Csoóri Sándor emlékére...

Csoóri Sándor költő emlékére!

( Csoóri Sándor (Zámoly, 1930. február 3. – Üröm, 2016. szeptember 12) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, esszéíró, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. )

Csoóri Sándor

Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje,

nem iszik feketét —

Anyámnak fáj a feje,

nem szed be porokat:

szótlanabb sápadtsággal

feji meg tehenét,

szótlanabb sápadtsággal

söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak

jöttment idegenek?

Anyám az ijedtségtõl

dadog és bereked.

Sötét kendőjét vonván,

magányát húzná össze:

ne bántsa többé senki,

félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel

s nem jut el sehova.

Szegénység csillagától

sebes a homloka;

vállára még az orgonavirág

is úgy szakad,

mintha csak teher volna,

jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,

zene szól, muzsika,

Anyám csönd-sivatagján

el kell pusztulnia.

Gépek, gyártmányok zengnek

csodáktól szélütötten,

de egy se futna hozzá:

„segítek, azért jöttem”.

Anyámnak fáj a feje —

anyámnak fáj a semmi,

Anyám fekete rózsa

nem tud kiszínesedni.

Egy éjjel földre roskad,

megtört lesz majd, kicsi —

Bejön egy madár érte

s csőrében elviszi.

Vendégem és varázslóm

Ebben az átlátszó esőben

nagyon magányos lett az erdő.

Madarak torkában a lángot

elfújta kedvetlen, hanyag szél.

Állnak a lombok, mint lovak

a szomorúság jászolánál;

baljós tükröket rejt a hegyhát

s bennük ég és föld öklelését.

Ha nem élnél, most elaludnék

s nem gondolnék semmi örömre

sem a víz citera-szavára

sem ágyékod villámaira.

De felkönyökölök nyavalyámból

az elmúlásból felkönyökölök

s Téged látlak, egyetlen élőt

kiben a nyár még folytatódik.

A nyár, mit az eső kioltott

akárcsak egy boglyatüzet;

a nyár, mely olyan zaklató, mint

a szerelem, vagy mint a rózsák.

Az évszakokat folytatod Te

azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:

ha fölnézel, ragyog a Nap

s ki is nyílik, mint egy kapu.

Ezen át lépsz be újra hozzám

a vendégem és varázslóm vagy.

Eláll az eső szívverése

s a fű zöld parazsa fölizzik.

Várjuk meg, amíg este lesz

Ne szeressük még egymást, túl korán van,

csuromvizes az utcakő, a fák csipásak

s az éjjel elhullott lomb-dögöket se hordatta még el a város -

A szembejövők kabátgallérja csupa nyirok,

dől belőlük a fáradt gőz,

mint az úttest alatti csatornákból.

Ne szeressük még egymást, túl korán van,

fészkükből kivert gyerekek sírják tele

az alumínium-hideg utcát

s a macskák fekhelyére

fagyoskodó kis álmok kucorodnak.

Nézem a leheletedet: foszladozó brüsszeli csipke,

nézem a szálkás tornyokat: körülszíjazott isten-árnyak

s ha szólnék hozzád: megírhatatlan versbe kezdenék.

Ne szeressük még egymást, túl korán van,

nem hallgattuk még meg a nap várandós híreit sem,

zöldség és vérszag úszkál körülötted

vásárcsarnoki lomhasággal,

s mintha a baltával kettéhasított országok csonkja mellől is

a te hangodon jajveszékelne valaki -

várjuk meg, amíg este lesz.