A születéssel egy egész világot kap ajándékba az ember, a
Napot, amely bearanyozza a nappalait, a Holdat, amely éjszaka világít, a
csillagokat és a kék égboltot. Ajándékba kapja a tengerpart fövényét, a partot
mosó hullámokat, az erdőket, amelyek olyan mélyek, hogy még maguk sem ismerik
titkaikat, és melynek fái között állatok játszadoznak. A világ soha nem
unalmas. Amíg gyermekek születnek a világra, a világ mindig új, csillogó
formájában mutatkozik meg.
( Jostein Gaarder )
Lázár Ervintől egy szívhez szóló történet...
Nagyapa meg a csillagok
Nagyapa napközben olyan, mint minden más öregember. Azaz
egészen mégsem olyan, mert fütyörészni szokott, és beszélget az almafáival.
Kedveseket mondhat nekik, mert az almafák majdnem mindig mosolygósak.
De hát ezt nem furcsállotta Babó Titti, mert ha egy kicsit
odafigyelt, ő maga is tudott az almafákkal beszélgetni. Egyszerű ez annak, aki
tud almafául. Márpedig ők tudtak, Nagyapa is meg Babó Titti is. Azt nem értette
Babó Titti, hogy éjszakánként hova tűnik Nagyapa. Mert Nagyapa minden áldott
este fogott egy hosszú létrát, kalapácsot meg szöget tett a zsebébe, és
elindult valamerre. Azt sem tudta Titti, mikor szokott Nagyapa a létrával
hazajönni, mert addigra mindig elaludt.
Reggelente néhányszor kérdezte, hogy merre járt az éjszaka,
de Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt…
Még szerencse, hogy Mikkamakka gyakran meglátogatta Babó
Tittit. Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud
mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. Megkérdezte hát tőle Titti, tudja-e,
hova jár éjszaka Nagyapa.
– Hát te nem tudod? – ámuldozott Mikkamakka.
– Nem – mondta Titti.
– Na jó, elmagyarázom neked. Láttál már csillagos eget?
– Persze.
– Azt is láttad már, hogy időnként egy-egy csillag leesik?
– Láttam, azok a hulló csillagok.
– És mindennap több is leesik. Igaz-e? – folytatta
Mikkamakka.
– Igaz… Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égről
a csillagok? – ijedt meg Babó Titti.
– Na látod – mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. – Azt
gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?
– Én aztán nem.
– Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb.
– Bár nem egészen értem – komorodott el Babó Titti. –
Mindennap leesik egy csomó, még sincs kevesebb?!
– De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a
lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi
mindeniket.
Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára
ocsúdott ámulatából.
– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa
meghal?
– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem
tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki
az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden
éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind
visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.
Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van!
( A hétfejű tündér c. kötetéből )
Van az asztalfiókban
Van az asztalfiókban egy
könyve is apának,
egy költő írt abba verset:
József Attilának
hívták azt a költőt. Meghalt.
Mosni járt az anyja.
Kisebb volt, mint én, amikor
elveszett az apja.
Apa szokta elmesélni
ezt nekem vasárnap,
ilyenkor aztán én nagyon
szeretem az apámat.
Verset is olvas a könyvből,
azt, mikor az anyja
kosárral ment a padlásra,
őt meg sírni hagyta . . .
Azt is elolvassa, én meg
hallgatom nevetve,
hogy csinálja ,,Brumma, brumma,
brummadza", a medve.
Meg a pösze kis malacról,
hogy olyan a falka,
ahány malac, ondolálva
van annak a farka!
Ilyen gazdag, aki költő,
kérdezem apámat:
övé a sok medve, malac,
s a réten a nyájak?
Mind-mind az övé volt - mondja -,
erdők, hegyek, rétek,
s ami nagyobb a világnál:
szíve a szegénynek!
A szegénynek gondja-baja
mind-mind az övé volt,
mert ő is, az ő szíve is
a szegényeké volt.
- Akkor ő is olyan volt hát -
kérdezem apától -,
akkor ő is éppolyan volt,
mint Petőfi Sándor?
Mint Petőfi, akinek a
versét megtanultam,
s el is mondtam nemrég, mikor
ötesztendős múltam:
anyának is volt egy tyúkja,
az is itt lakott bent,
s ha akarta, az asztalra,
az ablakba röppent . . .
Kicsi vagyok, de nemsoká
felnőtt leszek mégis,
veszek majd egy könyvet, s abba
verset írok én is,
beleírok én majd abba
mindent, amit látok:
enyém legyen, beleírom
az egész világot!
( Zelk Zoltán )
A tizenhat-tizenhét éves gyerek az esetek jelentős részében
felfedezi, hogy rettentően magányos. Miközben persze sok társ veszi körül,
igazából egyedül van - ezért elkezdi kinyújtani a csápjait a szülei felé. Ezt
abból lehet észrevenni - és mindenkit szeretettel kérek, akinek hasonló korú
gyereke van, figyeljen erre oda -, hogy azt mondja: "A szüleim nem értenek
meg engem!" Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt jelenti: ott van
már benne a vágy, hogy megértsék. Egy évvel korábban eszébe se jutott volna
ilyet mondani. Akkor még fütyült rá, hogy megértik-e őt a szülők, vagy sem,
most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg. Vagyis van öt-hat nagyon nehéz év,
amit szülőként emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az azonban hihetetlenül
fontos, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz,
amelybe belekapaszkodhat. Mert bizony tizenegy-tizenhat éves kor között úgy el
tud romlani egy szülő-gyerek kapcsolat, hogy a kinyújtott csápok nem találnak
kapaszkodót, hát a gyerek visszahúzza azokat.
( Ranschburg Jenő )
Haszontalan dolog a gyermekek boldogságát ruhával, játékkal,
édességgel mérni. A szép ruha inkább csak gond; az édesség az valami
lelkiismeretfurdalás-féle. (...) A gyermek boldogságát csak birodalmakkal lehet
mérni és szabad idővel. Kérdezd meg, mekkora országa volt a csatangolásra;
aztán mennyi időt volt önmagára hagyva, s körülbelül tudod, milyen volt a
gyermekkora. Nélkülözni is főként ebben a kettőben tud.
( Németh László )
A szerelem gyümölcse a legnemesebb, a legősibb érzés: életet
alkot. Senki sem tudja, honnan jön, hogyan jön, csak leszáll az
ismeretlenségből az emberek boldogítására, a fiatal évek örömére, az öreg napok
vigaszára, édes gond, féltő aggodalom, gyönyör és büszkeség, a gyermek az élet
maga.
(G. Hajnóczy Rózsa )
