Az utóbbi időben, ahogy közeledik az iskolák tanévnyitója egyre többet hallok arról a televízióban, rádióban, hogy szinte egész Európában gond van a tanári ellátással. Hogy kevés a bér, hogy az iskolákban rosszak a körülmények, hogy egyre kevesebben választják ezt a hivatást. Hogy a tanárnak már nincs tekintélye, mint az valaha volt. Ebből adódóan aztán gond van a tanuló diákokkal, az iskolai közösségekkel, és így tovább.
Németh László: Pedagógiai írásai c. könyvet olvastam valaha. Most eszembe jutott. Újra elővettem. Az utolsó fejezete A jó tanár. Hosszan ecseteli édesapja tanári mivoltát. Érdekes, szép olvasmány. Kiragadok belőle néhány gondolatot.
„ Legigazibb tanári erénye azonban mégiscsak az ma a szememben, hogy nem akart mást, csak tanár lenni.”
„Ahogy azon a százötven-kétszáz tanáron, akikkel életemben dolgom volt, végigtekintek, feltűnik, hogy bár a legtöbb, viszonylag legalább, igen jóravaló ember volt, milyen kevés köztük a tökéletes tanár. A különbek közül az egyik heves, a másik túl nagy távolságot tartott, a harmadik elmulattatott, de nem vette komolyan a tárgyát. Akiket azonban utólag igazán jó tanárnak érzek (első osztályfőnököm, akit a párizsi apacsok tüntettek el egy tanulmányúton, a budai reál egyik fiatalabb tanára, akivel mint egyetemi hallgató egy cserkésztáborban voltam együtt, két-három vásárhelyi kolléga), nagyjából mind olyanok voltak, mint apám.
Aki maga is ismert ilyeneket, bizonyára csodálkozott, hogy érhetett be vele egy ilyen ember, hogy serdülőkre vesztegesse magát. Én igen egyszerű választ kaptam erre: boldoggá tette őket. Belém a művészpálya persze belém oltotta a sietés, az eredményelérés, az idővel való gazdálkodás szenvedélyét és bűntudatát. De amikor valami ürügyön el tudtam altatni, be tudtam csapni ezt az ösztönt, elhitetve, hogy neki is fontosat csinálok, s csak tanítottam: akkor voltam életemben talán a legboldogabb.
„ Szent az, aki megadja magát a jelnek”, mondottam egyik alkalommal. Azaz nincs benne törekvés, sem ragaszkodás; egyik teendője nem fontosabb, mint a másik; ha emberbaj kerül elé, azt nem kell egy más bajért otthagyni, s minthogy magának semmit sem akar, mindenre egyformán rászentelheti magát. A jó tanár az ilyenféle modern értelemben vett szenttől (s vannak ilyenek!) abban különbözik, hogy ő boldog is közben. Nem a szenvedés neveli rá az örökös önmaga átadására, a kárpótlást nem váró ajándékozás enyhe mámora vezeti végig az életen.
S talán még gazdaságilag – „szellemgazdaságilag” – sem olyan pocsékolás az, ha egy nagy jellem s nagy szellem harmincas létszámú osztályokban osztogatja el magát. Íróknak s tanároknak is előszoktam adni az én számvetésem. Ha egy tanár évente 800-100 órát tart, s közben 30-40 emberen dolgozik, az harmincöt év alatt közel egymillió emberóra. Egy író megír húsz könyvet, azt kiadják öt-ötezer példányban, a huszat elolvassa mondjuk, 200 000 ember, egy-egy könyv pedig öt órára köti le az olvasót: az körülbelül ugyanannyi.
S mennyivel kiadósabban gyúrhatja a kezébe adott lelkeket a tanár. Ennek a számításnak tudom, van gyöngéje. De amit tréfás alakban mond: hogy egy jó „középfokon” tanító tanár nyoma az életben, ha láthatatlan is, nem okvetlen kisebb, mint egy „középfokú” íróé, azt hiszem, igaz.”
Így ír Németh László elgondolásáról Fábián Ernő:
„ Németh László azt mondja, hogy a tanári munka nem azonos a módszeres ismeretközléssel, még akkor sem, ha a rendszeresség, szigor és következetesség jár vele. A jó tanár a lehetőségeket mutatja tanítványainak, a könyvtár és a kutatás irányába tereli az érdeklődést, önálló véleményalkotásra és munkára ösztönöz, ugyanakkor tudásban, magatartásban, anyanyelvhez, hagyományokhoz való ragaszkodásban és gondolkodásban a tevékeny művelt ember mintaképe. Csak ilyen tanár tud jelenlétével és munkájával szellemi forrongást kiváltani”.
A diákoknak, tanulóknak pedig egy Márai Sándor üzenet. Azt hiszem, ezen is el lehet gondolkodni.
Márai Sándortól:
Arról, hogy mi volt dolgod a földön
" Végül is, tudnod kell, mi volt dolgod a földön. Semmi esetre sem az, hogy bizonyos összegű, állagú és minőségű csontot, húst, zsiradékot és zsigereket vegyi üzemben tartsál. Az sem, hogy címeket, rangokat gyűjts, elnök legyél valamilyen társaságban, díszes ruhákban sétálj és rázzad a csengőt. Az sem - s ez már jobban fáj - , hogy boldog legyél, mert boldogság nincsen, hiszen minden vágyad a megvalósulás pillanatában eltorzul, s inkább nyűg már, mint öröm. Ilyen az ember.
Nem, egyetlen dolgod, létezésed egyetlen értelme a földön, hogy megismerjed az emberi és a világi dolgok igaz természetét, az emberi és világi tünemények összetartozását, s méltányosan viselkedj akkor is, ha embertársaid méltatlanul viselkednek.
Ez volt a dolgod a földön; nem több."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése