2016. szeptember 28., szerda

Csoóri Sándor emlékére...


Csoóri Sándor költő emlékére!


( Csoóri Sándor (Zámoly, 1930. február 3. – Üröm, 2016. szeptember 12) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, esszéíró, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. )







Csoóri Sándor

Anyám fekete rózsa


Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét —
Anyámnak fáj a feje,
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak
jöttment idegenek?
Anyám az ijedtségtõl
dadog és bereked.
Sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgonavirág
is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
Anyám csönd-sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
„segítek, azért jöttem”.

Anyámnak fáj a feje —
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi —
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.




Vendégem és varázslóm


Ebben az átlátszó esőben
nagyon magányos lett az erdő.
Madarak torkában a lángot
elfújta kedvetlen, hanyag szél.

Állnak a lombok, mint lovak
a szomorúság jászolánál;
baljós tükröket rejt a hegyhát
s bennük ég és föld öklelését.

Ha nem élnél, most elaludnék
s nem gondolnék semmi örömre
sem a víz citera-szavára
sem ágyékod villámaira.

De felkönyökölök nyavalyámból
az elmúlásból felkönyökölök
s Téged látlak, egyetlen élőt
kiben a nyár még folytatódik.

A nyár, mit az eső kioltott
akárcsak egy boglyatüzet;
a nyár, mely olyan zaklató, mint
a szerelem, vagy mint a rózsák.

Az évszakokat folytatod Te
azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
ha fölnézel, ragyog a Nap
s ki is nyílik, mint egy kapu.


Ezen át lépsz be újra hozzám
a vendégem és varázslóm vagy.
Eláll az eső szívverése
s a fű zöld parazsa fölizzik.







Várjuk meg, amíg este lesz


Ne szeressük még egymást, túl korán van,
csuromvizes az utcakő, a fák csipásak
s az éjjel elhullott lomb-dögöket se hordatta még el a város -
A szembejövők kabátgallérja csupa nyirok,
dől belőlük a fáradt gőz,
mint az úttest alatti csatornákból.

Ne szeressük még egymást, túl korán van,
fészkükből kivert gyerekek sírják tele
az alumínium-hideg utcát
s a macskák fekhelyére
fagyoskodó kis álmok kucorodnak.

Nézem a leheletedet: foszladozó brüsszeli csipke,
nézem a szálkás tornyokat: körülszíjazott isten-árnyak
s ha szólnék hozzád: megírhatatlan versbe kezdenék.

Ne szeressük még egymást, túl korán van,
nem hallgattuk még meg a nap várandós híreit sem,
zöldség és vérszag úszkál körülötted
vásárcsarnoki lomhasággal,

s mintha a baltával kettéhasított országok csonkja mellől is
a te hangodon jajveszékelne valaki -

várjuk meg, amíg este lesz.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése