2015. március 17., kedd

Ratkó Józsefre emlékezem...



Ratkó József 1936. augusztus 9-én született Budapesten. Iskoláit Pesterzsébeten kezdte, majd vidéken lelencgyerekként folytatta. Élt Vámosmikolán, Sándorfalván, Budaörsön, Miskolcon, Parasznyán, Erdőbényén, Hajdúhadházon, Tiszadobon, Nyíregyházán. Dolgozott állami gazdaságban, borpincészetben, illetve segédmunkásként az Építéstudományi Intézetben. A Szegedi Tudományegyetemen magyar-olasz szakon tanult (1956-1958). 1955-től közölték verseit a folyóiratok (Alföld, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Élet és Irodalom, Kortárs, Szabolcs Szatmár Népe). Első verseskötetének címe: Félelem nélkül.

Önéletrajza 1966-ban jelent meg. Nyíregyházán újságíróként dolgozott, majd a nagykállói Krúdy Gyula Járási Könyvtár igazgatója lett. Az ének megmarad (Hetek) versantológia költői közösségéhez tartozott. Segítsd a királyt című színpadi művét, verses drámáját a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mutatta be 1985-ben. Rövid betegség után 1989-ben hunyt el Debrecenben.

Művei

Fegyvertelenül (versek, Bp., 1968);
Egy kenyéren (versek, Bp., 1970);
Törvénytelen halottaim (versek, Bp., 1975);
Gyerekholmi (gyermekversek, Keresztes Dórával, Bp., 1980);
Félkenyér csillag (válogatott versek, Bp., 1984);
Segítsd a királyt! (dráma, Nyíregyháza, 1985);
A kő alól (versek, Bíró Zoltán előszavával, Görömbei András interjújával, Bp., 1987).

Díjai

József Attila-díj (1969)
Szabó Lőrinc-díj (1971)
Radnóti-díj (1975)
SZOT-díj (1975)
Váci Mihály-díj (1979)
Szép Ernő-jutalom (1985)
posztumusz Magyar Örökség díj (2006)







Egy ágyon, egy kenyéren

Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,

egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban
egyforma szó a szánkban,

torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,

zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.


      Akinek a szerelem a gondja
    
     Agyát, szívét is hámba fogja,
     merengve hallgat, szól szorongva,
     akinek szerelem a gondja.
    
     Fészek-rakók álmait sejti,
     tolakvó énjét elfelejti,
     szellős nádasban el is rejti.
    
     Kedvesének hű tükre lenne,
     s míg ő csudálná magát benne:
     szemérmes, dús titkokra lelne.



Úgy élni, mint a fák


„Úgy élni, mint a fák, igen.
Munkában szüntelen.

Termést nevelni, bármilyen kicsit,
óvni, míg megízesedik.

Állni, túlélni öklelő vihart,
visszaütve is! S kinőni a bajt.

Évről évre újabb rügyekkel,
sírmélyig nyúló gyökerekkel,

elszántan, évelő reménnyel,
megtelni fénnyel,
úgy élni, mint a fák, igen!
...

Úgy élni, mint a fák, igen.
Magunkhoz s dolgunkhoz híven.

Gondba ütve térdig, derékig,
mégis égig emelve szívünk és agyunk.

Hisz emberek vagyunk,
s nem élhetünk lappangva, félvadon.

Előbb magunkban szabadon,
s azután kint!
Mert csupán így lehet
elvégezni a teljes életet.”


Ember, fa


Minden emberben fa lakik,
ágaira fészkel a hit,
s dalol, mint valami madár,
míg le nem üti a halál.

Minden fában lélek lakik,
az emeli az ágait,
és fészket óv, szélnek feszül,
s szenved - már majdnem emberül.


Anyám

Anyám a föld alatt van;
vigyázok, rá ne lépjek.
Nem tudom, mily alakban
költi föl őt az élet.

Könnyű, soványka teste
nem tudom, hogy mivé lett
bogárka, búza lett-e -;
vigyázok, rá ne lépjek.


Fiam

Süt a Nap. Hihetetlen.
Sírod vetetlen.

Ásó készíti ágyad.
Nem anyád ágyaz.

Takaród, lepedőd föld lesz.
Koporsót öltesz.

És alszol, alszol, alszol.
Földnek fordulva alszol.

Fiodum aki voltál,
egy-halottammá holtál.

Mióta? jaj, mióta?
Egy perce, tegnap óta?

Az idők elejétől?
Mióta fény dől?

Isten-előttről? Mindegy.
Lettem öröktől özvegy.



Szégyentelenül

Mert szólnom kell a fűről is, 
a fémről és a kőről is, 
a menekülő fényről is, 
a férfiról, a nőről is,

és mindent el kell mondanom, 
igazhoz igazítanom, — 
hát ezért kell olyan nagyon 
a szabadság, a nyugalom!

Mióta élek, dolgozom 
Parasznyán, Pesten, Putnokon, 
mindig a nehezét fogom, 
mégsincs egy rendes bútorom.

Kis gondjaim közt guggolok, 
felmagasodni nem tudok. 
Segítsetek, ne hagyjatok! 
könyvet, kenyeret adjatok!

Semmiből se kell sok nekem. 
Barátom, ha hiszed, ha nem: 
egy harapásnyi kenyeren 
éltem le fele életem.

De már kevés ez — nem elég 
huszonhét évi maradék. 
Éléskamrám az üres ég — 
csillaga morzsányi ebéd.

S míg ezt a verset hadarom, 
tucatnyi édes haverom 
él ilyen egérke-bajon 
gondjai közt hallgatagon.

Én szólok — fakír nem vagyok,
aki bár lelkéig vacog, 
mégis forró verset dadog, 
hogy gőzölögnek a sorok!

Költő vagyok — hát tudom én, 
hogy hivatásom a remény, 
és tudok hinni is — kemény 
gyémánt-jövőnkben bízom én.

De ugrik, illan a hitem,
naponta meg kell védenem, 
mert ez a kétéltű jelen 
hol ellenem van, hol velem.

Pedighát apám a veszélyt 
nem nagypofájú hősökért 
vállalta, izgatott, beszélt 
értem, értünk, mindenkiért!

S ha én szólok - sem magamért, 
kollektív bánatért, bajért, 
rontott hitű parasztokért, 
kemény, egyforma életért.

S mert szólnom kell a fűről is, 
a fémről ás a kőről is, 
a menekülő fényről is, 
a férfiról, a nőről is,

és mindent el kell mondanom, 
igazhoz igazítanom — 
hát ezért kell olyan nagyon 
a szabadság, a nyugalom!

Mint aki pénzért hegedül, 
s száján lágy, kérő mosoly ül, 
sürög a vendégek körül 
szótlanul, szégyentelenül,

úgy kérem én is a kegyet: 
adjatok könyvet, kenyeret, 
szorítsatok egy kis helyet 
végre nekem is köztetek! 




Kattints rá és olvasd el !








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése