BOLDOG ÚJ ÉVET ! - 2023

Boldog új évet kívánok minden kedves látogatómnak!

( egy Márai gondolattal )

Arról, hogy minden nap tovább kell menned

S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. Gondold csak meg, milyen sokfajta csábítás hívogat útközben, hogy megpihenj, félbeszakítsd utadat, mással törődjél! Szép nő áll az út mentén és bájos mosollyal int feléd. Tested és érzékeid felelnek e hívásra, szeretnél elvegyülni e szép testtel és átadni magad a kéj édes bódulatának. De tudnod kell, hogy a hiú és kéjes pillanatokat a teljes kietlenség és tanácstalanság követi. Mert lelked mást akar, s mikor tested megéteted egy másik test fülledt fűszerével, a lélek éhes és szomjas marad. Pénz, érdemrendek, címek, rangok akadnak utadba: de mit kezdesz mindezzel, ha a figyelem, fáradtság, idő, mely a világi elismerés ára, elvonja lelked legjobb erőit az isteni megismerésétől? Cimborák kurjongatnak az út mentén, s hívnak magukkal, kaján vállalkozásra biztatnak: mit nyerhetsz minden üzleten és szórakozáson, ha a játékasztal vagy a kocsmaasztal mellett vesztegelsz, s közben lelked kínzó sürgetéssel kérdi: "Miért lopod itt az időt? Mindez gyermekes és aljas. Tovább kell menned, hiszen dolgod van." Körülbelül így szól hozzád az élet, minden nap, minden pillanatban - megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.

December - karácsony

Dsida Jenő

 December

A horizont ma ködökbe vesző,

s a nagy világ egyetlen

csöndes hómező.

Pelyhet kavarva dudorász a szél

és nagy titokról halkan

meséket mesél.

…Merő szemekkel nézek lefele,

mert énbennem talán

most minden fekete,

s reszkető térdem csöndben földet ér

és megcsókolom a havat

csak azért, – mert fehér.

Falu Tamás

Karácsonyi ének

Az a fenyőfa messze már,

S ahol állt, már a ház sem áll.

Az élet épít s rombol is,

Dolgozik a csákány s halál.

Az aranyalma elgurult,

S elgurult az ezüstdió,

És most eljött a pillanat,

Mikor rájuk gondolni jó.

Aranyalma, ezüstdió

A messziből dalol nekem,

S egy rég kialudt gyertyaszál

Kigyullad most a szívemen.

Minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.

Wass Albert

Luca széke...

December 13.

 Luca napja

Szerte a világon különböző történetek, babonák és szokások fűződnek a december 13-i dátumhoz. A svéd Luca-napi ünneplés,  a "fény ünnepe" például minden bizonnyal a régi pogány fényünnep folytatása. Lux latinul fényt jelent, így kerülhetett az ünnep éppen Luca napjára, a IV. századi mártírnő ünnepére.

Szent Lucia ugyanis a katolikus egyház egyik szentje. A legenda szerint az ókeresztény időkben előkelő szicíliai családban született. A fiatal szűzleány egy alkalommal Szent Ágota sírjánál segítségért imádkozott súlyos beteg édesanyja gyógyulásáért. Eközben elaludt, s álmot látott, aminek hatására elhatározta, hogy Jézus menyasszonya lesz. Édesanyja valóban meggyógyult, de a család nem fogadta el a fiatal lány szándékát, és pogány vőlegényhez akarta őt kényszeríteni. Miután Lucia nem tágított elhatározásától, elítélték. Igás állatokkal akartak keresztülhajtani az engedetlen lány lekötözött testén, de az állatok megtorpantak előtte. Így végül megégették Luciát, bár a legenda szerint csak azután halt meg, hogy befejezte imáját.

Nálunk, és a szomszédos országok néphitében Luca alakja furcsa kettősségben jelenik meg. Őt vádolták a legfőbb boszorkányságokért, de számos olyan jóslás és babonaság is létezik, amely nem rontó szándékról tanúskodik. Ilyen ártatlan jóslás a gombócfőzéses jóslás, ahol a gombócokba férfineveket rejtettek, és így próbálták megtudni a lányok jövendőbelijének nevét.

Luca a baromfiállomány védőszentje is, ezért ilyenkor szokták a tyúkokat "megpiszkálni", hogy jól tojjanak az elkövetkezendő esztendőben, valamint ilyenkor - bizony-bizony, kivételesen - hasznos volt a szomszédtól való lopás.

A legnevezetesebb népi szokás azonban mégis Luca székének faragása volt. Ennek öt egyenlő szárú háromszögből formált csillag volt az alakja. Készítője Luca napjától kezdve minden nap faragott rajta egy kicsit, csak karácsony estéjére volt szabad elkészülni vele. Ezért terjedt el a mondás: Lassan készül, mint a Luca széke. A hagyomány szerint többnyire kilencféle fából állították össze: akác-, boróka-, cser-, jávor-, jegenyefenyő-,  kökény-, körte-, rózsa- és somfából. A szék azt a "nemes célt" szolgálta, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszorkányait. Ugyanis, ha magával vitte az éjféli misére és ott ráállt, nyomban meglátta, ki a boszorkány, mert az illető ilyenkor szarvat hordott. A hiedelem szerint a leleplezés után azonban a kíváncsiskodó jól tette, ha gyorsan szaladt haza ahogy csak a lába bírta, különben széttépték a boszorkányok. Ez azonban csak akkor sikerülhetett neki, ha az úton hazafelé szüntelenül maga után szórta a mákot, mert azt a boszorkányok kötelesek voltak felszedni, s így nem érhették utol. Miután hazaért, a Luca-széket el kellett égetni.

Szokás volt még tizenkét hagymarészbe egy-egy csipet sót tenni. Abból, hogy nedves vagy száraz lesz-e a só, következtetni lehetett a rá következõ év hónapjainak esős, illetve száraz idõjárásra.

A jövendőbeli foglalkozásának megjósolására is volt erre a napra való jóslat. Olvasztott ólmot kellett kanálból hideg vízbe csorgatni, s némi fantáziával kitalálni, mit formáz az.

A víz állítólag a leendő szerelmes képét is megmutatja ezen a napon. A szegedi tájon ezért volt szokása a lányoknak december 13-án halat enni, nem inni rá, hanem a kútba nézni, ahol a víztükörben az eljövendő társ képét látták.

Luca napi szokás volt az is, hogy egy cserépbe búzát vetettek, hogy karácsonyra kikeljen. Akkor a karácsonyfa alá tették, mint az élet jelképét. Ha karácsonyig minden elvetett szem kikelt, akkor a következő évben bőséges termésre lehetett számítani.

Lucázás

Sok helyütt a gyerekek körében elterjedt volt a Lucázás: a falu házait körbejárva mondókával varázsolták meg a tyúkokat, hogy egész évben jól tojjanak, az apró- és lábasállatokat, hogy bőségesen szaporodjanak, és az egész ház népének versben kívántak minden jót. Íme egy ránk maradt ver

Luca Luca kitty-kotty,

Tojjanak a tikok, luggyok,

Kalbászuk olyan hosszú legyen, mint a falu hossza,

Szalonnájuk olyan vastag legyen, mint a mestergerenda,

Zsírjuk annyi legyen, mint kútban a víz,

Pénzük annyi legyen mint pelyvakutyóban a pelyva,

Luca Luca kitty-kotty,

Tojjanak a tikok, luggyok!

A varázslásért cserébe apró ajándékokat kaptak, ha nem, akkor rontást küldtek a házra eképpen:

Egy csibéjük legyen,

Az is vak legyen!

Áhitat...

Lator László

 Áhitat

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

Felleg jön messziről.

Felegyenesednek a füvek.

Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,

angyalok suhannak.

Ez az áhítat ideje,

névtelen alázat.

Harmat hull,

énekelnek a hegyek és a fák,

galamb száll, lélek madara.

Ez az áhítat ideje,

ez a titkos fény ideje.

Szemünk virág, szeretetünk

világít, mint a csillag.

Pilinszky János

 A várakozás szentsége

     Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.

     Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

     A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

     Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

     Az adventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Elmúlás...Emlékezés...

Ködös november eleje. Virágba borult temetők, színesbe öltözött fák, pergő falevelek.

A temető csendes, tele világító mécsesekkel, emlékező emberekkel.

 A halottaimra gondolok.

 

„Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe,

 virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével,

 szeretettel, ami nem múlik el.

 Nincs már ezen a napon fájdalom,

 csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett,

 mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.

                                                                                    Fekete István

 

Esős, őszi idő, szomorúság...

 

                                                                  

  Pilinszky János 

 

Tilos csillagon

 

Én tiltott csillagon születtem,

a partra űzve ballagok,

az égi semmi habja elkap,

játszik velem és visszadob.

 

Nem is tudom, miért vezeklek?

Itt minden szisszenő talány,

ne fusson el, ki lenn a parton,

e süppedt parton rámtalál.

 

S ne félj te sem, ne fuss előlem,

inkább csittítsd a szenvedést,

csukott szemmel szoríts magadhoz,

szoríts merészen, mint a kést.

 

Légy vakmerő, itélj tiédnek,

mint holtak lenn az éjszakát,

vállad segítse gyenge vállam,

magam már nem birom tovább!

 

Én nem kivántam megszületni,

a semmi szült és szoptatott,

szeress sötéten és kegyetlen,

mint halottját az itthagyott.

 

Pilinszky János

  Könyörgés

 

 

Tág szemmel már csak engemet figyel,

mint néma tó a néma csillagot,

nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis

ha megölném is, hinné: jó vagyok.

 

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!

az övé lenni, ha nem is egészen;

megváltanám egy futó, tiszta csókkal,

hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

 

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,

éreznem újra félszeg, gyenge vállát,

irgalmazz meg szegénynek és nekem,

szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

 

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,

kis békezászló, oltalmat keres,

oldj fel maró, magányos bánatomból,

ha senkiért, az anyámért szeress.

                          Paul Verlaine

 Őszi chanson

 

Ősz hegedűl

Szünetlenűl

A tájon

S ont monoton

Bút konokon

És fájón...

 

S én csüggeteg

Halvány beteg,

Mig éjfél

Zeng, csak sirok,

S elém a sok

Tűnt kéj kél...

 

Oh, múlni már,

Ősz! húllni már

Eresszél!

Mint holt avart,

Mit felkavart

A rossz szél...

 

( fordította: Tóth Árpád )

 

 

Sír az ember, zokog a Föld...

 

Féléve már, hogy szomszédunkban dörögnek a fegyverek. Meghalnak értelmetlenül orosz és ukrán emberek. Hatalmasok, pénzemberek kezében a világ sorsa. Rosszabbnál-rosszabb döntések sora, szegényedik Európa népe. Próbatétel  az emberiségnek.  Mindennapi imám, hogy legyen már vége! Legyen már Béke, Béke!

 Nemzetek vezetői térjenek végre észre!

 

Havas Gyula 

A siket fegyverek

Hogy megpihenjek s feledjek és csitúljak,

eloldtam csolnakom s tengerre keltem.

Az erdős és vad szigeten kiszálltam

s a fák közt mentem s halkan énekeltem

és boldogan.

És hűs estére kelten

tisztásra értem és a hold elöntött.

 

És túlnan, messziről, az éji fák közt

felcsillant fegyvereknek fénye s visszaverte

a holdsugárt, a béke bús követjét

és hallatszott a suttogó beszéd,

mely lopva szólt az őszi szél szavával,

sötéten szállt, mint felleg árnya szárnyal

suhanva holdas, éji réteken,

szállt hozzám, kit kerestek, jaj, halálra.

 

Akkor megálltam, két karom az égre

és szívemet a holdra fel kitártam

és csengő hangon, mint ki tiszta és szűz,

kiáltottam: Én békét akarok,

im, lássátok, a fegyvert elvetettem,

rég elmerült, most messzi tenger habja

ringatja már és szegény életem,

e megviselt és rongyolt és fakúlt

s már fehér kendőt lengetem felétek.

Ne féljetek, én békét akarok!

Ne lőjjetek, a fegyvert elvetettem!

 

És zengett még szavam, még szállt az éjben,

A hűs szél vitte hozzájuk ragyogva

a bölcs békesség bús üzenetét.

De fegyverük csövén a tűz kivillant

s míg két karom a hold felé hanyatlott,

már elborúlt a szemem s számon kibuggyant

a szívem bibor átkaként a vér.

 

Kosztolányi Dezső

 Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

 

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

 

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

 

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

 

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… “

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

1935

Nyár, hőség, pára, vihar, szerelem, bánat...

 Nincs is jobb a csendes nyári reggeleknél, amikor magadba szippantod az eső illatát, ámulattal nézed a színes virágmezőt, a zöld ezernyi színét.  Megnyugszol, és olyan erőt kapsz, amellyel megnyugvással indulsz a napnak, a hétnek. Illatok, hangok, esti csillagok fonnak körbe. Jó, hogy nyár van végre!

Dsida Jenő

Nyáresti áhitat

 

Lépkedj vigyázva, kedves!

Míg mély varázsa tart

e percnek, ülj le mellém.

A csöndet ne zavard.

 

Az Ur mennydörög olykor,

máskor a suhogó

tölgyek holdfénybe rezgő

szavával suttogó,

 

máskor csókokba csattan

termő parancsa, majd

költők szájával szólal,

mikor a rím kihajt.

 

Most, hogy ily enyhületben,

mivel sem küzködőn

ülök a tiszta csendben,

a tiszta küszöbön:

 

egy kis tücsköt választott

s e cirpelésen át

beszél. Figyelj, figyelj csak!

Én értem a szavát.

 1934

 

 

Babits Mihály

 Július

 

Mint az ölyv két bús madárra

vigyázatlan gyenge párra

ugy jött ránk e szerelem

mint a zápor a határra

mint a nyári zivatar

oly borussan és hamar.

 

Most a felhők alatt állunk

csillagokra nem találunk:

minden csillag elaludt.

Vigyázz! most az éjben járunk:

sillanó sikos az ut -

ki tudhatja, hova jut?

 

Láttam amint szeme retten -

ó a boldogság kegyetlen,

nem valami vig dolog -

láttam amint sír ijedten

s mint veszélytől aki buj

finom feje rám borul.

 

Hallottam hogy hangja csuklott

láttam lelkében a poklot:

szeme fényes ablakán

félős lelke majd kiugrott

óriási ablakán,

amint fölvetette rám!