Nem lehet nem szeretni az énekesnő dalait, a hangját, az előadását....
Lara
Fabian (Etterbeek, Belgium, 1970. január 9. –) belga-olasz származású kanadai
énekesnő, zeneszerző, szövegíró. Sokat énekel olaszul, franciául, spanyolul,
angolul, és pár alkalommal már németül és portugálul is. Eredeti neve: Lara
Crokaert. Lemezei eddig világszerte több mint 20 millió példányban keltek el.
Szeretlek
(dalszöveg)
Rendben,
Nem volt más módja, hogy szakítsunk
Néhány
törött üveg, segíthetett volna rajtunk
Ebben
a keserű csendben, úgy döntöttem, megbocsátom
A
rengeteg hibát, mit elkövettünk a szerelmünkben
Rendben,
a kislány bennem gyakran követelt téged
Majdnem,
mint anya a gyermekét, féltettél, megvédtél
Elloptam
az életed, amit nem kellett megosztanod
Szavak
nélkül kiálltok
Szeretlek,
szeretlek
Mint
egy őrült, mint egy katona
Mint
egy filmsztár
Szeretlek,
Szeretlek
Mint
egy farkas, mint egy király
Mint
egy férfi, aki nem vagyok
Látod,
így szeretlek én
Rendben,
neked adtam minden mosolyom és titkom
Azokat
is, amelynek őrzője, csak egy fiútestvér lehet
Ebben
az épületben
A
Sátán elnézi, ahogyan táncolunk
Annyira
akartam a testünk csatáját, hogy a vége béke lett
Marie D’Agoult (teljes nevén Marie Catherine Sophie de Flavigny, comtesse d’Agoult) (Frankfurt am Main, 1805. december 31. – Párizs, 1876. március 5.) francia írónő (Daniel Stern álnéven), utóbb Liszt Ferenc élettársa. A francia romantikus irodalom és a politikai publicisztika jeles női képviselője.
„ A múlt század legnagyobb botrányai közé tartozott, mikor
Marie d'Agoult grófné otthagyta férjét, gyermekét, s szerelmével, Liszt
Ferenccel megszökött. Kötetünk tartalmazza a maga korában írónőként is neves
szerző visszaemlékezéseit és naplóit. A magyarul most először megjelenő
kivételes kultúrtörténeti gyűjtemény igazi csemege a Liszt-rajongóknak, s
mindazok számára, akik kíváncsiak a múlt század e híres asszonyának kalandos
életére, kapcsolataira, híres ismerőseire, barátaira. A remek stílusban megírt,
olvasmányos kötet egy óriási szerelem drámája.”
Liszt Ferenc levele
Marie d'Agoult-hoz
Pest, kedd, 1840. január 6. éjfél
[…]
Ragyogó napról beszéltem magának. Ez a szó nem túlzott. Nem
írok erről senkinek, s még magának is nagyon rosszul írok róla, mert ezeket a
dolgokat nem lehet megírni. Január 4-én a magyar színházban játszottam a Lucia
Andante-ját, a Galoppot, és mivel a tapsok nem szűntek, a Rákóczi-indulót
(egyfajta magyar arisztokratikus Marseillaise). Abban a pillanatban, amikor
éppen vissza akartam vonulni a kulisszák mögé, belép Festetics Leó gróf, Bánffy
báró, Teleki gróf, mindhárman mágnások, Eckstein, Augusz* s egy hatodik, akinek
elfelejtettem a nevét – mind magyar díszruhában; Festetics egy pompás
(nyolcvan–száz lajosarany értékű), türkizekkel, rubinokkal stb. ékesített
kardot tart a kezében. Rövid magyar beszédet intéz hozzám az egész közönség
előtt, mely frenetikusan tapsol, s felövezi rám a kardot a Nemzet nevében.
Augusszal engedélyt kéretek, hogy franciául szóljak a közönséghez. Ünnepélyes
és szilárd hangon mondom el azt a beszédet, amelyet holnap kinyomatva küldök el
magának. Ezt többször is megszakítják a tapsok. Amikor vége, Augusz lép elő, és
ugyanazt a beszédet magyarul olvassa fel.
Nem lehet elképzelni ennek a jelenetnek komolyságát,
ünnepélyes és mély benyomását; mindenütt másutt nevetséges lett volna –
legalábbis bizonyos rosszindulatú kisebbség számára, amilyen mindenütt van – a
nélkül a biztonság nélkül s az „állkapcsomat” jellemző valami nélkül, amit
beletettem a beszédembe, s ami lelkesített s fenntartotta a többieket is.
Nagyszerű volt. Páratlan. De ez még nem minden.
Az előadás végén kocsiba ülünk. S lám, óriási tömeg zárta el
a teret, és kétszáz fiatalember meggyújtott fáklyákkal, élén a
katonazenekarral, kiáltozott: „Éljen, éljen, éljen!”
S hallgassa csak meg, milyen csodálatos tapintat: alig
tettünk vagy ötven lépést, mintegy húsz fiatalember odarohant, hogy kifogják a
lovainkat. Nem, nem! – kiabált a többi – ezt megcsináltuk nyomorult
táncosnőkért, Elsslerért* – ezt itt másképp kell ünnepelni! Nem kitűnő ez?
Festetics háza, ahol lakom, nagyon messze van a magyar
színháztól. Amikor az útnak mintegy harmadát megtettük, azt mondom
Festeticsnek: „Nem ragaszkodom már hozzá, hogy kocsin menjünk; szálljunk le; ne
játsszuk az ön hintajában az arisztokratákat.” Kinyitom a kocsi ajtaját, a
kiáltozás, mely tíz perc óta nem szünetelt, valóságos dühvel kettőződik meg.
Azonnal félreállnak, s mi gyalog indulunk neki, Festetics, Augusz és én
(középen), mind a hárman magyar ruhában (az enyém – zárójelben legyen mondva –
vagy ezer frankomba került, és nagyon egyszerű; szükséges kiadás volt).
Lehetetlen fogalmat adnom magának, ennek az egész népnek
lelkesedéséről, tiszteletéről, szeretetéről! Este tizenegy órakor minden utca
tele emberekkel. Pesten mindenki és a „társaság”, még a legelőkelőbb is, talán
öt–hat ember kivételével tízkor már ágyban van.
A kiáltások nem szűntek. Diadalmenet volt, olyan, amilyent
csak La Fayette s a forradalom néhány embere próbált meg.
Egy utcafordulónál megkértem Auguszt, akinek nagy gyakorlata
van a nyilvános szónoklásban (főjegyzője egy rendkívül mozgékony Bizottságnak),
hogy beszéljen ezekhez a fiatalemberekhez; különben csodálatosan teljesítette
feladatát. Témául azt adtam fel neki, hogy „sem a múltban, sem most semmiképp
nem érdemelhettem ki azt a fogadtatást, amiben hazámban részesítettek. De
ezeket a több mint hízelgő tanúságokat úgy fogadtam el, mint amelyek új,
teljesítendő kötelességeket rónak rám stb…”
Az első szavakra a leghatározottabb, legegyhangúbb,
legzajosabb cáfolattal válaszoltak… De igen, de igen – kiáltották mind –,
megérdemli s még sokkal többet is.
Csodálatos ez, ugye?
Házam kapujánál a katonazenekar megállt, de vagy harminc
fiatalember fáklyáival felkísért lakosztályom ajtajáig. Több, mint fél
tizenkettő volt.
A katonazenekar még néhány darabot adott elő. Kétszer
kihívtak az erkélyre. Végül is Festetics szónokolt hozzájuk az erkélyről, hogy
elküldje őket. Ki voltam merülve a fáradtságtól.
Most reggel fél egy van, a fejem ég, a szívem tele van
szomorúsággal és szerelemmel.
Akárhol van is, akármit csinál is, akármin ábrándozik, a
magáé vagyok, csak a magáé.
Utóirat. (Szerdán reggel.)
Ilyen tüntetés után (amin túlzás nélkül a „társaság” éppúgy
résztvett, mint az egész lakosság) azon voltam, hogy én is tegyek valamit a
városért és az országért. Ezért néhány nappal meghosszabbítottam pesti
tartózkodásomat (csak hétfőn utazom) s jövő szombatra óriási hangversenyt
indítványoztam a magyar színházban a pesti konzervatórium javára, amelynek
költségeit nemsokára megszavazza a Diéta* és amely egy év, tizennyolc hónap
múlva állni fog. Én vezénylem a zenekart és a kórusokat, szóval mindent, s
ezenfelül eljátszom a Nagy Beethoven Fantáziát, kórusokkal, és Weber
Koncert-jét – és mindazt, amit kívánnak. Lehetetlen így alkudni egy
közönséggel. Holnap megírom ennek az előadásnak a műsorát s a híres beszédet
(lehet, hogy úgy találja, hogy franciaságom tele van hibákkal, de pompásan
mondtam el).
Írja meg azt is, küldjem-e továbbra is az újságokat.
Anyámnak is írok, amint lesz egy pillanatom. A „Hotel des
Princes” ellen nincs kifogásom, de egy nagy szobát szeretnék, és egy éppen
ilyen hálószobát.
Én is azt mondom, hogy maga nem felel a hintó dolgában!
Határozottan mondjon igent vagy nemet. Az ár hetven–nyolcvan lajosarany.
Isten vele, drága.
Nagyon örülök, hogy közeledik Lamartine-hoz.
Nagyon kívánom,
hogy kössön vele barátságot, ez mindkettőjüknek jó lesz.
