Téli napforduló december 21.
Téli napforduló az a pillanat, amikor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. Az északi féltekén a téli napfordulóig a Nap északról délre halad, utána pedig délről észak felé kezd mozogni, és az év legrövidebb nappalát (következésképpen a leghosszabb éjszakát) adja.
Gondolatok:
Bertha Bulcsu: Tüskés Tibor
(részlet)
A téli napforduló már a primitív népek számára ünnep volt, az a kereszténység óta. Ilyenkor a leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Aztán egyre rövidülnek az éjszakák, és hosszabbodnak a nappalok… Amíg ember él, szükség lesz ünnepekre. Ha az életet utazáshoz hasonlítjuk, ezek a megállók. Jó, ha az embert várják az állomásokon. Ha nem, akkor is legalább önmagával kénytelen találkozni. Szembenézni. Erre valók az ünnepek…
Hubay Miklós: Minden összejön
(részlet)
A karácsonyesti gyertyagyújtás megengesztelődésében egy idő óta bennem van az a csöndes fellélegzés is, hogy megúsztam a halálomat, amelyet mindig testközelben érzek az előző napokban, december 20–21-én. S úgy veszem észre, hogy mások teherbíró képessége is meg-megroppan a téli napfordulókor.
A karácsony előtti bevásárlás lázában kitör a népeken valami űzöttség. Vajon a konzumizmus ennek oka-e vagy okozata? Vagy talán egy rejtett ős-ok látványos kiáradása ez? Mintha pánik fogta volna el a várost. A leghosszabb éjszaka szorongató félelme volna ez? („Nyugtalanul ver a szívünk strázsát, / mint az őr, ha tudja már a váltást” – írta Babits is az Ősz s tavasz közt című versében; s lám, most vagyunk pontosan ősz s tavasz közt.) Válságérzés, s feltehetően megvan ennek az asztrológiai magyarázata. Kire így hat, kire úgy, s aztán egymásban is gerjesztjük tovább rossz hatását.
És egy könyv !
Árgyusi Imre: Ősmagyarok imádkoznak című könyvéből
"A vallásos ember kétfajta időt ismer, a profán és a szent időt, a múló időtartamot és az „örökkévalóság idejét” ami a szent naptárt alkotó ünnepeken újból elérhető. A kalendárium liturgikus ideje zárt körben zajlik. Az év kozmikus ideje ez, amelyet az „Istenek művei szentelnek meg.” A keresztény kultúrában a szentek ünnepei foglalják magukba ezt a szerepet. Mivel a legnagyobb szabású isteni műnek a világ megteremtése számít, ezért a kozmogónia ünnepe sok vallásban játszik fontos szerepet.
Az Új Év, a Téli Napforduló a teremtés első napjával esik egybe. Ha elmúlt egy év, azt mondják: „elmúlt a világ”. Minden új év kezdetén megismétlődik a kozmogónia, újból megteremtődik a világ, és ezzel „megteremtik”, „újjáélesztik” az időt is. A szent idő lényegénél fogva visszafordítható, újrajátszásával ismét jelenvalóvá tehető. Minden vallási ünnep, minden liturgikus idő azt jelenti, hogy valamilyen mitikus időben lezajlott szakrális eseményt újból jelenlévővé tesz. Az ünnepen való vallásos részvételhez hozzátartozik, hogy kilépünk abba az időbe, amelyben az esemény játszódik.
A téli napforduló volt a kerecsen sólyom röptetésének a napja. A kerecsen sólyom királyi madár, ezért röptetése királyi, fejedelmi szertartás volt. A kerecsen sólyom királyi madár, ezért röptetése királyi, fejedelmi szertartás volt. A Turul fia, a Turul-nemzetség leszármazottja az, aki a napfordulón sólyomröptetésével égre segíti - segítette - az újjászülető Napot.
A sólyom az ókori Egyiptom, valamint eurázsiai pusztákon élő népek, és egyben a magyarság fénymadara. Ő az, aki legközelebb repül a Naphoz, üzenetvivő, közvetítő Ég és Föld között. Ő az, aki legközelebb repül a Naphoz, üzenetvivő, közvetítő Ég és Föld között. A téli napfordulón való röptetése segítette az elgyengült Napot az égi pályáján a felemelkedésben. Ez volt az égen fehérlő erejét vesztett Napnak újjászületését segítő szertartás, a Fehérló Fiának a megszületése. Az égi Csodaszarvas segít fel az égre a Világ Világosságát. Ágas-bogas agancskoronája a rajta világító csillagokkal a Tejutat és a téli csillagos égboltot idézi, és agancsa között hozza a fölkelő Napot, életre segítve a Csodaszarvas Fiút. A decemberi égbolton ott repül a felkelő Nappal együtt a sas, az Aquila csillagkép, a mi sólyom madarunk.
A Csodaszarvas az égbolton a Cassiopeia „W” alakú csillagképe. A Nyilas csillagkép állata az égi Ló és az égi Szarvas, lassan feledésbe merülő mitológiánk két szimbolikus állata.
A kerecsen sólyom, amely keleti madár, a kínai nagyfaltól a Kárpát-medencéig honos. Idealizált változata az „Astur” vagy „Toghrul”, amely mesébe illő képességekkel rendelkezik, sehol sem található, misztikus madár, az égbolt vitathatatlan ura. Ahogy a földön az oroszlán az állatok királya, az égen, a szellem birodalmában a „Toghrul”, ismerősebb nevén a „Turul” sólyom uralkodik. A sólyom tiszteletét megtaláljuk az egyiptomiaknál, ahol az egyiptomi Napkirály egyik jelképe a Horus sólyom, a Napkarvaly, aki a fáraó feje mögött jelzi spirituális kapcsolatát az Éggel.
Babiloni királyszobrokon is az Éggel való kapcsolatot emeli ki, mint ahogy a pártus királyszobrokon is. A Krisztus születése utáni századokban a sólyom a Szentlélek (Szent Szellem) madara. Még a középkorban is a sas-sólyom Krisztus mennybemenetelének szimbóluma, valamint János evangélista jelképe. Ő a spirituális, szellemi megtermékenyítő, az isteni küldetés jelképe, kitárt szárnyai a szellemi védelemre utalnak.
A téli napforduló ünnepével, a kerecsen sólyom röptetésével járt együtt a tűztisztelet szertartása, a szent tűz gyújtása, amit csak bizonyos fa dörzsölésével volt szabad megtenni. A fából gerjesztett tűz, a fában rejtőző tűz elem felszabadítása a fa elem feláldozása a tűz oltárán. A tüzet nem volt szabad fújni, csak legyezni. Vassal tilos volt a tűzbe nyúlni. Életével fizetett, aki megfelelő tisztelet nélkül közeledett ehhez a tűzhöz. A tűzszertartás több napig tartott. A szent tűz mellett virrasztottak, tánccal, dobolással, énekléssel segítve a Nap újjászületését. A gyertya lángja, a tűz parazsa a fény és az élet diadalát támogatta a halál felett. A tűzszertartáshoz tartozott a tűzelembe való beavatás, a tűz parazsán való átmenés és a tűztánc az új fény születésének napján. A tűztáncot több, hagyományait őrző nép ma is táncolja.
Türk nyelven a kara sötétséget, feketeséget jelent, a csony pedig valaminek a fordulása. Szó szerint a sötétség fordulása, a Nap születése. Kara-Ah-Chon, a Fekete Istennő volt az, aki a Fény Fiát a világra hozza. Innen ered világszerte a Fekete Madonna tisztelete. Ő a szeplőtlenül fogant Mária, a Napba Öltözött Asszony, vagyis a Megváltóval áldott állapotban lévő Nagyboldogasszony, aki a Fény Fiát világra hozza, az újjászülető Napot világra segíti.
A karácsonykor állított karácsonyfa eredete visszanyúlik az agancsain csillagokat hordozó Csodaszarvashoz, és az új életciklus kezdetét jelző, kirügyeztetett zöld ágakhoz, vagy örökzöld ágakhoz. A karácsonyfa szimbolikája visszavezethető az életfára, amely ősrégi jelképünk.
Karácsonyi fának a fenyőt (lucfenyőt) választották, ami örökzöld fa, a fordulat, az átmenet, az újjászületés, a fény fája (a luc hordozza a latin lux, fény fogalmat, a fenyő pedig a már részletezett Fény Nő - a Napba Öltözött Asszony hangalakját). Eredetileg hét vagy kilenc elágazó ágcsoporttal vágták, ami a világ szintjeire utalt.
Ezüstös levelei Hold-rokonságot mutatnak. Karácsony előestéjén a Nap lenyugodtával gyújtják meg az új fényt a fény fáján, a karácsonyfán. A fát alma, dió, üveggömbök, ezüstpapír, angyalhaj díszítette, ami planétáknak, bolygó–pályáknak, a kívánt bolygóegyüttállásoknak, az angyalhaj a Tejútnak felelt meg. A gyertyák, a díszítés csillagokat, csillagképeket, égi jelenségeket, az ég fényeit jelképezik. Csúcsán a betlehemi csillag vagy Mária csillaga.
Az egyre rövidülő ágak a hosszabbodó nappalokat jelzik, míg lefelé a rövidülő napokat. A lefelé lépegető gyertyák sora a Tejút megjelenítője, lépcső a földről az égbe, az égről a földre. A világfa, az életfa azonos a világ tengelyével, a világoszloppal. Ennek felállítása, a díszítésén keresztül megjelenő csillagos ég szimbolikája hivatott visszavezetni az eltévedt embert abba az időbe, vagyis lelki állapotba, amikor a megváltó a földre érkezik, a Világ Világossága megszületik.
Ahogy a Karácsony a világ újrateremtésének kozmogóniai ünnepe, amikor végigélhetővé válik a teremtés ideje, ahhoz hasonlóan próbáljunk meg mi is visszatalálni az eredet szent idejéhez, újraélni, újra előadni a múltban történt eseményeket, a mitikus, régmúltban lejátszódó történéseket. A szent tér és szent idő megtapasztalásában feltáruló szándék azt a vágyat mutatja, hogy visszatérünk egyfajta kiinduló helyzetbe, egy olyan időbe, amikor az esemény megtörtént. A mitikus idő, amelynek a felelevenítésén fáradozunk, az isteni jelenvalóságtól megszentelt idő.
Óvakodjunk attól, hogy feledésbe merüljön mi ment végbe az idők kezdetén, mert a felejtés nagy bűn!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése