Magyarnak lenni...Gondolatok...

A határon túli magyarnak azt jelenti a haza, mint a sivatagi embernek a víz. Egy sivatagi embernek a víz lelkiállapot.

Kaszás Attila

Csodálatos is, hogy egy nótáról mi minden jut eszébe egy magyarnak. De még csodálatosabb, hogy egy nótáról minden magyarnak ugyanaz jut eszébe. Nem a szöveg idézi föl ezt bennük, hanem valami sajátos kedélyhullámzás, melyet a hangok és a hozzájuk fűződő régi emlékek indítanak meg, szinte függetlenül a szövegtől, s ha valaki szavakba tudná foglalni, hogy mit is gondolnak és éreznek már emberöltők óta olyankor, mikor a Kék nefelejcs-et vagy a Nem ütik a jogászt agyon-t hallgatják, akkor ezek a le nem írt szövegek minden korban és minden egyénnél szinte szóról szóra egyeznének, s ezekből talán össze is lehetne állítani egy nemzeti bölcselet mozaiképületét.

Kosztolányi Dezső

Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének - nem derék ember.

Széchenyi István

Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!

Márai Sándor

Akié a föld, azé a jövendő... de csak azé lehet a föld, aki együtt él vele, közel áll hozzá, aki megérti a föld szavát... magyarnak lenni Erdély földjén annyit jelent, mint mindig egy lépéssel előbb lenni... egy kicsit többnek lenni minden tekintetben... többet dolgozni, többet szenvedni, többet adni, többet tudni, többet érezni, többet gondolkozni... okosabbnak lenni, hajlékonyabbnak lenni... meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell... de meg nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik, mint az acélrugó és kiegyenesedik újra meg újra... Erdély földjén csak a gyertyán-embernek van jövendője.

Wass Albert

Sajó Sándor

 Magyarnak lenni

Magyarnak lenni, tudod mit jelent,

Magasba vágyva tengni egyre lent,

Mosolyogva, mint a méla őszi táj,

Nem panaszolni senkinek, mi fáj.

Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

Mert egyre gyászlik bennünk valami

Sok százados bú, amelyet nem lehet

Sem eltitkolni, sem bevallani

Magányban élni, ahol kusza árnyak

Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.

S szálaiból a fájó képzeletnek

Feketefény? fátylat szövögetnek...

És bút és gyászt és sejtést egybeszőve

Ráterítik a titkos jövendőre...

Rabmódra húzni idegen igát,

Álmodozva róla: büszke messzi cél,

S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

Kergetni téged: csalfa délibáb!..

Csalódni mindig, soha célt nem érve.

S ha szívünkben már apadoz a hit:

Rátakargatni sorsunk száz sebére

Önámításunk koldusrongyait....

- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.

Születni nagynak, bajban büszke hősnek.

De dönt? harcra nem elég erősnek:

Úgy teremtődni erre a világra,

Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,

Hogy amikor már érik a vetés,

Akkor zúgjon rá irtó jégverés...

Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

A szabadító Mózest várni egyre:

Hogy porrá zúzza azt a színfalat,

Mely végzetünknek kövült átkául

Ránk néz merően, irgalmatlanul,

S utunkat állja zordan, hallgatag...

Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,

Mely sírni késztő tréfát űz velünk,

S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!

-Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,

Szilajnak lenni, mint a bércpatak,

Vagy bánatunknak hangos lagziján

Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -

Háborgó vérrel kesergőn vigadni,

Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,

Hogy annyi szent hév, annyi őserő,

Megsebzett sasként sírva nyögdelő,

Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,

Munkásszabadság édes gyönyörében.-

Hogy miért teremtett bennünket a végzet

Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....

Tombolva inni hegyeink borát,

Keserveinknek izzó mámorát,

S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,

Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -

S amikor már szívünk majdnem megszakad:

Nagy keservünkben,

Bús szégyenünkben

Falhoz vágni az üres poharat...

-Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen

Önérzetünket nem feledve mégsem.

Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség,

Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

Magyarnak lenni nagy szent akarat,

Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:

Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,

Vérünkbe oltva örök honszerelmét,

Féltőn borulni minden magyar rögre,

S hozzátapadni örökkön - örökre!...

( Sajó Sándor (Ipolyság, 1868. november 13. – Budapest, 1933. február 2.) költő, tanár, drámaíró, az MTA levelező tagja.

Az elemi iskolát Ipolyságon, középiskolai tanulmányait a selmecbányai evangélikus líceumban végezte. Egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta, 1895-ben nyert tanári oklevelet. 1891-től a nyitrai polgári és középkereskedelmi iskolában, 1893-tól az újverbászi gimnáziumban tanított, egy ideig a Verbász és Vidéke c. lapot is szerkesztette. 1903 után Budapestre került. 1917-től 1930-ig a kőbányai Szent László Gimnázium igazgatója volt. Ő volt az Országos Középiskolai Tanáregyesület főtitkára és a Magyar Tanárok Nemzeti Szövetségének elnöke is. 1917-ben tagja lett a Kisfaludy Társaságnak. 1930-ban vonult nyugalomba. A Magyar Tudományos Akadémia 1932-ben választotta levelező tagjává.)

Művei

Fiatal szívvel (versek, Bp., 1898)

Útközben (versek, Bp., 1904)

Zrínyi György házassága (történelmi vígjáték, bemutatta a Nemzeti Színház, 1907-ben)

Gordonka (versek, Bp., 1910)

Tegnaptól holnapig (versek, Bp., 1920)

Magyar versek (Bp., 1922)

Muzsikaszó (Bp., 1925)

Gyertyaláng (Bp., 1930)

Válogatott költeményei (Bp., 1937).

Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című többkötetes műben Hontmegye ismertetetése. ( WIKIPÉDIA)