Garai Gábor
Bizalom
S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongyos garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be, -
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor sem mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.-
De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki – be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrt tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épült,
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
Erdős Renée
Kék pillangók
Kék pillangók szálltak fölöttem,
hogy a réten keresztül jöttem
s incselkedve, tánczolva félig:
elkisértek az erdőszélig.
S hogy utam az árnyékba tévedt;
riadtan, némán összenéztek.
Félték a lombok hűs homályát,
a rengeteg halk mormolását.
Amig arany napfényben jártam,
gázoltam színes vadvirágban,
s felém a rózsák integettek:
a kék pillangók hogy szerettek!
De csalt a sötét erdő mélye,
a vízmoraj, a lomb zenéje.
Csalt a magány. Egy titkos ének,
s a sohsem ismert szenvedések.
Magányos erdő utját járom,
s nincs vezetőm és nincsen párom.
Tövises ágak meg-megtépnek.
De még dalolok, de még élek.
Hangomat a szűz magány hallja,
rám simul a csend puha karja.
De tudják e a rétek, kertek:
a kék pillangók hova lettek?
(1904 )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése