2014. május 30., péntek

Pedagógusnapi köszöntő - gondolatok - 2014.





Németh László, kedvenc íróm, így vall édesapjáról, egyben a tanári munkáról:


„ Nem ismertem jobb tanár nála. Híres kollégája: Jánosi Béla, aki még engem is tanított, s neki az eszményképe volt; Nagyobb szellem volt. De a diákok teste, mulatsága nem létezett a számára. Apám fáradhatatlan volt a diáköröm kieszelésében. Nála Buda egész határa volt a tanterem, amelyet száz kis emlékkel kötött tanítványai szívébe. Azok közé a ritka emberek közé tartozott, akiket a foglalkozásuk teljesen kielégít. Műveltségével ma senki sem adná alább az egyetemi katedránál. Tökéletesen beszélt, németül, olaszul; francia, spanyol, angol szakmunkákat szedett ki a könyvtárakból. Tudományos munkák tervei közt élt; a legszívósabban a nemzetiségi kérdéshez gyűjtött. De azzal az alapossággal, ahogy ő képelte a könyvírást, tán nem is lehet könyvet írni. A tudományt, amelynek a csarnokaiban fia annyit tisszteletkendett, ő még a gyönki paraszt diák áhítatával nézte. Tán félt is a nyilvánosságtól; a homályban maradás ösztöne éppolyan nagy erő, mint a kitűnésé. Ő a katedrájának igyekezett megfelelni. Este rendesen úgy aludtam el kettejük között, hogy az éjjeliszekrény lámpája az ő erős orrát húzta körül egy arany csíkkal, s felette a kihajtott könyvlapon szánkázott a fény. A másnapi óráira készült; hogy rajzolja föl még világosabban Franciaország vízrajzi térképét, vagy, hogy foglaltasa össze Nagy Károly korát a hatodikban. Fölösleges feleltetések helyett váratlan vázlatokat készíttetett a fiúkkal; később bámulva néztem ezeket a füzeteket; az elégséges tanuló is fölrajzolja fejből Brazília partvidékét és kikötőit. Én sem voltam egészen rossz tanár, de ha jó anyagra akadtam, azt túlfeszítettem, mint magamat is. Őbenne megvolt a pedagógus erénye: a mértéktartás. Talán, mert magához bölcs volt. Nem eredményre tört, hanem harmóniára. Testét csodálatosan gondozta. Tornatanári képesítése is volt, s volt egy csomó gyakorlata a magas nyújtón. Amíg közel laktunk az iskolához, délutánonként visszajárt a tornaterembe, s barátaival adták az asszókat. A Budai dalárdába is belépett nagyapám örökébe, s noha nem volt kottaértő, este leült a zongora elé, s fél kézzel pötyögtette a baritonját. Csak ezzel a szervezettel bírhatta ki negyvenhétéves korában a galíciai futását, a kárpáti telet; aztán hét éven át Szibériát, a börtönt, a skorbutot. Csitán a negyedik télen még megcsinálta a saslengést, s megtanult tökéletesen törökül. Én mindig csodáltam őt, s ez a csodálatom nem kopott máig sem el. Rajta mérhetem, hogy az irodalomtörténeti érdem milyen rosszul fedi az emberi értéket. Mennyivel tökéletesebb ember volt ő nálam, s lám, az én nevem mégiscsak fönnmarad valahogy, s belőle, aki annyival különb volt nálam, csak az én bámulatom őriz meg valamit.”

( Homályból homályba- részlet )

























Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése