( Szindbád c.filmből Dayka Margittal )
Latinovits Zoltán számomra a huszadik század nagy magyar színésze. Azt hiszem élete a színház volt, amit folytonosan játszott, rendezett és volt egy színház amiről egész életében álmodott.
Szeptember 9-én lenne 80 éves !
Emlékezzünk rá!
„Íme, előttünk egy glóriával, tövis koronával ékes ember. Szívverése helyett már csak ezer arcát, alakját, jegyzeteit adja nekünk. Megint egy Szindbád ment el közülünk, vitorlájára szíveket hímezve. Hajója ugyan messzi jár már, de ha nézzük ezeket a képeket, egy ember keresi a kezünket, parolára, simogatásra, vagy átkot szórva, mint a próféták; teszi mindezt azért, mert éltében-holtában közösséget akart, közösségért áhítozott.
Magányos volt és egyszeri. Sújtani azért is sújthatta agyon a villám, mert magányos volt, mint egy pusztai jegenye, aki az egész emberi tájat akarja belátni. Pontosabban belátni akarja esendőségünket, szép szóval, indulattal próbál jobbik énünk felé terelgetni.
Az Élet keletkezés, elmúlás: folyamat, amelynek során átmegy valami másba, de úgy, hogy nem oldódik fel teljesen, nem tűnik el nyomtalanul abban a másban, amivé lett. Róla is csak így beszélhetünk. Valami létrejött és fennmarad általa: az elmúlás biztosítja a maradandót.
Malraux szerint a múvészet antisors. A tehetség nem jóléti adomány. A tehetség természeti csapás, jellempróba, átok, átkelés égõ, roskadozó hídon, kolonc a nyakban, száguldás hegynek felfelé.
Ilyen volt ő; nem a szellem riszáló szajhája.
Örök, a sírját ne vigyázzátok.
Szép szava kiokádja a rá-beledöngölt földet. Húsvétját is, mert ereje és hite van, maga intézi.
Itt van és itt lesz közöttünk mindörökké. Ámen."
Huszárik Zoltán, 1978
Néhány idézet, ahogy Latinovits vallott önmagáról
„Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.”
Latinovits Zoltán, 1969
. „Szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent „magyar”, olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem „modern” úgy érteni, ahogyan értenék.”
Latinovits Zoltán, 1976
„Vissza, vissza Anyukához. Ó, Istenem, bár lehetnék újra gyerek, Anyám fia! Nem tudok a lábamon megállni. […] Ha beteg voltam, Anyám ágyamhoz ült, ölébe vette fejem, szeme szomorú volt, de Anyám szeme volt. Istenem, mit jelentett nekem ez a szem, a simogatás. Mindent, egy egész világot. Benn fájdalom és öröm, szenvedések megtört fénye. Anyám, én visszavágyom hozzád. […] Ugye vigyázol rám? Vasárnap templomba megyünk, és kérjük, hogy az Isten segítsen meg bennünket. Légy mellettem, Anyám, ne hagyj el. Elvisz a nagy fehér ruhás rém. Jó Mamikám, ne hagyd fiadat…”
Latinovits Zoltán: Drága jó Mamikám! Levelek Édesanyjához
Szindbád
Nagy László
Gyászom a Színészkirályért
Megfojtom a heroldokat,
kik halálodtól hízva gurulnak,
vért gurguláznak,
lerakom mind a gyalázatosat
küszöbére a gyalázat urának.
Mi történt megint, mi történt?
Kicsoda ment el megint
valami vérző eskű szerint
szétdúlva a köznapi törvényt?
Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus?
Csak jó ripacs, vagy színészkirály?
Szépség, vagy hetven kilógram színhús? –
a színfalak mögött az irigység,
közöny és középszer még hezitál.
De színfalak mögött a vakotás,
rozsda-sálas ócska lokomotívok
toborozódnak a szokás szerint,
párátlan prüsszögnek én amig sírok,
torlasztják homlokuk egyként a gondnak
s mázukat is pattogva is egyként bongnak:
ez a rebellis nem az enyém,
de halottam rend és szokás szerint,
sorsa írva volt a tenyerén,
onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,
neki is jobb már nemet ha nem int.
Neked jobb már, de szemem vizével
elfolynak a csillagok – mégis látom:
a végállomási vakvágányon
korongon lassúdan megforgatva,
már tetőtől-talpig megmosdatva
s mégis bűntudattal s véred ízével:
magányosan reszket az ártatlan Diesel,
ő, aki a végső szerepből kiölt –
s lám nem dőlt össze a színház, az lett
magint ami volt, noha nincs már Hamlet,
de aki egy életet pitizve kitölt
operett-kutyaként s bosszút nem áll.
Aranyos meg édes nyár van s béke,
minek ide tébolyult Színészkirály?
Szemüregem árván retten a kékbe
s fázom - egy elfáradt szárazvillám
vérszegfű-csokorral mászik elémbe,
ráismerek, íme, az Elektro-sokk,
csokra: agyadról a sok kis vérfolt –
Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?
Ostor, ige-habzás immár elég volt,
béke van, nyár van, ti elléphettek,
vagy vázába kerültök csendéletnek
a tévé-azurral bélelt hazában.
– Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk
s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
Nyár van, illene, hogy én se fázzam,
csak búgjak fehéren, turbékoljak
e hét emelet vasbeton-galambházban.
Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
te kísértetnek is őrült Király!
Vicsorogd rám a reményt, miképpen
élve is, magadnak sereget csinálj,
mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
fordul még Mohács is, megfoganhat
mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,
szállj föl versmondó nagyharangnak !
Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
pohár az asztalon, hűen várlak
akár utrakészen is, mint egy
mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.
Csönd vagy te, csönd vagy te Színészkirály,
te jajtalan immár, de bennem baj van:
belémtestáltad Mohácsod, érzem,
te holtomiglan átvérzel rajtam.
Légy forgószél, őrült Színészkirály,
az legalább, ki a nagyranőtt sírból
szél-Krisztusként ragyogva kiszáll –
bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,
hahotázd meg a Gyászbaborúltat -
a mozdonykerék-nagy koszorúkat
gurigáld a versemen át!
