Újévi gondolatok a zenéről...

"A csend után a kifejezhetetlennek a kifejezéséhez a zene áll legközelebb"

                                                               
  (   A. HUXLEY )

A zene ott van körülöttünk, zene akár a madarak hangja, az erdő susogása, egy patak halk csörgedezése, a tenger moraja, és még ezernyi hang a világunkból, amit aztán a zeneszerzők, zenészek, saját lelkükön keresztül csodás zeneművekké komponálnak , előadnak. 

Az emberek pedig hallgatják, mert azt gondolom, mindannyian kapnak általa valamit.

A zenéhez nem kell nyelv, az ember akár behunyt szemmel is hallgathatja. Azt hiszem egy különös csodája a művészeti ágaknak. Különös, mert a zene képes arra, hogy egyszerre a zenész és a hallgató lelkében teremtsen valami érzelmi állapotot, elindítson bennük valamilyen lelki folyamatot.

Érdemes elmenni egy-egy általunk szeretett zenész koncertjére, vagy akár otthon is kereshetünk zenét.

Persze egy szép vers,  egy regény, egy novella, egy festmény, egy színházi előadás, egy fotó és  tánc is hathat ránk,  de talán másképp!

Mit is mondott Johann Wolfgang von Goethe ?

„Ha fiatalok akarunk maradni, mindennap olvassunk egy el egy verset, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg egy szép festményt, és amennyiben lehetséges, tegyünk valami jót. Az ember legfőbb érdeme éppen az, hogy amennyiben teheti, felülkerekedik a külső körülményeken, és minél kisebb befolyást enged azoknak.”

Tóth Árpád

 

HAJNALI SZERENÁD

 

Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,

De túl, az enyhe, tiszta messzeségben

Új rajzlapját kifeszíti az égen

A hajnal, a nagy impresszionista.

Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,

És álmodozva pingál enyhekéket,

S ragyogva tűzi az isteni képet

Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

 

A sötétség, az éji, rút csuha,

Lebomlik a fák törzsén nesztelen,

S borzong a jó hüvösben meztelen

Az erdő, az örök buja csuda:

Most, mielőtt pompás testét kitárja

Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,

S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap

Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

 

De itt, a szűk utcák közé bezárva

A szürke hajnal szennyes és sivár,

Nagy, sárga szirmát elhullatta már

A lenge gázláng, az éj bús virága.

Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen

Lobog a kétes és nehéz homályba

Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,

Mely vakon leng a siket tereken.

 

Annuska, alszol? bús utcák során

A bús hajnalban járok egyedül,

S hogy vígasztaljon, halkan hegedül

Fantáziám, a magános cigány:

Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával

Hangfogózza dalát, míg ballagok,

Jó volna most megállni ablakod

Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

 

A szívem adnám oda hegedűnek,

A szívem, melyből bú és vágy zokog,

Lopjon szivedbe enyhe bánatot

És kósza vágyat, mely árván röpülget,

Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,

Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,

Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,

Sirasd el az én züllött életem.

Kattints rá!

https://youtu.be/iwt0qSAynqY