Féléve már, hogy
szomszédunkban dörögnek a fegyverek. Meghalnak értelmetlenül orosz és ukrán
emberek. Hatalmasok, pénzemberek kezében a világ sorsa. Rosszabbnál-rosszabb
döntések sora, szegényedik Európa népe. Próbatétel az emberiségnek. Mindennapi imám, hogy legyen már vége! Legyen
már Béke, Béke!
Nemzetek vezetői térjenek végre észre!
Havas Gyula
A siket fegyverek
Hogy megpihenjek s feledjek és csitúljak,
eloldtam csolnakom s tengerre keltem.
Az erdős és vad szigeten kiszálltam
s a fák közt mentem s halkan énekeltem
és boldogan.
És hűs estére kelten
tisztásra értem és a hold elöntött.
És túlnan, messziről, az éji fák közt
felcsillant fegyvereknek fénye s visszaverte
a holdsugárt, a béke bús követjét
és hallatszott a suttogó beszéd,
mely lopva szólt az őszi szél szavával,
sötéten szállt, mint felleg árnya szárnyal
suhanva holdas, éji réteken,
szállt hozzám, kit kerestek, jaj, halálra.
Akkor megálltam, két karom az égre
és szívemet a holdra fel kitártam
és csengő hangon, mint ki tiszta és szűz,
kiáltottam: Én békét akarok,
im, lássátok, a fegyvert elvetettem,
rég elmerült, most messzi tenger habja
ringatja már és szegény életem,
e megviselt és rongyolt és fakúlt
s már fehér kendőt lengetem felétek.
Ne féljetek, én békét akarok!
Ne lőjjetek, a fegyvert elvetettem!
És zengett még szavam, még szállt az éjben,
A hűs szél vitte hozzájuk ragyogva
a bölcs békesség bús üzenetét.
De fegyverük csövén a tűz kivillant
s míg két karom a hold felé hanyatlott,
már elborúlt a szemem s számon kibuggyant
a szívem bibor átkaként a vér.
Kosztolányi Dezső
Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… “
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
1935
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése