Hamarosan felvirrad az újév első reggele, és ilyenkor az
emberek, amikor felébrednek, arra gondolnak, hogy vajon mit hoz nekik a jövő,
mit várnak tőle, mit szeretnének elérni, miben reménykednek. De én ezen a
reggelen azt akarnám üzenni nekik, hogy ne szerelmi boldogságot vagy sikert
vagy gazdagságot vagy hatalmat vagy hosszú életet vagy éppen jó egészséget
kívánjanak maguknak. Azt szeretném, ha összekulcsolnák kezüket, és gondolatban
egyetlen fohászt fogalmaznának meg: Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje,
engedd megérlelődni a lelkem!
(Selma Lagerlöf)
Újév. A fogadalmak időpontja, amikor hisszük, hogy reggel
valami jobb és boldogabb kezdődik. Elég, ha hagyjuk, hogy hasson ránk a
fizikusok és csillagászok által megállapított kezdet mágiája, lenullázzuk a
számlálót, összeállítjuk a fogadalmak és eskük listáját, amelyet úgysem tartunk
be. Már az újévi ebéd után rágyújtunk az első cigarettára, január közepén már
nem hiszünk abban, hogy az év végére folyékonyan beszélünk angolul, a
fogyókúrát elhalasztjuk "jobb időkre", a nyári szabadságra. Addig
úgyis mindenki elfelejti. De ezen a kivételes újévi éjszakán még mindig úgy
érezzük, hogy nemcsak új év kezdődik, hanem most kezdődik minden.
Föltehetően az emberi élet egyik legádázabb szellemi-lelki küzdelme,
hogy képesek vagyunk-e hinni. Hit és hitetlenség közepette zajlik gyarló
életünk minden órája. Bonyolítja ezt a hitkérdést az is, hogy a napról napra,
évről évre önmagát kereső, ösztöneiből megtévesztett ember folyamatos
hétköznapi vívódásban él, hogy értelmével higgyen-e, mint az Aquinói Szent
Tamás nyomában járók vallják, vagy érzelmeivel, ahogy a katolikus modernizmussal
felvértezettek állítják.
Erősen valószínű, hogy a gyarló emberi élet elviselhetősége
szempontjából mindegy, hogy az értelmünkkel vagy az érzelmeinkkel hiszünk, s
lényeg talán, hogy olyképpen gyakoroljuk, amiként azt a Zsidóknak írt levél
foglalja magában: „A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés
arról, amit nem látunk.” (Zsid 11,1)
Bármilyen zavarosnak és
elviselhetetlennek tűnik hétköznapi nyomorúságunk: attól a pillanattól kezdve, hogy „eljött az
idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és az emberi
élet törvényének alattvalója lett” (ahogy azt a Galata-levélben olvashatjuk), a
földi életet újra meg újra megpróbáló ember számára adott a választás
lehetősége: képes-e hinni vagy sem, akár érzelmileg, akár értelmileg? Képes-e
hinni ez a legfejlettebb emlős akkor, amikor – pontosan úgy, mint közel kétezer
évvel ezelőtt – hamis próféták igyekeznek kihasználni az emberek zavarodott
lelkiállapotát, és kézzel fogható módon csábítják őket a látszatra könnyedebb,
élvezetesebb életlehetőségek felé, amikor oly sokan szegénységben kénytelenek vergődni,
és zsigeri indulatok forgószelei csapnak össze társadalmi viharokat kavarva,
melyek olykor elsöprik a hétköznapok hiteit csakúgy, mint ahogy az emberi
életet minden nyűgével vállaló Kisdedben való hitet.
Nagyon valószínű, hogy az
emberiség történelmében már több millió ember szellemisége az áramütés
hirtelenségével rándult meg, hogy hinni kell, mert különben nem képes tovább
élni. A születés által halálra ítélt ember folyton-folyvást a túlélést keresi,
s ezt csakis a hinni tudás képességével gyakorolhatja.
Természetesen senkitől nem
várható, hogy még ifjúsága zavart, botladozó időszakában fölfedezze magában azt
az erőt, amit a hinni tudás képessége jelent, és amit az egyházatyák, a hit
hirdetését és a hit tanát összefoglalóan, a „pisztisz” (hit) kifejezéssel
illetnek.
Mifelénk, itt
Kelet-Közép-Európában, az én ötven körüli korosztályom egyes tagjai amúgy is
tudathasadásos ifjúságot és korafelnőtt kort éltek meg, főként ami a földi
életet vállaló Kisdedben való hitet illeti. Sőt a napi valóságos életküzdelmeken
kívüli, transzcendentális létezésről, a világmindenségbe vetett ember
szellemiségének céljáról sem eshetett szó, hisz ennek tiltását évtizedekig
államilag garantálták. Másfelől viszont egyes családoknál szó esett a
materiális világon kívüli szellemiségről, a Kisdedben való hitről, olykor csak
otthon, okításként, máskor dacolva a történelmi nyomással, egyházi iskolákban.
Ezen a kelet-közép-európai tájon a mi korosztályunk tagjainak (is) kettős
szorításban kellett gyermek- és ifjú éveiken átbotladozniok, így aztán nem
szégyen, hogy sokan közülünk csak a leghétköznapibb módon jöttünk rá arra (már
aki rájött), hogy a hitnek ereje van. Persze sokan manapság is csak a saját
cselekedeteik hétköznapi szintjén várnak bizonyosságot, ha hinni akarnak, hiszen
a tőlünk transzcendentális távolságban lebegő Isten Fiában, a Kisdedben való
hit sokszor nem jut el gyarló emberi fölfogóképességünkhöz. Pedig hányszor
lettünk és vagyunk a hinni tudás képessége által próbára téve, de nem vettük és
vesszük észre. Talán lelkünk zugában nagyon halovány pislákolással mintha
mindig éreztük volna, és érezzük a hinni tudás fényét; csak saját szorongatott
életküzdelmünkben nyöszörgünk a bennünket irányító szellemiség földi
inkarnációjához, a Megszületetthez segítségért. Jobb esetben, ha túl vagyunk
megpróbáltatásunkon, talán még köszönetet is mondunk
Azt hiszem, korosztályom sok
tagja, amint mostanság beszélgetek velük, és figyelem életvitelüket,
gondolkodásukat, megkésett „öreg” fejjel jutott el odáig (már aki eljutott), hogy
képes fölfedezni az intő jeleket és a kivételes kegyelem segítő szándékát a
hétköznapokban. Szó sincs azonban bigott vallásosságról, fiatalkori
kicsapongások utáni bűnbánatról; csupán az egyre szorítottabb élethelyzetekben
megéreztük, olykor talán értelmünkkel is felfogtuk és fölfogjuk, hogy a hinni
tudás képessége nélkül „szélfútta falevél” vagyunk a Világfán. És az sem
szégyen, ha valaki csak érett fejjel jön rá a rilkei mondásra: Du musst dein
Leben ändern, változtatni kell az életeden. Sokkal inkább szégyen, ha valaki
erre sohasem jön rá, és ezzel kárt okoz saját magának, és annak a közösségnek
is, amelyben él. Ha nem veszi észre a Kisded születésének szellemi
kisugárzását, ami nem mérhető sem komputerekkel, sem stopperórával.
Borisz Leonyidovics
Paszternak (Борис Леонидович Пастернак) (Moszkva, 1890. február 10. –
Peregyelkino, 1960. május 30.) Nobel-díjas orosz költő, esszéíró, műfordító,
író.
" A művészet mindig a szépséget szolgálja, a szépség pedig a
formával bánni tudás öröme, a forma organikus kulcsa a létezésnek, minden
élőlénynek birtokolnia kell a formát, hogy élhessen, és így a művészet, a
tragikus is, az életörömről beszél. "
A nőkről
"Minden szülőanyán ott a magány, az elhagyatottság, a magára
utaltság lenyomata. A férfinak annyira semmi dolga a pillanatoknak ebben a
leglényegesebbikében, mintha a fogantatásnál se lett volna ott, mintha az egész
az égből hullott volna alá. A nő maga hozza a világra utódját, maga húzódik
vissza vele a lét hátterébe, ahol csend van, ahova félelem nélkül odateheti a
bölcsőt. Ő táplálja és neveli szótlan alázattal."
A regény nemcsak egy
rendkívüli szerelem krónikája, hanem igen gazdag társadalmi tabló is,
Paszternak életművének megkoronázása. Munkájában az író felvázolta Oroszország
történetét a XX. század első felében, méghozzá egy olyan nagy ívű mesterműben,
melyben a színes sorsok, szerelmek, családi események és világtörténelmi
fordulatok mellett összefoglalta mindazt, amit a művészetről és az emberi
életről gondol, s mindezt kitűnő városi és vidéki tájképekbe illesztette bele.(
Palatinus Kiadó )
„ Az irodalom a legeslegjobb, ami az emberiség tulajdona. A
költészet az irodalom lelke, a legmagasabb rendű koncentrációja mindannak a
nagyszerű dolognak, ami csak a világban és az emberben létezik. A lélek
egyetlen tápláléka.”
L.Ulickaja
Olvass tőle!
Ljudmilla Ulickaja orosz író. Írásai az 1980-as évektől
jelentek meg. Könyveit Amerikában, Európában és Kínában is kiadták. Hazájában
1993-ban vált ismertté, amikor a Szonyecska című kisregényét Booker Díjra
jelölték. Mondhatjuk, hogy Ulickaja az orosz próza folytatója és örököse.
Sok-sok filmjét láttam régen és időnként akkor is, amikor újra vetítették őket.
Gyönyörű és
tehetséges színésznő volt.
Ki is volt ő?
( Szakadék, Bakaruhában, Csempészek, Szegény gazdagok, Ház a
sziklák alatt, Pár lépés a határ, Hosszú az út hazáig, Zápor, Katonazene,
Kertes házak utcája, Pacsirta, Hideg napok, Aranysárkány, Imposztorok – csak
néhány film...)
Bara Margit Éva (Kolozsvár, 1928. június 21.) Kossuth-díjas
magyar színész. Székely eredetű családnevének eredeti formája Barra volt,
édesapja változtatta meg Barára 1955-ben települt át Magyarországra. Noha
színházban is folyamatosan játszott, magyarországi népszerűségét elsősorban
filmszerepeinek köszönheti, hiszen az 1950-es, 1960-as évek több sikeres és
jelentős alkotásában alakított fontos szerepeket. Több nyelven beszél, a
magyaron kívül románul, franciául, angolul és spanyolul. Pályafutását rosszindulatú
és alaptalan pletykahadjárat törte derékba, melynek következményeként az újabb
filmszerepek elmaradoztak, a színházban pedig tehetségéhez, művészi rangjához
méltatlan feladatokat kapott. 1977-ben úgy döntött, hogy végleg visszavonul a
színészi pályáról.
Bara Margit a kolozsvári Színiakadémián tanult egy évig.
Mivel az iskolát áthelyezték Marosvásárhelyre, a művésznő nem folytatta tovább
a tanulmányait, mert 1945-ben a Kolozsvári Magyar Színház művésze lett.
Eredetileg balerina szeretett volna lenni, táncolni is tanult, alkati
adottságai azonban nem voltak megfelelőek erre a pályára.
Az 1950-es évek közepén Magyarországra települt, itt kezdett
el filmezni 1956-ban. Ranódy László Szakadék című alkotásában játszotta a női
főszerepet Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre partnereként. A történet
főszereplője az egykori szegény parasztfiúból lett tanító, aki azzal a
meggyőződéssel tér vissza a falujába, hogy a gazdagok és szegények közötti
szakadék némi jó szándékkal és segítőkészséggel áthidalható lenne. Az élet
azonban nem ilyen egyszerű még a filmekben sem. Darvas József drámájának
megfilmesítése sem volt egyszerű, hiszen a forgatókönyv már 1943-ban elkészült,
de csak 13 évvel később valósulhatott meg.
Ranódy a következő filmjében is főszerepet osztott Bara
Margitra: A tettes ismeretlen (1957) egy vízivárosi bérház életébe nyújt
bepillantást néhány évvel a háború után. Az apró emberi tragédiák egy nagy
tragédiába torkollanak: a házban lakó gyerekek egyike aknagránátot talál, ami
felrobban. További szereplők: Ajtay Andor, Bárdy György, Makláry Zoltán, Mezei
Mária, Dajka Margit, Tolnay Klári és Páger Antal. Ugyanebben az évben készült a
magyar filmgyártás egyik emlékezetes darabja, a Bakaruhában (1957) is. A
Hunyady Sándor műve alapján Fehér Imre rendezésében forgatott film az 1910-es
években játszódik. Vilma, a szép cselédlány (Bara Margit) egyik vasárnapi
kimenőjén megismerkedik egy egyenruhás széptevővel, aki egy parasztgazda fiának
hazudja magát. A tiszta szívű, őszinte leány csak későn döbben rá arra, hogy
kedvese milyen rút módon becsapta őt. További szereplők: Darvas Iván, Pécsi
Sándor, Lázár Mária, Márkus László és Szirtes Ádám.
Gertler Viktor Láz (1957) című alkotása a magyar
bauxittermelés beindulásának idején lejátszódó emberi drámákat ábrázolja
Bessenyei Ferenc, Bara Margit, Csákányi László és Gordon Zsuzsa
főszereplésével. Máriássy Félix Csempészek (1958) című filmje a magyar–román
határvidéken játszódik. Főszereplői, a magyar parasztember (Agárdi Gábor) és a
román özvegyasszony (Bara Margit) egyaránt csempészéssel kénytelenek
foglalkozni, hogy egy kicsit jobban éljenek. Hiába találnak azonban egymásra,
nincs már menekvés számukra életformájuk következményei elől.
Az 1959-es esztendő újabb emlékezetes szerepeket hozott a
színésznő számára.Jókai Mór regénye alapján készült a Szegény gazdagok című
romantikus kalandfilm, amelyben Anicát, a veszedelmes bandita, az álarcos Fatia
Negra kedvesét alakította. A rendező Bán Frigyes, a főbb szerepeket Benkő
Gyula, Krencsey Marianne és Láng József játszották. Makk Károly Ház a sziklák
alatt (1959) című alkotásának főhőse, Kós Ferenc (Görbe János) a háborúból
betegen tér haza, otthon azonban szomorú hír várja, felesége meghalt.
Kislányukat púpos sógornője (Psota Irén) nevelte, Ferenc azonban nem őt, hanem
a szépséges Zsuzsát (Bara Margit) veszi feleségül, és ez a döntése családi
boldogságába kerül. 1921-ben, a Tanácsköztársaság bukása után játszódik Keleti
Márton Pár lépés a határ című filmje, melyben a művésznő az egykori népbiztos
(Szirtes Ádám) menyasszonyát alakítja, aki segít a megtorlás elől menekülő
kedvesének átjutni a határon.
Kovács András Zápor (1961) című alkotásában Bara Margit
játszotta Marit, aki kénytelen elviselni öregedő férje (Páger Antal)
durvaságait. Ezt a helyzetet próbálja kihasználni Miskei (Bessenyei Ferenc),
aki udvarolni kezd az asszonynak, ám az nem viszonozza az érzelmeit. Marton
Endre rendezésében készült a Katonazene (1961) című film, amelyben a művésznő
szintén egy olyan férjes asszonyt játszik, akinek kegyeit egy másik férfi is
szeretné elnyerni, de hiába. A tolakodó udvarlásnak végül a férj esik áldozatául,
akit hátulról lelőnek, ám a mundér védelmében mégsem a valódi tettes bűnhődik
meg. A férfi főszereplők: Kállai Ferenc, Básti Lajos, Páger Antal, Szirtes Ádám
és Őze Lajos.
Fejér Tamás Kertes házak utcája (1962) című filmje a maga
idejében merésznek mondható témát vizsgál, nevezetesen azt, hogy az anyagi
jólét vagy éppen annak hiánya miként teszi boldogtalanná az embereket. Az
1960-as évek elején ugyanis még merészség volt arról forgatni, hogy a
szocializmusban netán boldogtalanok is lehetnek az emberek. Ranódy László
emlékezetes Kosztolányi-adaptációjában, a Pacsirtában (1963) is jutott feladat
Bara Margitnak Tolnay Klári, Páger Antal és Nagy Anna partnereként. Herskó
János Párbeszéd (1963) című alkotása az akkori közelmúlt történelmét, az 1945
és 1960 közötti éveket vizsgálja egy kommunista házaspár sorsán keresztül.
Főszereplők: Semjén Anita, Sinkovits Imre, Sztankay István és Törőcsik Mari.
A Pacsirta után néhány évvel Ranódy László egy másik
Kosztolányi-műből is emlékezetes filmet forgatott, az Aranysárkányt (1966),
amely egy gimnáziumi tanár tragédiáját ábrázolja hiteles környezetrajzzal,
kitűnő színészi alakításokkal, melyek többek között Mensáros László, Béres
Ilona és Tahi Tóth László nevéhez fűződnek. Bara Margit ebben a filmben Flóri nénit
játszotta. Kovács András Hideg napok (1966) című drámája a „magyar új hullám”
nemzetközileg is elismert kiemelkedő darabjának számít, és az 1942-es újvidéki
vérengzés történetét idézi fel a Népbíróság ítéletére váró felelősök
visszaemlékezései nyomán. Főszereplők: Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Szirtes
Ádám és Szilágyi Tibor. Bara Margit az egyik katona feleségét alakította, aki
maga is a véres események áldozatául esett.
A színésznő ezt követően már csak néhány kis szerepet kapott
filmen. Játszott Máriássy Félix Imposztorok (1969) című alkotásában, majd
Herskó János hívta meg az N. N. a halál angyala (1970) című filmjébe. A
művésznő szerepelt a részben Magyarországon forgatott, és a legjobb külföldi
filmnek járó Oscar-díjra nevezett Hazudós Jakab (1975) című NDK-beli drámában,
amely a II. világháború idején játszódik. Utolsó filmszerepe egy tévékrimiben
volt: az Iskolatársak voltak egy megtörtént bűnügyet dolgozott fel, melyben a
rendőrség egy férfi és lánya eltűnésének ügyében kezd el nyomozni. Eleinte úgy
tűnik, az eltűntek Nyugatra disszidáltak, hiszen illegálisan valóban az volt a
szándékuk, ám a nyomozás kideríti, hogy mi is történt velük valójában.
Bara Margit sikeres karrierjét egy alaptalan és
rosszindulatú rágalomhadjárat törte derékba, amely ellen a művésznő védekezni
sem tudott, hiszen pletykákról volt szó, hivatalosan semmi sem hangzott el
ellene, megvádolói sosem adták nevüket és arcukat a rágalmakhoz. Az ügy
központi figurája Ónody Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat egykori igazgatója
volt, aki ellen a rendőrség 1964-ben kezdett nyomozni csalás és sikkasztás
miatt. A nyomozást újabb gyanúsítottakra terjesztették ki, s az eljárás kezdett
politikai felhangokat kapni. Ónody ellen lényegében koncepciós per zajlott, ami
ugyan nem volt teljesen alaptalan, ám a kirótt büntetés nem állt arányban a
bűncselekmény súlyosságával. Hogy Ónodyt minél jobban befeketítsék a hazai és a
nemzetközi közvélemény előtt, olyasmiket kezdtek híresztelni róla, hogy az
irányítása alatt álló mulatóhelyeken vad tivornyák, fékevesztett orgiák
zajlottak magas beosztású funkcionáriusok és a legszebb magyar művésznők
közreműködésével. Utóbbiak közül Bara Margitról szóltak a legvadabb pletykák,
melyek szerint meztelenül táncolt az asztalon, és csupasz testéről nyalogatták
a csokoládét a meghívott vendégek. Sosem sikerült kideríteni, hogy ki és miért
keverte bele pont Bara Margitot ebbe a szégyenletes ügybe, melynek vádlottját a
művésznő még csak nem is ismerte. Valószínűnek mondható, hogy alighanem
valamelyik nagy befolyással rendelkező irigye állhatott a pletykák hátterében,
és az egész suttogó propaganda célja az volt, hogy az Ónody-ügyben eltereljék a
figyelmet a valódi felelősökről. Az ügyről a médiában egészen a
rendszerváltásig nem lehetett beszélni. A művészvilág – a színésznő
visszaemlékezései szerint – nem állt Bara Margit mellé, aki mindinkább
kiszorult a pályáról, és végül maga döntött úgy, hogy a méltatlan és megalázó
körülmények között nem dolgozik tovább. A rendszerváltás után sem fogadott már
el semmilyen felkérést. Amikor 2002-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, személyét
újabb kisstílű támadások érték. Az elismerést ugyanis az Orbán-kormánytól
kapta, így egyesek arról beszéltek, hogy valójában politikai hovatartozása,
semmint negyedszázada abbahagyott művészi pályája miatt díjazták. E vélemények
hangoztatói azonban elfeledkeztek arról, hogy Bara Margit rehabilitálására és
visszavonulása ellenére is bő 3 évtizedes szakmai pályája elismerésére az előző
kormányoknak is lett volna lehetősége.
Bara Margit kétszer ment férjhez. Első férje, Halász Géza
színész öngyilkos lett. Második férje Gyarmati Dezső vízilabdázó, akivel
1964-ben házasodott össze. 4 évvel később kislányuk született, Terézia
Eszter. A házaspár az 1970-es évek
elején egy ideig Kolumbiában élt, ahol Gyarmati szövetségi kapitány volt.
