyomban,
Gyufám dugta el, gonosz manó,
Mécslángom kioltja. Csillanó
Fegyver jobb – puskák mellembe nyomva.

Volna jobb csak zöldellő mezőben
Nyers, ácsolt vérpadra dőlve, kint
Örömszó és nyögdelések közben
Piros vérem elfolyatni mind.

Én keresztem, szívemhez szorítlak,
Isten, add, jaj, vissza lelkemet,
Édes-rothadó enyészetillat
Émelyít. S az ágyam jéghideg.







Jó éjt neked is, éjjel


Amikor felragyog az ablakom zugában
a hold, mint csardzsui sárgadinnye-karéj,
az ajtó zárva, és fülledt a néma éj,
a kék gliciniák varázslata a házban,
hideg vizet kinál a kis cseréppohár,
törülköző hava és gyertya lángja lobban,
pilléket hívogat, akár gyerekkoromban,
és mennydörög a csend, szavam nem értve
megmozdulnak a sötét, rembrandti szögletek,
kisurran valami, és nyomban visszarebben,
de meg se moccanok. Már nem ijeszt meg engem.
Hálóját a magány lendíti, rám veti,
tükörbéli hugom nem tud segíteni.
Fekete macska les, évszázadok szemével...
Az álom könnyű lesz. Jó éjt neked is, éjjel!

(Rab Zsuzsa)



Ezek gyengéd szemekbe néznek


Ezek gyengéd szemekbe néznek,
mások isznak hajnalig féktelen.
Velem meg egész éjszaka beszélget
nyughatatlan lelkiismeretem.

Mondom neki: "Súlyos terhedet hordva
járok, magad tudod, hány éve már."
De számára nincsen idő, sem óra,
neki a földön nincs tér, nincs határ.

S megint fekete farsangvégi este,
baljós park, lovak, lassú kocogás,
s az ég magasból leront rám repesve
boldog és vidám szélviháncolás.

Nyugalmasan, kettős szarvval felettem
a tanú... Arra, arra vágyom én,
ősi kanyargós útra vezess engem,
hol hattyúk úsznak holt vizek színén.

Rab Zsuzsa fordítása





Virágvasárnap

Vártam rá, vártam hosszú éveket,
tengődtem tétlenül, álomban élve.
És láttam olthatatlan fényjelet
virágvasárnap, éppen három éve.
Megállt előttem, szavam elakadt,
és én megláttam választottamat.

Gyertyával vonul hallgatni misét
lassú menet. Ó, imádságos óra!
Halkan roppan az áprilisi jég,
s a menet feje fölött zengve-bongva
mint örök vigasz, harangszó zenél,
lángokat lenget a fekete szél.

Fehér nárcisz lélegzik mézesen,
és vörös bor csillan sekély kehelyben.
És meglátom viaszcseppes kezem,
mint korai köd fátyolán át, rebben,
a csókot reszketve fogadja el.
S ,,örvendj, áldott!'' -- a vérem énekel.

(Rab Zsuzsa)



Újévi ballada

Unatkozik, felhők között, a hold
bágyadtan egy szobába les,
ott hat teríték áll az asztalon,
s az egyik teríték üres.

Ez férjem, ez én s a barátaink,
Így köszöntjük az új évet,
De ujjunkat vérbe kell mártani,
S a bor, mint a méreg, úgy éget.

A gazda emeli telt poharát,
méltósággal és mozdulatlan:
“Földre, tisztásra, mert e föld - hazánk,
s mert itt fekszünk alatta.”

S barátunk úgy szólal, mint az ima,
Ám tűzzel az arcomba lobban,
S így kiált: ”Iszom a dalaira,
Mert itt élünk mind mi azokban.”:

S a harmadik, az, aki itt hagyott
Nem is sejtve tán, hogy élte letűnt,
Gondolataimra feleletül
Így szólt: ”Azokra kell hogy igyatok,
Akik még nincsenek velünk.”
1923.
Konczek József fordítása


Hatodik elégia

Három korszak van az emlékezésben.
Egyik mintha a tegnapot mutatná,
áldott boltíve alján száll a lélek,
s a test pihen árnyéka hűvösében.
Még zeng a nevetés, könnyek ragyognak,
a tintafoltot őrzi még az asztal,
élő szívre ütött pecsét a csók,
az egyetlen, a búcsúzó, örök…
De változnak a képek nemsokára.
Nem boltívek feszülnek már fölöttünk:
süket külvárosban egy ház, magában,
egy ház, télen hideg, nyáron kohó,
pókok tanyája, vastag por tanyája,
és lángoló levelek hamvadoznak,
váltják egymást az arcképek titokban…
Akár egy sírhoz, el-ellátogatnak
az emberek, és kezet mosnak otthon,
s még egy futó könnyet is eltörülnek
fáradt szemhéjukon, sóhajtva hosszan…
De óra perceg, egyik tavasz elmegy,
másik jön, rózsaszínre vált az égbolt,
cserélődnek a városnevek is,
már nincs tanúja annak, ami történt,
már emlékezni, sírni sincs kivel,
az árnyékok is sorra széledeznek,
azok, akiket többé nem idézünk,
csak iszonyodnánk visszatértükön…
És, eszmélkedve, látjuk: elfeledtük
az utat ahhoz a magányos házhoz,
szégyentől és haragtól fuldokolva
futunk oda, de (mint álomban néha)
ott más lett minden: a falak, a tárgyak,
az emberek - nem ismer senki minket:
rossz helyre nyitottunk be… Istenem!
Aztán a legkeserűbb pillanatban
ráébredünk: nem tudnánk elhelyezni
életünk rámájában azt a múltat,
sorsunktól már éppolyan idegen lett,
akár a szomszédunk számára volna…
Hogy rá sem ismernénk halottainkra,
azok pedig, akiktől elszakadtunk,
nagyon is jól megvoltak nélkülünk, sőt -
így volt a jobb…





 (Rab Zsuzsa)


Rekviem


NEM IDEGEN ÉG ALATT BOLYONGTAM,

IDEGEN SZÁRNY VÉDVE NEM BORULT RÁM,

DE NÉPEMMEL EGYÜTT VÁNSZOROGTAM,

VELE JÁRTAM KÁLVÁRIA-ÚTJÁN.



ELŐSZÓ HELYETT



A rettentő jezsovi években tizenhét hónapot töltöttem a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki  egyszer „felismert". Akkor a mögöttem álló szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet, felocsúdva a mindnyájunkat jellemző fásultságból, suttogva - mert ott mindenki suttogva beszélt - azt kérdezte tőlem:

- Meg tudná ezt írni? És én azt feleltem:

- Meg.

Akkor valami mosolyféle derengett fel arcán, pontosabban azon, amit valaha arcának   neveztek.                                                           



Leningrád, 1957. április 1.



AJÁNLÁS



Ennyi fájdalomtól hegy ledőlne;
nagy futó folyam megállana.
De a lakat nem törik le tőle.
Mögötte, a rácsoknak ütődve,
vergődik a rabság bánata.
Valahol nap hajlik nyugovóra,
valakit friss szellő meglegyint...
Mi csak állunk. Nem is tudunk róla.
Zár nyílását lessük, jaj mióta,
s katonák nehézkes lépteit.
Felkeltünk, mint hajnali misére,
mentünk elvadult utcákon át,
, halaványan, félig-élve
gyülekeztünk. Mindnyájunk reménye
énekelte messze halk dalát.
Ítélet... És ott áll egymagában,
távolesve már mindenkitől.
Mint kinek szivét egy kés kivágta,
megy csak, fel-felkelve, földre rántva,
botladozik... tovább... míg kidől...
Merre vagytok, két keserves évem
barátnői, véletlen sereg?
Szibéria hóförgetegében
mit láttok a ködlő hold körében?
Láttok-e? Búcsúzom tőletek
1940. március



BEVEZETŐ



Akkortájt csak a halott mosolygott,
mert örült, hogy békességre lel,
és Leningrád hányt-vetett kolonc volt
börtönei közt, fölös teher.
Elitéltek, ezrével vonulva,
vitték kínba-dermedt életük,
mozdonysípok felsikoltó, kurta
búcsúszava röppent csak velük...
Ártatlan vergődött Oroszország,
nézte némán halál-csillagát.
Testét szörnyeteg csizmák taposták.
Egy-egy sötét rabkocsi megállt...


1



Hajnali sötétben jöttek érted.
Mint koporsót, úgy kisértelek.
Ikon előtt a mécs tövig égett,
sírtak odabenn a gyerekek.
Emlékszem az ikon hidegére
szádon, s verejtéked hogy szakadt...
mint kivégzett sztrelec felesége,
üvöltök a Kreml fala alatt.

1935

2


Hömpölyög a lassú Don,
hold lebeg az ablakon,
nagy kucsmája félrevágva,
ép a házba, arca sárga...
Jaj, beteg vagyok, beteg,
magam vagyok, rettegek!
Fiam rab, uram halott.
Értem imádkozzatok!



3



Nem... ez nem én vagyok. Valaki más szenved helyettem.
Én nem bírnék el ennyit... Azt meg, ami történt,
fekete posztóval beborítsátok!
És vigyétek ki innen a lámpát!...
éj van.


4


Hogyha megjósolták volna egyszer
neked, könnyű kedvű lány, neked,
carszkoje-szelói tréfamester,
hogy tépődik össze életed,
hogy álldogálsz a kereszt tövében
háromszázadikként, egymagad,
s könnyed árja az újévi jégen
lyukat perzsel lábaid alatt...
Szél veri a börtön-jegenyéket
túl a falon. Halott hallgatás.
Hány veszett el, hány ártatlan élet!


5


Tizenhét árva hónapom!
Fiam hivogatom.
A hóhér lábát csókolom.
Fiam! Iszonyatom!
Olyan zavaros az egész!
Senki se tudja már:
ki farkas, és ki ember, és
mikor hangzik: halál!
Csak egy poros virág lobog,
bilincs zörög... és lábnyomok
a semmibe. Sírás...
És farkasszemet néz velem
halál-igérőn, fényesen
egy csillag-óriás.


6

Hetek szállnak, hetek szállnak
Ó, sok fehér éjszakám!
Láttad fényüket talán,
börtönödbe rést találtak
vígasztalni. Most pedig
néznek, ölyv-szemet meresztve
te megácsolt keresztedre.
Halálodat hirdetik.


1939



7 AZ ÍTÉLET



Lezuhant a szó, mint hegynyi szikla,
szétzúzta még élő mellemet.
Hiszen tudtam. Rég meg volt ez írva...
Túlélem még ezt is, meglehet.



Kezdenem kell még ma hány dologba!
Szívemet kővé dermeszteni,
emlékeim gyilkolni halomra,
és valahogy újrakezdeni.



Pedig... forró zümmögésű nyár van,
s mintha ünnep. Derűs nap ragyog.
S most a szó... Bolyongok puszta házban.
Tudtam: egyszer erre virradok.

1939 nyarán



8  HALÁLÁRA



És most már várhatok - eljössz úgyis, tudom.
Várlak. Nehéz így egymagamban.
Ajtóm kitárom és a lámpást elfujom
előtted, te megfoghatatlan!
Jőjj el, akármilyen alakban, csak velem

lehess! Akár mint bomba törj be,
vagy mint haramia, késsel, félelmesen,
vagy mérgező füstként ömölve!
Jőjj el, gyerekkori magad-szőtt meseként
- emlékszel? hajtogattad annyit! -,
csak láthassam megint kék sapkád tetejét,
s a rémülettől sápadt házbizalmit!
Most már mindegy nekem. Rohan a Jenyiszej,
sarkcsillag néz rám tündökölve...
Jaj, tiszta kék szemek! Födözzétek ti el
végső iszonyom mindörökre!


Fontannij Dom, 1939. augusztus 19.


9


Lelkem felét az őrület
szárnyaival már betakarta.
Hol szeszt kínál, maró tüzet,
hol mély, fekete völgybe csalna.



Már régen jól tudom magam,
hogy a győzelem az övé lesz.
Mint más szavát, hallom szavam:
micsoda zagyva lázbeszéd ez!



Útravalót sem ad velem,
nem vihetek semmit magammal
(sírva hiába kérlelem,
nem törődik esdő szavammal),


semmit: fiam kínba-fagyott
szemét, se kövült szenvedését,
se azt a rettentő napot,
se a beszélő reszketését,



se jól ismert, hűvös kezét,
se a borzongó árnyu hársat,
se elhaló üzenetét
az utolsó vígasztalásnak.



1940. május 4.



10 A MEGFESZÍTÉS



„Ne sírj, anyám, mert feltámadok.”


1


Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: „Mért hagytál el engem?”
Anyjához: „Ne sírj, mert feltámadok...”



2


Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a Tanítvány, legkedvesebb fia...
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.

 

EPILÓGUS


I


Láttam én földre bukni arcot,
és rettegést: szem résén villogott,
fájdalom-ékírással telerajzolt
kőtáblát: megtört homlokot,
láttam sötét és hamvasszőke fürtöt
ezüstfehérre válni hirtelen,
láttam, hogy száj szögletében hűdött,
száraz mosolyban ráng a félelem.
Most érettetek is könyörgök én,

kik ott álltatok mögöttem, előttem
hóförgetegben, júliusi hőben
a vakítón vöröslő fal tövén.



II



Üt új órája az emlékezésnek.
Titeket látlak, hallak és idézlek:
őt, aki eltántorgott holtraváltan,
őt, akit annyit, s aztán sose láttam,
meg őt, aki szép haját hátrarázva
„Mint haza, járok ide!” - magyarázta.
Jó lenne mindüket nevén neveznem.
De lista nincs. Nyomukat hol keressem?
Megfontam hát elhullatott beszédük,
emlékül nagy lepellé szőttem értük,
emlékeimből el nem múlhat egy sem,
és őket újabb bajban sem felejtem.
S hogyha fojtó tenyér tapadna számra,
amely százmilliók nevét kiáltja,
gyászfordulóm emlék-idéző napján
kívánom: ők is így gondoljanak rám.
És ha valaki ebben a hazában
úgy akarná egyszer, hogy szobrom álljon –
legyen! Hogy voltam, hadd hirdesse emlék.
Csak azt hagyom meg, szobrom hol emeljék:
ne a tenger partján, ahol születtem,
a tengerhez már semmi nem fűz engem,
és ne a cári kertben - ott egy árnyék
vigasztalan engem keresve jár még,
de itt, ahol a vasreteszt igézve
háromszáz órát álldogáltam érte.
Hogy ne kísértsen ott se, a siron túl:
fekete rabkocsi fékez, csikordul...
Hogy elfelejtsem ajtó csappanását,
öreganyó sebzett-vad jajdulását...
Csillog majd szobrom mozdulatlan arca,
mint könny, megolvadt hó csorog le rajta.
Burukkol a börtön galambja messze,
s hajók szállnak a Néván ködbe veszve.


Fontannij Dom, 1940. március



2014. február 11., kedd

Bálint ( vagy Valentin ) napra egy csokor vers...





Baranyi Ferenc

 Őrangyal
 

 Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.

Ha az életedet veszed újra fontolóra,
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda.
Mert én vagyok az őrangyalod.

Ha eleged lett már a magányos éjszakákból,
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.

Ha elveszted a hited, és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra, és ismét felém haladj,
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz,
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.

Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed,
És az egész világot odaajándékozom neked,
Mert több, mint a barátod vagyok...

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.

És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.






Elizabeth Barrett-Browning

Rád gondolok!
(a Portugál szonettek-ből)


Rád gondolok! - Úgy indázlak közül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
  
(Kardos László fordítása)




          
   
William Butler Yeats

Ha ősz leszel s öreg


Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.

(Csillag Tibor fordítása)






Kaffka Margit
  
Szerettelek


Szerettelek téged
Hajnalhasadáskor, -
Harmatos hajnalon,
Rózsapiruláskor,
El is feledtelek
Első kakasszóra,
Mindennap feledlek, -
Máig is temetlek
Azóta, azóta
Meggyászoltalak én,
Pillangós ruhába
Sirattalak minden
Hangos kacagásba, -
Pénteken pirosba,
Szombaton fehérbe, -
Ma is gyászollak tán,
Virágvasárnapján,
Rózsapiruláskor,
Talpig feketébe.

1906





2014. február 5., szerda

A házasság hete 2014. II.9 - II.16...







„A házasságban a felek megtapasztalhatják a feltétel nélküli szeretet, a hűség és az őszinte megbocsátás értékét egy nekik rendelt, de nem tökéletes társon keresztül. A házasságban egy férfi és egy nő saját elhatározásából elkötelezi magát, hogy egymás bátorítására, segítésére és védelmére törekszik egész életében. Ilyen módon a házasság felelősségteljes, biztonságos és meghitt közösséget jelent számukra, és áldásul szolgál életük minden más területén is.”


Kattints rá!




“A házasság nem verseny – sosem kell feljegyezni az állást. Isten azért rakott minket egy csapatba, hogy közösen győzzünk.”

(Herbert és Zelmyra Fisher)






“Minden valóban szeretetteljes kapcsolatban jelen van az elkötelezettség érzése. Aki valóban törődik más lelki fejlődésével, az tudatosan vagy ösztönösen, de tisztában van vele, hogy a fejlődést csak az állandóság érzetét magában hordozó kapcsolatban lehet elősegíteni. A kiszámíthatatlanságnak az elhagyatás félelmétől kísértett légkörében a gyerekek nem juthatnak el a pszichés érettség fokára.
Egy házasságon belül csak akkor lehet megoldani az alapvető problémákat – úgymint függőség, függetlenség, erőviszonyok stb. – ha a házastársak mélyen tudatában vannak, hogy a küzdelmük nem okozhatja magának a kapcsolatnak a pusztulását.”

(M. Scott Peck: A járatlan út)





“Ezután ismét Almitra szólalt meg, és azt mondta:

Mester, és mi a helyzet a házassággal? Ő így válaszolt:
Együtt születtetek, és örökké együtt lesztek.
Igen, még Isten néma emlékezetében is együtt lesztek.
Hagyjatok azonban helyet szüntelen együttlétetekben,
És hagyjátok, hogy az ég szelei táncoljanak köztetek.
Szeressétek egymást, de ne csináljatok bilincset a szeretetből 
Inkább hagyjátok, hogy hullámzó tenger legyen lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás poharát, de ne egy pohárból igyatok.
Adjatok egymásnak kenyeretekből, de ne ugyanazt a kenyeret egyétek.
Énekeljetek és táncoljatok együtt, és örüljetek, de engedjétek egymást egyedül is lenni.
Ahogy a lant húrjai is egyedül állnak, bár ugyanaz a zene rezeg rajtuk.
Adjátok a szíveteket, de ne bízzátok egymás őrizetére,
Mert csak az élet zárhatja kezébe a szíveteket.
Álljatok egymás mellett, de ne túl közel egymáshoz,
Hiszen a templom oszlopai is külön állnak,
És a tölgyfa és a ciprus sem nő egymás árnyékában.”

(Kahlil Gibran: A próféta)







“Egy tizenhét éves, fekete hajú fiú szavai szüleinek házasságáról: ,,Ha azt akarják a felnőttek, hogy tiszteljük őket, szeretetükkel igazolják házasságukat. Nem vagyunk kíváncsiak arra, mennyire szerették egymást tizenhét évvel ezelőtt. Arra vagyunk kíváncsiak, maradt-e szeretetük holnapra, s holnaputánra is. Kössék meg házasságukat minden nap, újra meg újra.” (Vasadi Péter)







“A házasság nem az, aminek megkötésekor mutatja magát, de bizonyos, hogy az akar lenni, aminek ilyenkor látjuk: egyetlen, megszakíthatatlan szövetség, amelynek tanúja és jóváhagyója nem kisebb személyiség, mint maga Isten.” (Vasadi Péter)






  
Uram!

Tégy engem a Te békéd eszközévé,
Hogy ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,
Ahol sérelem, oda megbocsájtást,
Ahol széthúzás, oda egyetértést,
Ahol tévedés, oda igazságot,
Ahol kétség, oda hitet,
Ahol kétségbeesés, oda reményt,
Ahol sötétség, oda világosságot,
Ahol szomorúság, oda örömet.

Hogy ne vigaszt keressek,
Hanem vigasztaljak,
Hogy ne megértést keressek,
Hanem másokat értsek meg,
Hogy ne engem szeressenek,
Hanem szeretetet nyújtsak.

Mert amikor adunk, akkor kapunk,
mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot,
mikor meghalunk, születünk meg az örökkévalóságra! Ámen.

(Assisi Szent Ferenc)




2014. február 1., szombat

Krencsey Marianne...



A héten egyik este a fixtévé adásában , amit nem igazán szoktam nézni, egy kattintással kerültem az adásba, és egy órás riportot hallgathattam Krencsey Marianne egykori színésznővel . Számomra nagyon tanulságos  és  jó, az életét átfogó riport volt !! 

Így most egy kis ismertető az egykori sztár színésznőről, aki nem csak szép volt, de tehetséges is. 



Krencsey Marianne 
(Rákoscsaba, 1931. július 9.)


Szülei Krencsey Vilmos és Lackner Anna. Apja nemesi származású volt, nemes Krencsey Vilmos és Vitkó Júlia negyedik gyermeke. Apja elsőfokú unokatestvére volt a vívó Krencsey Gézának. Krencsey Marianne-nak egy bátyja van, Krencsey Iván. Első férje Makk Károly filmrendező volt (1957–1960). Második férje 1962-től Nemes Gyula orvos‑nőgyógyász, akitől 1967. szeptember 1-jén, már az amerikai New Yorkban egy fia született, Nemes Vince.


1950-ben érettségizett a II. kerületi Állami Gizella Leánygimnáziumban és felvételt nyert a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–könyvtár szakára, de csak egy szemesztert végzett el, mikor is 1951-ben csere útján átkerült a már Eötvös Loránd Tudományegyetemnek nevezett felsőoktatási intézmény Bölcsészettudományi Karáról a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendezői főtanszakára, ahova szintén jelentkezett előző évben, csak nem vették fel. 1954-ben a vizsgarendezésének napján otthagyta a debreceni színházat, és Budapestre ment. A darab Alekszandr Kornyejcsuk: Platon krecsit című szovjet orvosdrámája volt, de nem a témaválasztás miatt döntött így. Erről így vallott a Hazalátogató magyarok című műsorban: „1954 nyarán került sor Debrecenben a vizsgarendezésemre. Én akkor úgy láttam, hogy a főrendező Vámos László »átrendezte« a darabomat és azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy nem kapom meg a diplomát. Azután kiderült, hogy mindenkinek átrendezték a darabját, de senki nem sértődött meg. Én a bemutató napján otthagytam a színházat és két évvel később szereztem meg a diplomát Budapesten, a József Attila Színházban.”







Az aranyember című filmben (jobbra) Athalie szerepében Gobbi Hildával (Zófi mama), 1962
Budapesten Makk Károly felkérte a Liliomfi női főszerepére, a Rómeó és Júlia színpadi változatának fordításán Debrecenben dolgozó, egyúttal a Liliomfi forgatókönyvírójaként is alkalmazásban álló Mészöly Dezső javaslatára. A sikeres próbafelvétel az addig rendezőnek készülő fiatal lány életét teljesen más irányba terelte. Rendező helyett színművész lett, de nemcsak filmekben, hanem a színpadon is. A Liliomfival 1955-ben részt vett a cannes-i filmfesztiválon is, de díjat nem nyertek. A Magyar Televízió vele kezdte meg próbaadásait is 1955-ben. A diplomarendezését végül két évvel később, 1956. április 25-én teljesítette Prosper Mérimée A művésznő hintaja című darabjának megrendezésével a József Attila Színházban, azonban a diplomáját csak negyven évvel később vehette át, 1996. december 17-én New Yorkban, a magyar konzulátuson, Huszti Péter rektor aláírásával.

 Így vall erről könyvében: „Tíz évvel később, menekülésünk után jutott eszembe, hogy jó lenne emléknek. Barátomat, Palotai Borist kértem meg, hogy juttassa ki nekem valahogy… Boriska felment a Főiskola titkárságára, ahol közölték vele, hogy megvan, de disszidensnek nem adják ki. 1989 után újra próbálkoztam, de hét évig packáztak velem, mire eljutottam az ígéretig. Először megígérték másolat formájában, aztán azt mondták, hogy elveszett, megint megtalálták, megint elveszett. Aztán »meglepetésként« tervezték átadni jogos tulajdonomat, amolyan »kegyet« gyakorolva.”





Utolsó rendezői munkája Csehov Sirályának segédrendezése volt Hegedűs Tibor mellett, szintén 1956-ban. 1958 és 1962 között a kecskeméti Katona József Színházban, a Vígszínházban,[3] a szolnoki Szigligeti Színházban és a pécsi Nemzeti Színházban is játszott. 1963-tól 1964-ig a budapesti József Attila Színház tagja volt. 1954 és 1966 között olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Gábor diák, a Szegény gazdagok és Az aranyember.


1966. augusztus 2-án férjével együtt disszidáltak. Londonon és Reykjavíkon keresztül jutottak ki az USA-ba, és véglegesen ott telepedtek le. Könyvében azzal magyarázza az ország elhagyását, hogy Aczél György[4] megkeserítette életét, nem kapott már szerepeket, bevonatta az útlevelüket, amelyeket csak egy Aczéllal egyenrangú pártvezető segítségével – akit csak H. Andriska néven emleget – kaptak vissza, s aki kinyilvánította azt is, hogy ezért a jövőben „szívességet” várnak el tőlük. 1966-ban ennek tulajdonítja utolsó filmszerepét A férfi egészen másban, melynek a bemutatóján már nem vett részt. 1968. április 16-án 2‑2 évi szigorított büntetés-végrehajtási munkahelyen letöltendő szabadságvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték őket a haza elhagyása miatt. Öt évvel később, 1973. szeptember 11-ei hatállyal tettüket elévültnek nyilvánította a bíróság, de mindkét ítélet csak a rendszerváltás után jutott tudomásukra, amikor kárpótlási igényüket benyújtották az elkobzott öröklakásukra. Végül az ellenük hozott ítéletet 1994. március 31-én megsemmisítette a bíróság.
1971. december 27-én megkapták az amerikai állampolgárságot. Fia, Vince 16 évesen, 1983-ban járt először Magyarországon szülei nélkül. Édesanyja 20 év elteltével, 1986-ban járt újra hazájában, hogy meglátogassa súlyosan beteg édesanyját. 1989-ben már az egész család, férje és fia kíséretében látogatott haza. Azóta többször is járt itthon. Kint is vállalt fellépéseket, de hivatásszerűen már felhagyott a színészkedéssel, pedig főiskolás korában még a következő fogadalmat tette, melyről így nyilatkozik könyvében: „Megfogadtam, hogy mindent vállalok, csak irodai alkalmazott nem leszek, aztán mégis több mint húsz évet dolgoztam bankban, nyugdíjintézetben, végül pedig orvosi rendelőben Amerikában.”

Az egykori magyar filmcsillag New Yorkban él. Született egy unokája is. 2009 júliusában férjével újra hazalátogatott Magyarországra.

Színházi szerepei

William Shakespeare: A makrancos hölgy....Bianca
Lev Tolsztoj: Anna Karenina....Anna
Shakespeare: Szentivánéji álom....Hermia
Lope de Vega: A kertész kutyája....Diána
Ábrahám Pál: Bál a Savoyban....La Tangolita
Beaumarchais: Figaro házassága....Cherubin majd grófnő
Molnár Ferenc: Olympia....Olympia
Szomory Dezső: II. József....Hercegnő
Huszka Jenő: Mária főhadnagy....Draskóczy Ilona
Kertész Imre: Cyrano házassága....Magda
Szomory Dezső: II.József....Lichtenstein Eleonóra hercegnő
Mihalkov: Vidám álom....Tortácska
Kállai István: Majd a papa....Éva
Csorba István–Abay Pál: A Balaton szépe....Virágh Éva
Bertolt Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit....Betty
Balázs Sándor: Érettségi után....Eta
Kállai István: Kötéltánc....Éva
Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem....Lida
Rendezései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Alekszandr Kornyejcsuk: A nagy műtét
Prosper Mérimée: A művésznő hintaja



Liliomfi

Filmjei

Játékfilmek

Liliomfi (1954)
A 9-es kórterem (1955)
Az eltüsszentett birodalom (1956)
Gábor diák (1956)
Két vallomás (1957)
Külvárosi legenda (1957)
Bolond április (1957)
Éjfélkor (1957)
Szegény gazdagok (1959)
A Fekete Szem éjszakája (1959)
Gyalog a mennyországba (1959)
Két emelet boldogság (1960)
Fapados szerelem (1960)
A Noszty fiú esete Tóth Marival (1960)
Az ígéret földje (1961)
Próbaút (1961)
Az aranyember (1962)
Egyiptomi történet (1963)
Isten őszi csillaga (1963)
Meztelen diplomata (1963)
Germinal (1963)
Miért rosszak a magyar filmek? (1964)
A Tenkes kapitánya kétrészes mozifilm (1965)
A férfi egészen más (1966)


Tévéfilmek

A Tenkes kapitánya 1-13. (1963-1964)
Szilveszter 1965
Marinka (1998-portréfilm)
Krencsey Marianne 70 éves (2001)

Díjai

A Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje (2008 
( Wikipédia)

( És ma, 2016.március 31.én olvastam, hogy március 30-án meghalt.
Nyugodjon békében! )


Kattints rá!