Dsida Jenő
December
A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.
Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.
…Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,
s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, – mert fehér.
Falu Tamás
Karácsonyi ének
Az a fenyőfa messze már,
S ahol állt, már a ház sem áll.
Az élet épít s rombol is,
Dolgozik a csákány s halál.
Az aranyalma elgurult,
S elgurult az ezüstdió,
És most eljött a pillanat,
Mikor rájuk gondolni jó.
Aranyalma, ezüstdió
A messziből dalol nekem,
S egy rég kialudt gyertyaszál
Kigyullad most a szívemen.
Minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni
akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a
napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden
reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma
lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe
jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a
legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni,
egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha
alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a
bennük lévő rosszat.
Wass Albert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése