Ratkó József 1936. augusztus 9-én született Budapesten.
Iskoláit Pesterzsébeten kezdte, majd vidéken lelencgyerekként folytatta. Élt
Vámosmikolán, Sándorfalván, Budaörsön, Miskolcon, Parasznyán, Erdőbényén,
Hajdúhadházon, Tiszadobon, Nyíregyházán. Dolgozott állami gazdaságban,
borpincészetben, illetve segédmunkásként az Építéstudományi Intézetben. A
Szegedi Tudományegyetemen magyar-olasz szakon tanult (1956-1958). 1955-től
közölték verseit a folyóiratok (Alföld, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Élet és
Irodalom, Kortárs, Szabolcs Szatmár Népe). Első verseskötetének címe: Félelem
nélkül.
Önéletrajza 1966-ban jelent meg. Nyíregyházán újságíróként
dolgozott, majd a nagykállói Krúdy Gyula Járási Könyvtár igazgatója lett. Az
ének megmarad (Hetek) versantológia költői közösségéhez tartozott. Segítsd a
királyt című színpadi művét, verses drámáját a nyíregyházi Móricz Zsigmond
Színház mutatta be 1985-ben. Rövid betegség után 1989-ben hunyt el Debrecenben.
Művei
Fegyvertelenül (versek, Bp., 1968);
Egy kenyéren (versek, Bp., 1970);
Törvénytelen halottaim (versek, Bp., 1975);
Gyerekholmi (gyermekversek, Keresztes Dórával, Bp., 1980);
Félkenyér csillag (válogatott versek, Bp., 1984);
Segítsd a királyt! (dráma, Nyíregyháza, 1985);
A kő alól (versek, Bíró Zoltán előszavával, Görömbei András
interjújával, Bp., 1987).
Díjai
József Attila-díj (1969)
Szabó Lőrinc-díj (1971)
Radnóti-díj (1975)
SZOT-díj (1975)
Váci Mihály-díj (1979)
Szép Ernő-jutalom (1985)
posztumusz Magyar Örökség díj (2006)
Egy ágyon, egy
kenyéren
Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,
egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban
egyforma szó a szánkban,
torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,
zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.
Agyát, szívét is
hámba fogja,
merengve hallgat,
szól szorongva,
akinek szerelem a
gondja.
Fészek-rakók
álmait sejti,
tolakvó énjét
elfelejti,
szellős nádasban
el is rejti.
Kedvesének hű
tükre lenne,
s míg ő csudálná
magát benne:
szemérmes, dús
titkokra lelne.
Úgy élni, mint a fák
„Úgy élni, mint a fák, igen.
Munkában szüntelen.
Termést nevelni, bármilyen kicsit,
óvni, míg megízesedik.
Állni, túlélni öklelő vihart,
visszaütve is! S kinőni a bajt.
Évről évre újabb rügyekkel,
sírmélyig nyúló gyökerekkel,
elszántan, évelő reménnyel,
megtelni fénnyel,
úgy élni, mint a fák, igen!
...
Úgy élni, mint a fák, igen.
Magunkhoz s dolgunkhoz híven.
Gondba ütve térdig, derékig,
mégis égig emelve szívünk és agyunk.
Hisz emberek vagyunk,
s nem élhetünk lappangva, félvadon.
Előbb magunkban szabadon,
s azután kint!
Mert csupán így lehet
elvégezni a teljes életet.”
Ember, fa
Minden emberben fa lakik,
ágaira fészkel a hit,
s dalol, mint valami madár,
míg le nem üti a halál.
Minden fában lélek lakik,
az emeli az ágait,
és fészket óv, szélnek feszül,
s szenved - már majdnem emberül.
Anyám
Anyám a föld alatt van;
vigyázok, rá ne lépjek.
Nem tudom, mily alakban
költi föl őt az élet.
Könnyű, soványka teste
nem tudom, hogy mivé lett
bogárka, búza lett-e -;
vigyázok, rá ne lépjek.
Fiam
Süt a Nap. Hihetetlen.
Sírod vetetlen.
Ásó készíti ágyad.
Nem anyád ágyaz.
Takaród, lepedőd föld lesz.
Koporsót öltesz.
És alszol, alszol, alszol.
Földnek fordulva alszol.
Fiodum aki voltál,
egy-halottammá holtál.
Mióta? jaj, mióta?
Egy perce, tegnap óta?
Az idők elejétől?
Mióta fény dől?
Isten-előttről? Mindegy.
Lettem öröktől özvegy.
Szégyentelenül
Mert szólnom kell a fűről is,
a fémről és a kőről is,
a menekülő fényről is,
a férfiról, a nőről is,
és mindent el kell mondanom,
igazhoz igazítanom, —
hát ezért kell olyan nagyon
a szabadság, a nyugalom!
Mióta élek, dolgozom
Parasznyán, Pesten, Putnokon,
mindig a nehezét fogom,
mégsincs egy rendes bútorom.
Kis gondjaim közt guggolok,
felmagasodni nem tudok.
Segítsetek, ne hagyjatok!
könyvet, kenyeret adjatok!
Semmiből se kell sok nekem.
Barátom, ha hiszed, ha nem:
egy harapásnyi kenyeren
éltem le fele életem.
De már kevés ez —
nem elég
huszonhét évi maradék.
Éléskamrám az üres ég —
csillaga morzsányi ebéd.
S míg ezt a verset hadarom,
tucatnyi édes haverom
él ilyen egérke-bajon
gondjai közt hallgatagon.
Én szólok —
fakír nem vagyok,
aki bár lelkéig vacog,
mégis forró verset dadog,
hogy gőzölögnek a sorok!
Költő vagyok —
hát tudom én,
hogy hivatásom a remény,
és tudok hinni is — kemény
gyémánt-jövőnkben bízom én.
De ugrik, illan a hitem,
naponta meg kell védenem,
mert ez a kétéltű jelen
hol ellenem van, hol velem.
Pedighát apám a veszélyt
nem nagypofájú hősökért
vállalta, izgatott, beszélt
értem, értünk, mindenkiért!
S ha én szólok -
sem magamért,
kollektív bánatért, bajért,
rontott hitű parasztokért,
kemény, egyforma életért.
S mert szólnom kell a fűről is,
a fémről ás a kőről is,
a menekülő fényről is,
a férfiról, a nőről is,
és mindent el kell mondanom,
igazhoz igazítanom —
hát ezért kell olyan nagyon
a szabadság, a nyugalom!
Mint aki pénzért hegedül,
s száján lágy, kérő mosoly ül,
sürög a vendégek körül
szótlanul, szégyentelenül,
úgy kérem én is a kegyet:
adjatok könyvet, kenyeret,
szorítsatok egy kis helyet
végre nekem is köztetek!
Kattints rá és olvasd el !
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése