Németh László, kedvenc íróm, így
vall édesapjáról, egyben a tanári munkáról:
„ Nem ismertem jobb tanár nála.
Híres kollégája: Jánosi Béla, aki még engem is tanított, s neki az eszményképe
volt; Nagyobb szellem volt. De a diákok teste, mulatsága nem létezett a számára.
Apám fáradhatatlan volt a diáköröm kieszelésében. Nála Buda egész határa volt a
tanterem, amelyet száz kis emlékkel kötött tanítványai szívébe. Azok közé a
ritka emberek közé tartozott, akiket a foglalkozásuk teljesen kielégít.
Műveltségével ma senki sem adná alább az egyetemi katedránál. Tökéletesen
beszélt, németül, olaszul; francia, spanyol, angol szakmunkákat szedett ki a
könyvtárakból. Tudományos munkák tervei közt élt; a legszívósabban a
nemzetiségi kérdéshez gyűjtött. De azzal az alapossággal, ahogy ő képelte a
könyvírást, tán nem is lehet könyvet írni. A tudományt, amelynek a csarnokaiban
fia annyit tisszteletkendett, ő még a gyönki paraszt diák áhítatával nézte. Tán
félt is a nyilvánosságtól; a homályban maradás ösztöne éppolyan nagy erő, mint
a kitűnésé. Ő a katedrájának igyekezett megfelelni. Este rendesen úgy aludtam
el kettejük között, hogy az éjjeliszekrény lámpája az ő erős orrát húzta körül
egy arany csíkkal, s felette a kihajtott könyvlapon szánkázott a fény. A
másnapi óráira készült; hogy rajzolja föl még világosabban Franciaország
vízrajzi térképét, vagy, hogy foglaltassa össze Nagy Károly korát a hatodikban.
Fölösleges feleltetések helyett váratlan vázlatokat készíttetett a fiúkkal;
később bámulva néztem ezeket a füzeteket; az elégséges tanuló is fölrajzolja
fejből Brazília partvidékét és kikötőit. Én sem voltam egészen rossz tanár, de
ha jó anyagra akadtam, azt túlfeszítettem, mint magamat is. Őbenne megvolt a
pedagógus erénye: a mértéktartás. Talán, mert magához bölcs volt. Nem
eredményre tört, hanem harmóniára. Testét csodálatosan gondozta. Tornatanári
képesítése is volt, s volt egy csomó gyakorlata a magas nyújtón. Amíg közel
laktunk az iskolához, délutánonként visszajárt a tornaterembe, s barátaival
adták az asszókat. A Budai dalárdába is belépett nagyapám örökébe, s noha nem
volt kottaértő, este leült a zongora elé, s fél kézzel pötyögtette a
baritonját. Csak ezzel a szervezettel bírhatta ki negyvenhétéves korában a
galíciai futását, a kárpáti telet; aztán hét éven át Szibériát, a börtönt, a
skorbutot. Csitán a negyedik télen még megcsinálta a saslengést, s megtanult
tökéletesen törökül. Én mindig csodáltam őt, s ez a csodálatom nem kopott máig
sem el. Rajta mérhetem, hogy az irodalomtörténeti érdem milyen rosszul fedi az
emberi értéket. Mennyivel tökéletesebb ember volt ő nálam, s lám, az én nevem
mégiscsak fönnmarad valahogy, s belőle, aki annyival különb volt nálam, csak az
én bámulatom őriz meg valamit.”
( Homályból homályba- részlet )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése