Csoóri Sándor költő emlékére!
( Csoóri Sándor (Zámoly, 1930. február 3. – Üröm, 2016. szeptember 12) a Nemzet
Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József
Attila-díjas magyar költő, esszéíró, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi
Akadémia alapító tagja. )
Csoóri Sándor
Anyám fekete rózsa
Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét —
Anyámnak fáj a feje,
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.
Anyámra durván szólnak
jöttment idegenek?
Anyám az ijedtségtõl
dadog és bereked.
Sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetőzze.
Anyám utakon lépdel
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgonavirág
is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.
Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
Anyám csönd-sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
„segítek, azért jöttem”.
Anyámnak fáj a feje —
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi —
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.
Vendégem és varázslóm
Ebben az átlátszó esőben
nagyon magányos lett az erdő.
Madarak torkában a lángot
elfújta kedvetlen, hanyag szél.
Állnak a lombok, mint lovak
a szomorúság jászolánál;
baljós tükröket rejt a hegyhát
s bennük ég és föld öklelését.
Ha nem élnél, most elaludnék
s nem gondolnék semmi örömre
sem a víz citera-szavára
sem ágyékod villámaira.
De felkönyökölök nyavalyámból
az elmúlásból felkönyökölök
s Téged látlak, egyetlen élőt
kiben a nyár még folytatódik.
A nyár, mit az eső kioltott
akárcsak egy boglyatüzet;
a nyár, mely olyan zaklató, mint
a szerelem, vagy mint a rózsák.
Az évszakokat folytatod Te
azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
ha fölnézel, ragyog a Nap
s ki is nyílik, mint egy kapu.
Ezen át lépsz be újra hozzám
a vendégem és varázslóm vagy.
Eláll az eső szívverése
s a fű zöld parazsa fölizzik.
Várjuk meg, amíg este lesz
Ne szeressük még egymást, túl korán van,
csuromvizes az utcakő, a fák csipásak
s az éjjel elhullott lomb-dögöket se hordatta még el a város
-
A szembejövők kabátgallérja csupa nyirok,
dől belőlük a fáradt gőz,
mint az úttest alatti csatornákból.
Ne szeressük még egymást, túl korán van,
fészkükből kivert gyerekek sírják tele
az alumínium-hideg utcát
s a macskák fekhelyére
fagyoskodó kis álmok kucorodnak.
Nézem a leheletedet: foszladozó brüsszeli csipke,
nézem a szálkás tornyokat: körülszíjazott isten-árnyak
s ha szólnék hozzád: megírhatatlan versbe kezdenék.
Ne szeressük még egymást, túl korán van,
nem hallgattuk még meg a nap várandós híreit sem,
zöldség és vérszag úszkál körülötted
vásárcsarnoki lomhasággal,
s mintha a baltával kettéhasított országok csonkja mellől is
a te hangodon jajveszékelne valaki -
várjuk meg, amíg este lesz.
