Múlik az idő, pár nap és már Május hava lesz. Bár most hidegre fordult a tavasz, talán lassan azért eljön majd az akácok virágzása, és illata betölti majd a szíveket...
Váci Mihály
Május
Széles
szeleket
az ég
tereget:
kibomlik a
fény lobogója.
Tapsos
levelek
csapnak
tenyeret:
fellép a Nap
a magas dobogóra.
Láng
jegenyék
friss lelke
ég,
kifeszítik
az égre az út-szált,
és sorakozva
mennek a
dombra,
s kivágják
az égre a harsona hurrát!
Himnuszokat
énekelők,
mennek a
felkelt tájak előtt:
madarat
csalogat zokogásuk.
Viharban
vezérek.
A szelekbe
tévedt
bokrok
bodorodnak utánuk.
Szítja az
álnok
szél bennük
az álmot:
üvölteni,
fájni,
a fényre
kiválni!
-
Gyökerüknél fájnak az árkok.
Gyönyörű
göngyölű
fátylakban
az akácok, az áldott arák,
mennek a
mennynek
elérni a
fényre kitárt kapuját.
Fésülve a
fűzek,
az aranyhajú
szűzek:
rajtuk a
rügyek aranykönnye patak:
hegedűlik
a fejfákra
kottázott dallamokat.
Parti
angyalraj:
égtüzű
hajjal
tettenérve
remegnek a nyírfák:
térdeik közt
feszített ki
a szél sikolyos hintát.
A büszke
ekék
tekintete
ég,
s a gazok
gyökerét szaggatva vonulnak.
Utánuk örök
sorban a
zömök
barázdák
egymás vállára borulnak.
Esküre
ujjak:
a fényre
kinyúlnak,
fogadalmat
súgnak, a hű búzaszálak:
s a tavasz
írt
jelszavait
egekre
terítve a vadludak szállnak.
Május
Májusnak dallama van, melyet a nemzetközi dalszerzők
hasztalan igyekeznek lekottázni. Már mindent megkíséreltek e célból: de mindig
csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a
mérsékelten viszonzott szerelemre .Az igazi májusi dallam mélyebb, s egyáltalán
nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál
neszéből is. Félelmes hónap. Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel,
fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. Az asztal
varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az emberek szíve nehéz és
nyugtalan. A májusi ünnep pogány és harsány. Minden lármázik, mondani akar
valamit. A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel,
egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy
van májusi gyöngyvirág, májusi rántott csirke. Az ember tehetetlenül menekül e
támadás elől a civilizáció bástyái mögé. Májusban nem lehet könyvet írni.
Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e
sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az
őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával vagdalkozik maga körül,
keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. A május mérgekkel
és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A
természet nem érzelmes.
E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen
rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. A természet
tüneményeiben van valami kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok
ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt
vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. A májusi szerelem megbízhatatlan.
Legtöbbször nem is a személynek szól, hanem az általános közhangulat
rémuralmának engedelmeskedik, a májusnak. A májusi szerelemnek szeptemberben
hódolattal és mély elcsodálkozással köszönünk vissza. Lehetséges? … Hol volt a
szemünk? … Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból,
megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik.
Emlékezem egy májusra, a tengeren, virág és lomb nélkül,
Afrika és Európa között, amikor mindaz, ami szárazföldön nyugtalanítja e
titokzatos és pogány hónapban az embereket, a tengerből áradt felém, a fény
sugártöréséből, a meleg szélből. Virág nélkül is kegyetlen a világ. Emlékezem
májusi reggelekre, gyermekkoromból, mikor a házi kápolnában ministráltunk,
Mária oltára előtt, liliomok és pünkösdi rózsák között. E reggelek dallamát
hallom néha. Emlékezem egy májusi délutánra, mikor csaknem meghaltam egy nő
miatt. Ez már nem történhet meg velem. Tapasztalt vagyok, óvatos. Feltartom
arcom a nyers, erjedő májusi fénybe, s behunyt szemmel gondolkodom: „Kár.” (Márai Sándor)
Petőfi
Sándor
Ti akácfák e kertben...
Ti akácfák e
kertben,
Ti
szépemlékű fák,
Amelyeken
szívemnek
Oly drága
minden ág.
Kedves fák,
üdvezelve
És áldva
legyetek,
Áldom még
azt is, aki
Titeket
ültetett.
Harmatnak s
napsugárnak
Áldása
rajtatok,
Vidám
dalosmadártól
Reszkessen ágatok.
Örök tavasz
lakozzék
Zöld
fürteiteken,
Hogy
éltetek, miként az
Enyém, oly
szép legyen.
Itt láttam
én először
Kedves
galambomat,
Itt láttam
őt először,
Ez akácfák
alatt.
Itt ült e
lombok alján,
Itt ült
szemközt velem,
Itten röpült
szeméből
Szívembe
szerelem.
Tudom még,
hogyne tudnám?
Habár régen
vala,
Az órát ,
hol kigyúladt
Szerelem
hajnala.
Ez volt a
hajnal! ilyen
Nem ékesíte
még
Téged, te
véghetetlen,
Te
régteremtett ég.
Letűnt immár
e hajnal,
Megértem a
delet,
S ez tán nem
oly regényes,
De sokkal
mejegebb.
Mikor jön
majd az alkony,
Szerelmem
alkonya?
Ettől ne
félj, szívemnek
Imádott
asszonya!
Eljő ez is,
de későn:
Azért jő
majd , ha jő,
Hogy légyen
arcainkon
Szép arany
szemfedő.
S a földbe,
ha letesznek,
Majd csillag
képiben
Ragyog le zöld
sírunkra
Sötétkék
éjeken.
Váci Mihály
Akác
Sivár vidék
hűséges fája.
A menekülő
porszemek
elé veti
magát, megállva
elfolyó
barázdák felett.
Körötte a
silány homok
minden egy
szellő-rezdülésre
omlik,
változik,- ő konok
haragvással
markol a mélybe.
Dűlők végén
áll, pásztorolva
nyugtalan
halmok nyájait,
s gyökereit
összekulcsolva,
a sziknek,
lenn , imádkozik.
A gerléket
susogva hívja.
- ne
maradjon néma a táj.
Lomblelkét
virágfürtbe nyitja,
hogy édesebb
legyen a nyár.
De tövissel
karmol a szélnek
szürcsölő ég
arcába vág:
Rostjai közt
a görcsök érnek,
mint
golyóban a robbanás.
Árok
iszapját, mocsár könnyét
millió
ajkkal ízleli,
s a sót,
miben a szik-göröngy ég,
szikkadva
mézzé érleli.
Ahova hullt,
azt a világot
összemarkolja
odalent,
s széthulló
rögökből virágot,
értelmet és
rendet teremt.
Nemes-Nagy
Ágnes
Akácfa
Akácfa,
akácfa,
sárga lombot
hullató.
Kezemre,
kezemre,
mintha
hullna sárga hó.
Mintha
hullna sárga hó,
csakhogy el
nem olvadó,
járdaszélen
nagy kupacban
színaranyként
csillogó.
Hogyha
belegázolok,
hogy zizeg
és hogy ropog!
Mit csinálsz
te? -kérdik.
Járok,
járok, sárga hóban,
színaranyban,
térdig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése