"Ha szent a búza zsengéje, szent lesz a kenyér is, s ha
szent a gyökér, szentek az ágak is."
( Rómaiaknak 11,16 )
Móra Ferenc
Istenáldotta búza
A búzamezőkről hoztam ezt a mesét, amelynek édes az íze,
mint a bibliai mannának. Továbbadom úgy, ahogy vettem, azaz hogy sokkal
olcsóbban adom, mint amibe nekem került.
Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve
találtam a kunágotai tarlón, két keresztbefektetett zsákocska mellett.
- Mit visz, Mári néném? - kérdeztem a szegény, töpörödött
öreg kis Noémit.
- Csak vinném, lelköm, ezt a kis felejtött kalászt, mert a
gazda megengedte, hogy összeszödhessem, de az én öreg vállamnak már ez is nehéz
köröszt.
Fölkaptam vállamra a Mári néni "nehéz körösztjét",
és míg beértem vele a sárfalú zsellér-putriba, addig mesélte el Mári néni az
istenáldotta búza történetét, és mikor bevégezte, azt tette hozzá:
- Adja az Isten lelke üdvösségire.
Hát én senkitől se kívánom, hogy vigye az én keresztemet,
hanem aki elolvassa a búza legendáját, annak én is azt kívánom:
- Adja az Isten lelke üdvösségire...
Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot megteremtette,
leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a
világnak.
- Van ám, Urunk-teremtőnk - jelentették az anygalok -, mert
búzát elfelejtettél teremteni.
- Ejnye, ejnye - csóválta meg az Úristen a fejét -, hát
akkor miből sütik odalent az emberek a kalácskenyeret?
- Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik - panaszolták
az anygalok.
- No, ez nem jól van így - tűnődött el az Úristen -, de hát
mit lehetne itt most már tenni?
Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot
összehívni, se néplóléti minisztérium nem bolt még akkor teremtve, mert ha lett
volna, akkor még ma se volna búza. Ehelyett kiadta az Úristen a parancsot az
anygaloknak:
- Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon!
Egy-kettőre fölkapták az anygalok az aranyabroszt az Úristen
diófa-asztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind
kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza.
Az ám, csakhogy akkoriban még nem volt istenáldotta búza a
búza. Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek
szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos gyökere, ritkás a kalásza, apró a
szeme.
- Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet - mondogatták
az emberek, és ügyet se vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg
fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó
se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett.
Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad
az Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni.
Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is.
- Isten nevében vessünk - mondta a fiatalabb, akinek annyi
volt a fia, lánya, ahány az ujja.
- Isten nevében arassunk - mondta az öregebb testvér, aki
olyan magánosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában.
Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített.
Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hol
csomósan ágyazta bele a földbe.
- Adtál, Uram, segítséget, de nincs benne köszönet -
sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetők voltak a világon.
Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a
fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint
a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden
kalászát, s utoljára se lett több az egész termés egy-egy zsák búzánál. Szép
holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón.
De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre, és csak a másik felét
hagyta a zsákban.
- Hát azzal mit akarsz? - kérdezte a felesége.
- Ezt átviszem a bátyám szérűjére, odaöntöm az övéhez. Nézd,
nekünk van fiunk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi,
se nagy, aki segítségére legyen.
- Isten segítsen meg jószándékodban! - igazította az asszony
a vállára a zsákot.
Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje
széléhez ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak
is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő.
- Te vagy az, öcsém?
- Én ám, bátyám. Hát te hová igyekszel éjszakának idején? -
kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatván válláról a zsákot nagy
meglepetésében.
- Én bizony tehozzád indultam - tette le az öregember is a
zsákját. - Azt gondoltam, hogy jó lenne megfeleznem veled, amit az Isten adott.
Magános ember vagyok én, kicsivel beérem; ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat
kell megelégítened.
Abban a percben nagyot villant a fejük fölött az ég,
hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük,
azt mind szerteszét szórta a világon.
- Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt! -
mosolyodott le az Isten az égből.
S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű,
istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az
embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a
kalásza, apró a szeme...
- Az Isten tudja, lelkem, mitől van - simogatta meg a
kabátom ujját búcsúzóban Mári néni -, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a
világon...
József Attila
Aratásban
A búzát vágja sok szilaj legény
- Marokszedő leány halad nyomukba -
A síma réz-orcájok kipirulva.
És villog a nap kaszájok hegyén.
A rengő búza hódoló remény.
Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva;
Mint fáradt gyermek, anyjára borulva.
És ihatnék a kutya is, szegény.
Egy szomjazó legény hűs fához lábol,
Jó hosszút kortyant öblös kulacsából
És visszaindul, várja a dolog.
A nap forró haragja újraéled,
A homlokokról izzadság csorog,
De gyűl a keresztekbe-rakott élet.
Kattints rá!
