Anna Ahmatova költészete az orosz klasszikus hagyományok, a
világkultúra és a XX. századi modernség egyedi ötvözete. Hosszú és hányatott
élete során Ahmatovának éppúgy volt része korai és kései sikerekben, mint
szenvedésekben és hosszú elnémításokban. A tízes években az Ezüstkor más nagyjaival
együtt indult költőnőt az "orosz Szapphónak" nevezték. Ahmatova
költészete példa arra, ami csak nagyon keveseknek sikerült a XX. században:
költészete egyszerre népszerű és titokzatosan modern, egyszerre nőiesen érzéki
és férfiasan kemény, egyszerre mélyen misztikus és tapinthatóan konkrét.
Anna Andrejevna
Ahmatova - polgári neve: Anna Andrejevna
Gorenko, ( született: 1889. június 11. vagy június 23. Bolsoj Fontan, Odessza
mellett, Ukrajna , meghalt: 1966. március 5. Domogyedovo, Moszkva mellett,
Oroszország).
Tengerésztiszti
családban született. Tanulmányait Kijevben a Kijevi Egyetem Jogi fakultásán végezte.
1910-ben költözött Szentpétervárra. Apja ellenállása miatt kezdett tatár
nagyanyja családnevét használva verselni.
1910-ben férjhez ment
és európai utazásokra indult. Megfordult Olaszországban és Párizsban, ahol
megismerkedett Amedeo Modigliani-val. Ezek az utazások rendkívül nagy hatással
voltak későbbi életére és művészetére.
1918-ban elvált első
férjétől és újra férjhez ment. Első férjét, Nyikolaj Gumiljovot 1921-ben
letartóztatták és agyonlőtték.
1922-ben ismét elvált
és harmadszor is férjhez ment.
1938-ban
letartóztatták első házasságából született fiát, Lev Nyikolajevics Gumiljovot
(1912-1992, szabadulását követően - ismert, etnogenezissel foglalkozó
történész-filozófus - ) 10 év
kényszermunkára ítélték.
1949-ben ismét
letartóztatták férjét, N.N. Punyin művészettörténészt és első házasságából
született fiát. Férje 1953-ban a lágerben meghalt, fia csak 1956-ban szabadult.
Tudj meg róla többet!!!
Kattints rá!
A közös poharat…
A közös poharat - azt is feledd el:
nem iszunk már belőle bort, vizet,
nem csókoljuk meg egymást kora reggel,
nem ér az ablakban a szürkület.
Téged a napláng - a hold éltet engem,
de egybefonva tart, egy szerelemben.
Szelíd, hű társam itt marad velem,
s már neked is van könnyű kedvű társad.
De tudom, mért riadt a szürke szem,
ha beteg vagyok - éretted, utánad.
Ritkán találkozunk, s továbbmegyünk -
őrizgetjük nyugalmas életünk.
De verseim hangoddal telve még,
s a tieid az én lélegzetemmel.
Van tűz, amelyet eloltani nem mer
felejtés, félelem se: égten ég.
Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva,
rózsaszín, száraz ajkad vonalára!
(Rab Zsuzsa)
Cinque
Autant que toi sans doute, il te sera fidele
Et constant jusques à la mort.
Baudelaire
1
Mint fönn, felhő peremén;
szavaid így idézem elém,
de szavamra az éj - tanu vagy –
túlragyogta a nappalokat;
és földtől elszakadva suhant
két lény csillag-magasan.
Se szégyen, se töredelem,
nem: akkor se, most se, sosem.
De ma ébren hallod, ahogy
hívlak én, aki élő vagyok.
Az ajtót, mely résnyire nyílt,
nincs erőm becsapni megint.
1945. november 26.
(Halasi Zoltán)
Tanulok bölcs,
egyszerű életet
Tanulok bölcs, egyszerű életet,
nézem az égboltot, Istenhez esdve,
s hogy elcsitítsam riadt szívemet,
sokáig elcsavargok minden este.
Száraz lapu zörög a domb alatt,
ősz lankasztja az égő berkenyéket.
Én verseket írok, vidámakat,
rólad, múló, múló, gyönyörű élet.
Hazamegyek. Megnyalja kezemet
lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.
És nézem a tavi fűvésztelep
ormán kigyúló fényt az ablakomból.
A csendet csak ritkán zavarja meg
a gólya, ahogy leszáll az ereszre.
És hogyha az ajtót megzörgeted,
talán már fel sem figyelek a neszre.
Ajtó, félig tárva...
Ajtó, félig tárva,
Hársfa, mintha hárfa
Suttog… Asztal, kesztyű
És lovaglópálca.
Sárga lámpafényben
Lépteidet érzem.
Ülök. Mért mentél el?
Nem értem, nem értem…
Örömben meg fényben
Jön a reggel értem
Holnap. Szép az élet.
Bölcs vagy szívverésem.
Megdobbansz fáradtan,
Lelassul az élet…
Tudod, azt olvastam,
Hogy a lelkek élnek.
Rémület kavarta éji
árnyak...
Rémület kavarta éji árnyak,
Hullongó holdfényben fejszefej.
Házfal mögött zajok motoszkálnak.
Patkány? Szellem? Tolvaj illan el?
Fülledő konyhámon vízbe csobban,
Rozzant padlón számvevést kopog,
Szikrázó koromszakállat ontva
Szökken túl a padlásablakon.
Villan föl, de elhalványul nyomban,
Gyufám dugta el, gonosz manó,
Mécslángom kioltja. Csillanó
Fegyver jobb – puskák mellembe nyomva.
Volna jobb csak zöldellő mezőben
Nyers, ácsolt vérpadra dőlve, kint
Örömszó és nyögdelések közben
Piros vérem elfolyatni mind.
Én keresztem, szívemhez szorítlak,
Isten, add, jaj, vissza lelkemet,
Édes-rothadó enyészetillat
Émelyít. S az ágyam jéghideg.
Jó éjt neked is,
éjjel
Amikor felragyog az ablakom zugában
a hold, mint csardzsui sárgadinnye-karéj,
az ajtó zárva, és fülledt a néma éj,
a kék gliciniák varázslata a házban,
hideg vizet kinál a kis cseréppohár,
törülköző hava és gyertya lángja lobban,
pilléket hívogat, akár gyerekkoromban,
és mennydörög a csend, szavam nem értve
megmozdulnak a sötét, rembrandti szögletek,
kisurran valami, és nyomban visszarebben,
de meg se moccanok. Már nem ijeszt meg engem.
Hálóját a magány lendíti, rám veti,
tükörbéli hugom nem tud segíteni.
Fekete macska les, évszázadok szemével...
Az álom könnyű lesz. Jó éjt neked is, éjjel!
(Rab Zsuzsa)
Ezek gyengéd szemekbe néznek
Ezek gyengéd szemekbe néznek,
mások isznak hajnalig féktelen.
Velem meg egész éjszaka beszélget
nyughatatlan lelkiismeretem.
Mondom neki: "Súlyos terhedet hordva
járok, magad tudod, hány éve már."
De számára nincsen idő, sem óra,
neki a földön nincs tér, nincs határ.
S megint fekete farsangvégi este,
baljós park, lovak, lassú kocogás,
s az ég magasból leront rám repesve
boldog és vidám szélviháncolás.
Nyugalmasan, kettős szarvval felettem
a tanú... Arra, arra vágyom én,
ősi kanyargós útra vezess engem,
hol hattyúk úsznak holt vizek színén.
Rab Zsuzsa fordítása
Virágvasárnap
Vártam rá, vártam hosszú éveket,
tengődtem tétlenül, álomban élve.
És láttam olthatatlan fényjelet
virágvasárnap, éppen három éve.
Megállt előttem, szavam elakadt,
és én megláttam választottamat.
Gyertyával vonul hallgatni misét
lassú menet. Ó, imádságos óra!
Halkan roppan az áprilisi jég,
s a menet feje fölött zengve-bongva
mint örök vigasz, harangszó zenél,
lángokat lenget a fekete szél.
Fehér nárcisz lélegzik mézesen,
és vörös bor csillan sekély kehelyben.
És meglátom viaszcseppes kezem,
mint korai köd fátyolán át, rebben,
a csókot reszketve fogadja el.
S ,,örvendj, áldott!'' -- a vérem énekel.
(Rab Zsuzsa)
Újévi ballada
Unatkozik, felhők között, a hold
bágyadtan egy szobába les,
ott hat teríték áll az asztalon,
s az egyik teríték üres.
Ez férjem, ez én s a barátaink,
Így köszöntjük az új évet,
De ujjunkat vérbe kell mártani,
S a bor, mint a méreg, úgy éget.
A gazda emeli telt poharát,
méltósággal és mozdulatlan:
“Földre, tisztásra, mert e föld - hazánk,
s mert itt fekszünk alatta.”
S barátunk úgy szólal, mint az ima,
Ám tűzzel az arcomba lobban,
S így kiált: ”Iszom a dalaira,
Mert itt élünk mind mi azokban.”:
S a harmadik, az, aki itt hagyott
Nem is sejtve tán, hogy élte letűnt,
Gondolataimra feleletül
Így szólt: ”Azokra kell hogy igyatok,
Akik még nincsenek velünk.”
1923.
Konczek József fordítása
Hatodik elégia
Három korszak van az emlékezésben.
Egyik mintha a tegnapot mutatná,
áldott boltíve alján száll a lélek,
s a test pihen árnyéka hűvösében.
Még zeng a nevetés, könnyek ragyognak,
a tintafoltot őrzi még az asztal,
élő szívre ütött pecsét a csók,
az egyetlen, a búcsúzó, örök…
De változnak a képek nemsokára.
Nem boltívek feszülnek már fölöttünk:
süket külvárosban egy ház, magában,
egy ház, télen hideg, nyáron kohó,
pókok tanyája, vastag por tanyája,
és lángoló levelek hamvadoznak,
váltják egymást az arcképek titokban…
Akár egy sírhoz, el-ellátogatnak
az emberek, és kezet mosnak otthon,
s még egy futó könnyet is eltörülnek
fáradt szemhéjukon, sóhajtva hosszan…
De óra perceg, egyik tavasz elmegy,
másik jön, rózsaszínre vált az égbolt,
cserélődnek a városnevek is,
már nincs tanúja annak, ami történt,
már emlékezni, sírni sincs kivel,
az árnyékok is sorra széledeznek,
azok, akiket többé nem idézünk,
csak iszonyodnánk visszatértükön…
És, eszmélkedve, látjuk: elfeledtük
az utat ahhoz a magányos házhoz,
szégyentől és haragtól fuldokolva
futunk oda, de (mint álomban néha)
ott más lett minden: a falak, a tárgyak,
az emberek - nem ismer senki minket:
rossz helyre nyitottunk be… Istenem!
Aztán a legkeserűbb pillanatban
ráébredünk: nem tudnánk elhelyezni
életünk rámájában azt a múltat,
sorsunktól már éppolyan idegen lett,
akár a szomszédunk számára volna…
Hogy rá sem ismernénk halottainkra,
azok pedig, akiktől elszakadtunk,
nagyon is jól megvoltak nélkülünk, sőt -
így volt a jobb…
(Rab Zsuzsa)
Rekviem
NEM IDEGEN ÉG ALATT BOLYONGTAM,
IDEGEN SZÁRNY VÉDVE NEM BORULT RÁM,
DE NÉPEMMEL EGYÜTT VÁNSZOROGTAM,
VELE JÁRTAM KÁLVÁRIA-ÚTJÁN.
ELŐSZÓ HELYETT
A rettentő jezsovi években tizenhét hónapot töltöttem a
leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki egyszer „felismert". Akkor a mögöttem álló
szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet, felocsúdva a
mindnyájunkat jellemző fásultságból, suttogva - mert ott mindenki suttogva
beszélt - azt kérdezte tőlem:
- Meg tudná ezt írni? És én azt feleltem:
- Meg.
Akkor valami mosolyféle derengett fel arcán, pontosabban
azon, amit valaha arcának neveztek.
Leningrád, 1957. április 1.
AJÁNLÁS
Ennyi fájdalomtól hegy ledőlne;
nagy futó folyam megállana.
De a lakat nem törik le tőle.
Mögötte, a rácsoknak ütődve,
vergődik a rabság bánata.
Valahol nap hajlik nyugovóra,
valakit friss szellő meglegyint...
Mi csak állunk. Nem is tudunk róla.
Zár nyílását lessük, jaj mióta,
s katonák nehézkes lépteit.
Felkeltünk, mint hajnali misére,
mentünk elvadult utcákon át,
, halaványan, félig-élve
gyülekeztünk. Mindnyájunk reménye
énekelte messze halk dalát.
Ítélet... És ott áll egymagában,
távolesve már mindenkitől.
Mint kinek szivét egy kés kivágta,
megy csak, fel-felkelve, földre rántva,
botladozik... tovább... míg kidől...
Merre vagytok, két keserves évem
barátnői, véletlen sereg?
Szibéria hóförgetegében
mit láttok a ködlő hold körében?
Láttok-e? Búcsúzom tőletek
1940. március
BEVEZETŐ
Akkortájt csak a halott mosolygott,
mert örült, hogy békességre lel,
és Leningrád hányt-vetett kolonc volt
börtönei közt, fölös teher.
Elitéltek, ezrével vonulva,
vitték kínba-dermedt életük,
mozdonysípok felsikoltó, kurta
búcsúszava röppent csak velük...
Ártatlan vergődött Oroszország,
nézte némán halál-csillagát.
Testét szörnyeteg csizmák taposták.
Egy-egy sötét rabkocsi megállt...
1
Hajnali sötétben jöttek érted.
Mint koporsót, úgy kisértelek.
Ikon előtt a mécs tövig égett,
sírtak odabenn a gyerekek.
Emlékszem az ikon hidegére
szádon, s verejtéked hogy szakadt...
mint kivégzett sztrelec felesége,
üvöltök a Kreml fala alatt.
1935
2
Hömpölyög a lassú Don,
hold lebeg az ablakon,
nagy kucsmája félrevágva,
ép a házba, arca sárga...
Jaj, beteg vagyok, beteg,
magam vagyok, rettegek!
Fiam rab, uram halott.
Értem imádkozzatok!
3
Nem... ez nem én vagyok. Valaki más szenved helyettem.
Én nem bírnék el ennyit... Azt meg, ami történt,
fekete posztóval beborítsátok!
És vigyétek ki innen a lámpát!...
éj van.
4
Hogyha megjósolták volna egyszer
neked, könnyű kedvű lány, neked,
carszkoje-szelói tréfamester,
hogy tépődik össze életed,
hogy álldogálsz a kereszt tövében
háromszázadikként, egymagad,
s könnyed árja az újévi jégen
lyukat perzsel lábaid alatt...
Szél veri a börtön-jegenyéket
túl a falon. Halott hallgatás.
Hány veszett el, hány ártatlan élet!
5
Tizenhét árva hónapom!
Fiam hivogatom.
A hóhér lábát csókolom.
Fiam! Iszonyatom!
Olyan zavaros az egész!
Senki se tudja már:
ki farkas, és ki ember, és
mikor hangzik: halál!
Csak egy poros virág lobog,
bilincs zörög... és lábnyomok
a semmibe. Sírás...
És farkasszemet néz velem
halál-igérőn, fényesen
egy csillag-óriás.
6
Hetek szállnak, hetek szállnak
Ó, sok fehér éjszakám!
Láttad fényüket talán,
börtönödbe rést találtak
vígasztalni. Most pedig
néznek, ölyv-szemet meresztve
te megácsolt keresztedre.
Halálodat hirdetik.
1939
7 AZ ÍTÉLET
Lezuhant a szó, mint hegynyi szikla,
szétzúzta még élő mellemet.
Hiszen tudtam. Rég meg volt ez írva...
Túlélem még ezt is, meglehet.
Kezdenem kell még ma hány dologba!
Szívemet kővé dermeszteni,
emlékeim gyilkolni halomra,
és valahogy újrakezdeni.
Pedig... forró zümmögésű nyár van,
s mintha ünnep. Derűs nap ragyog.
S most a szó... Bolyongok puszta házban.
Tudtam: egyszer erre virradok.
1939 nyarán
8 HALÁLÁRA
És most már várhatok - eljössz úgyis, tudom.
Várlak. Nehéz így egymagamban.
Ajtóm kitárom és a lámpást elfujom
előtted, te megfoghatatlan!
Jőjj el, akármilyen alakban, csak velem
lehess! Akár mint bomba törj be,
vagy mint haramia, késsel, félelmesen,
vagy mérgező füstként ömölve!
Jőjj el, gyerekkori magad-szőtt meseként
- emlékszel? hajtogattad annyit! -,
csak láthassam megint kék sapkád tetejét,
s a rémülettől sápadt házbizalmit!
Most már mindegy nekem. Rohan a Jenyiszej,
sarkcsillag néz rám tündökölve...
Jaj, tiszta kék szemek! Födözzétek ti el
végső iszonyom mindörökre!
Fontannij Dom, 1939.
augusztus 19.
9
Lelkem felét az őrület
szárnyaival már betakarta.
Hol szeszt kínál, maró tüzet,
hol mély, fekete völgybe csalna.
Már régen jól tudom magam,
hogy a győzelem az övé lesz.
Mint más szavát, hallom szavam:
micsoda zagyva lázbeszéd ez!
Útravalót sem ad velem,
nem vihetek semmit magammal
(sírva hiába kérlelem,
nem törődik esdő szavammal),
semmit: fiam kínba-fagyott
szemét, se kövült szenvedését,
se azt a rettentő napot,
se a beszélő reszketését,
se jól ismert, hűvös kezét,
se a borzongó árnyu hársat,
se elhaló üzenetét
az utolsó vígasztalásnak.
1940. május 4.
10 A MEGFESZÍTÉS
„Ne sírj, anyám, mert feltámadok.”
1
Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: „Mért hagytál el engem?”
Anyjához: „Ne sírj, mert feltámadok...”
2
Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a Tanítvány, legkedvesebb fia...
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.
EPILÓGUS
I
Láttam én földre bukni arcot,
és rettegést: szem résén villogott,
fájdalom-ékírással telerajzolt
kőtáblát: megtört homlokot,
láttam sötét és hamvasszőke fürtöt
ezüstfehérre válni hirtelen,
láttam, hogy száj szögletében hűdött,
száraz mosolyban ráng a félelem.
Most érettetek is könyörgök én,
kik ott álltatok mögöttem, előttem
hóförgetegben, júliusi hőben
a vakítón vöröslő fal tövén.
II
Üt új órája az emlékezésnek.
Titeket látlak, hallak és idézlek:
őt, aki eltántorgott holtraváltan,
őt, akit annyit, s aztán sose láttam,
meg őt, aki szép haját hátrarázva
„Mint haza, járok ide!” - magyarázta.
Jó lenne mindüket nevén neveznem.
De lista nincs. Nyomukat hol keressem?
Megfontam hát elhullatott beszédük,
emlékül nagy lepellé szőttem értük,
emlékeimből el nem múlhat egy sem,
és őket újabb bajban sem felejtem.
S hogyha fojtó tenyér tapadna számra,
amely százmilliók nevét kiáltja,
gyászfordulóm emlék-idéző napján
kívánom: ők is így gondoljanak rám.
És ha valaki ebben a hazában
úgy akarná egyszer, hogy szobrom álljon –
legyen! Hogy voltam, hadd hirdesse emlék.
Csak azt hagyom meg, szobrom hol emeljék:
ne a tenger partján, ahol születtem,
a tengerhez már semmi nem fűz engem,
és ne a cári kertben - ott egy árnyék
vigasztalan engem keresve jár még,
de itt, ahol a vasreteszt igézve
háromszáz órát álldogáltam érte.
Hogy ne kísértsen ott se, a siron túl:
fekete rabkocsi fékez, csikordul...
Hogy elfelejtsem ajtó csappanását,
öreganyó sebzett-vad jajdulását...
Csillog majd szobrom mozdulatlan arca,
mint könny, megolvadt hó csorog le rajta.
Burukkol a börtön galambja messze,
s hajók szállnak a Néván ködbe veszve.
Fontannij Dom, 1940.
március
