Bertók László
Halottak napja
Halottak napja:
visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek,
emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak
élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban
ázik.
Mértanuk pontjai
között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen
vannak
kanyarokban,
mozdulatokban,
tekintetük, mint
jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk,
megalázkodunk,
mindnyájan fehér
bárányok vagyunk,
virágot hintünk az
útra,
fejünkre hamut,
miközben őket
ünnepeljük,
azaz magunkat
ünnepeljük,
hisz nincsen
visszaút.
Krizantémok a temetői
buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei
kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a
város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta
magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a
nyavalyák
szűkülő sorfala
vigyáz,
dércsípte árnyékuk
felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka
keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút
mozdulását,
köszöntöm
halottaimat:
Nagyanyámat, Katona
Juliannát,
s a másikat, Farkas
Katalint.
Friss fakereszt
ablaka mögül
nagybátyám még némán
visszaint.
Aztán újra a sejtek
szava.
Ülök a buszban,
térdemen fiam.
Körben a téboly
tűzkarikái.
Halottak napja van.
„ Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek
azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait,
mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró
gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk
össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk
abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász
időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy
valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy
annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe.
Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így
folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a
lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán
magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük,
rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és
megsirattunk. „
( Bagdy Emőke )
„ Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy
elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét,
melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben
a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi
felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát. „
Polcz Alaine
Halottak napján
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
Ady Endre
