2010. január 4., hétfő

Néhány film...

Jim Jarmusch: The Limits of Control / Az irányítás határai

Jim Jarmusch amerikai filmrendező, forgatókönyvíró, színész és producer.

Mi ez a film? Meditatív krimi vagy szigorú krimiparódia, vagy semmi… Csak játék a nézővel? Megnéztem a filmet .Csalódtam. Az amerikai-japán-spanyol koprodukcióban készült krimi kétségtelenül eleget tesz az összes formai kritériumnak ahhoz, hogy hamisítatlan Jarmusch-film legyen.

„Néha szeretek olyan filmeket nézni, ahol az emberek csak ülnek és nem mondanak semmit” – mondja Jarmusch új filmjének egyik szereplője. Az irányítás határai is ebben a szellemben készült, és tudatosan épít az összes jól bevált jarmuschi stíluselemre. Csak bírjuk türelemmel.

Jarmusch hősei általában idegen, magányos alakok, nem ritkán emigránsok vagy Amerikába tévedt külföldiek, akik látszólag határozott szándékkal tartanak valamerre, valódi céljuk azonban legtöbbször még saját maguk előtt is ismeretlen. Akciók helyett intermezzókat látunk, folyamatos úton levést. Ehhez illeszkedik a leggyakrabban epizodikus, töredékes felépítésű dramaturgiai szerkezet.

A filmben a titokzatos, névtelen idegen – vagy ahogy a stáblista említi, Lone Man (Magányos Ember) –, hol repülőre, hol vonatra száll. Időnként betér egy-egy múzeumba, máskor meg kávézóba megy, ahol mindig két kávét rendel „külön csészékben”. Rejtélyes küldetéséről eközben semmilyen konkrétumot nem tudunk meg. Csak annyit látunk, hogy hol gyémántot, hol értékes gitárt ad egy-egy pici cetliért cserébe, amelyre valamilyen kód van írva. Minden alkalommal megnézi, majd a kávéval leöblítve ott helyben rituálisan elfogyasztja a papírdarabot.

Sorban tűnnek föl a furcsa figurák ebben a különös „útifilmben”. Különböző titokzatos nők kerülnek elő a semmiből, hol a testükkel, hol a szavaikkal próbálnak meg Lone Man közelébe férkőzni, aki ugyanazzal az üres arckifejezéssel mondja mindenre, hogy nem. A hosszú lánc végére nem marad más a történetből, mint az egyforma részletek monotóniája: a főszereplő szokásos taj-csi programja és a jelszóként használt mondat: „Nem beszél spanyolul, ugye?” Vagy a visszatérő frázis: „aki nagyobbnak képzeli magát a többieknél, az menjen a temetőbe…”

A végeredmény azonban inkább olyan, mintha egy meditálót bámulnánk. Attól, hogy ezt tesszük, még nem jutunk el a másikkal együtt egy magasabb tudatállapotba, az önkontroll következő szintjére. Az irányítás határaiban Jarmusch mintha azt kérdezgetné: „Ki ez az ember, és mi ez az egész?” Válasz pedig nincs. „Minden szubjektív” – mondja valaki a csaknem két órás film elején. Az utazás végén is be kell érnünk ennyivel, és a komor tanulsággal: „La vida no vale nada” („Az élet mit sem ér”).

Akkor inkább nézzünk valami mást!

Például ezt a másik két filmet!!!

A titokzatos folyó

Clint Eastwood a legjobb színészeket nyerte meg filmjéhez: Tim Robbins (Dave Boyle), Sean Penn (Jimmy Markum) Kevin Bacon (Sean Devine) .

Eastwood nem bízott semmit a véletlenre, a kitűnő szereplőket egy sikeres bestseller alapján (Dennis Lehane-Mystic River) megalkotott forgatókönyv nyomán készült filmben alkalmazta.

A címbéli folyóhoz hasonlóan lassan hömpölygő filmben valódi emberi sorsok bontakoznak ki.

Bár sokaknak nem tetszett a film, nekem igen.

A film forgatókönyve jó , a színészválasztás tökéletes (többek közt Sean Penn, Tim Robbins, Kevin Bacon, Laura Linney), a színészvezetés magas színvonalú.

Jimmy Markum (Sean Penn), Dave Boyle (Tim Robbins) és Sean Devine (Kevin Bacon) együtt töltötték a gyerekkorukat Boston egyik munkásnegyedében. Napjaik éppúgy utcai baseballozással teltek, mint a szomszédos East Buckingham elegáns lakónegyedeiben felnövő srácokéi. Soha semmi érdekes nem történt ezen a környéken mindaddig, amíg Dave élete különös fordulatot nem vett. Akkor még nem sejtették, hogy ez örökre meg fogja változtatni mindannyiuk életét. Huszonöt évvel később a három barát útjai újra kereszteződnek egy titokzatos és megmagyarázhatatlan gyilkosság kapcsán…

Tovább nem írom le a történetet, inkább meg kell nézni!

Egyszerűen bonyolult

It's Complicated

amerikai romantikus vígjáték,

100 perc, 2009

Rendező:

Nancy Meyers

Színész:

Meryl Streep

Alec Baldwin

Steve Martin

John Krasinski

.... Kicsit már koros, de még egy cseppet sem hervadó főhősnőnknek, az étteremtulajdonos Jane-nek (Meryl Streep) tíz évvel a válása után újra felébred a libidója, és felpezsdül a szexuális élete, mikor egyszerre bonyolódik viszonyba egy nős férfival, Jake-kel (Alec Baldwin) és kezd el randizni építészével, Adammel (Steve Martin). Ha ez eddig esetleg nem lenne elég pikáns, az még hozzátartozik a dologhoz, hogy a szóban forgó nős férfi nem más, mint Jane exférje, akivel egy édes, részeg éjszakán ismét egymás ölelő karjaiba omlanak. S hogy a sztori még bonyolultabb legyen: félő, hogy akár a (volt) házaspár három közös, felnőtt gyermeke, akár a párját termékenységi klinikára zavaró új asszony megneszeli a másodvirágzást, ráadásul Jake is féltékenykedni kezd újdonsült vetélytársára…

Az Egyszerűen bonyolult nem csak szimplán jó, hanem nagyon eltalált is egyben. Igazi kortalan vígjáték, amelyből az is megtudható, létezik olyan szerelem hatvan felett, ami kihozhatja az emberből maximumot. A szereplők csúcsalakítást nyújtottak.

Nem csak szimplán jó, hanem egy nagyon jó sztorival ellátott tanmese arról, milyen lehet az élet hatvan körül, ha épp kiröppennek a gyerekek, és még ráadásul elvált nőből is vagyunk. És hogyan lehetünk ismét ifjú bohémek.

Nancy Meyers remek helyzetkomikumokra épített, tökéletesen megtervezte a történetet, minden apró részletre ügyelt.

Az Egyszerűen bonyolult fiataloknak, középkorúaknak és a mozit újra felfedező, idősebb generációknak is remek szórakozást nyújthat. Ajánlom mindenkinek! Nagyon jól szórakoztam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése