Gulácsy Lajos:
A varázsló kertje
Elnézegettem a festményt, elolvastam Csáth Géza novelláját,
meghallgattam Dresch Mihály zenéjét.
Mindegyik témája : A varázsló kertje...
Csáth Géza
A varázsló kertje
A pályaudvar kapuján két magas termetű, nyúlánk fiatalember lépett ki az
állomás előtti térre. A következő pillanatban megismertem őket.
- A Vass fiúk!
Együtt mentünk be a városba. Az enyhe júniusi délutánban valami nagyon kedves érzés volt az. A gimnáziumban elválhatatlanok voltunk. Érettségi óta - négy esztendeje - nem láttam őket. Külföldön tanultak. Nagyon megörültek a találkozásnak.
Az arcuk még nem férfiasodott meg végképp. Finom orrukon, a mozgékony okos szemükön a későn érő intelligens emberfajták karaktere. Modorukban ugyanaz a világfias szívesség és kedvesség, amely annyira szokatlan volt a gimnáziumban, s mégis mindenkinek tetszett.
Gyalogolva haladtunk végig a főutcán és a főtéren. Siettek. Két óra múlva tovább kellett utazniok.
- Tulajdonképpen csak a varázsló kertjét jöttünk megnézni - szólt az idősebb Vass fiú.
- A varázsló kertjét? Hol van az? - kérdeztem.
- Igaz, te ezt nem tudod. Persze, akkor nem mondottuk el senkinek a
dolgot. Majd meglátod, eljössz velünk, ugye? Nincs messze...
A főtér felől a templomnak tartottunk. Végighaladtunk a parkon. Az öreg
gimnáziumi hittanárunk ott ült a rendes padján, egy könyv olvasásába
merülve. Köszöntünk neki. Barátságosan integetett. Azután megkerültük a
templomot. A fiúk egy vak utcába vezettek, amelyről eddig semmit sem
tudtam.
Az utca szűk volt, és körülbelül kétszáz lépés hosszú. Sajátságos! - ilyen házakat, mint itt, sohasem láttam a városban. Alacsonyak és kezdetlegesek voltak, de vagy az ablakok hajlásában, vagy a kapuk faragásában és formájában volt valami ósdi. Az utcán padokon és székeken öreg emberek és bánatos arcú, sápadt asszonyok ültek, apró lányok söpörték és öntözték a földet. Kocsikeréknek nyoma sem látszott. Az utolsó ház előtt állapodtunk meg.
Azaz - tulajdonképpen ház nem is látszott, csak kerítés. Festetlen, magas fakerítés: olyan sűrű, hogy a kezet rajta bedugni nem lehetett, és egészen közel kellett hajolni, hogy az ember megláthassa, mi van mögötte.
Kábító virágillat csapott meg. A kerítés megett kert volt; nem nagyobb,
mint egy kis szoba. A talaja körülbelül a derekunk magasságáig fel volt
töltve. És tele az egész kert virággal. Sajátos növényvilág tenyészett itt. Hosszú szárú, kürt alakú virágok, amelynek szirmai mintha fekete bársonyból volnának. A sarokban liliombokor, óriási kelyhű fehér liliomokkal megrakodva. Mindenütt elszórva alacsony, vékony szárú fehér virágok, amelyeknek egy szirma, csak egy szirma, gyenge piros színű volt. Úgy tetszett, hogy ezek bocsátják azt az ismeretlen, édes illatot, amelyet szagolva az ember azt hiszi, elakad a lélegzete. A kert közepén egy csomó bíborpiros, kövér virág terpeszkedett. Húsos, selymes fényű szirmaik hosszan lógtak le egészen a magasra nőtt haragoszöld színű fűbe. Mint egy kaleidoszkóp, úgy hatott ez a kis csodakert. Közvetlen előttem a nőszirom lila virágai nyíltak. Százféle virágillat tevődött össze a bódító szagában, s a szivárvány minden színét megtalálhattad a virágok színében.
A kert végében, a kerítéssel szemben egy kis ház gubbaszkodott. Zöldzsalus két ablaka mindjárt a földszín magasságára nyílott. Ajtót nem lehetett látni. A háztető az ablakok felett mindjárt összehajlott. Nagy padlásnak kellett ott lenni. Közvetlenül az ablakok előtt kék szegfűket fedeztem fel. Vagy négy percig némán bámultuk ezt a tíz négyszögméternyi kis csodabirodalmat.
- Látod, ez a varázsló kertje - mondotta a fiatalabb Vass.
- És ott a házban lakik a varázsló - folytatta a másik.
- És ott laknak a rablók is.
- Kicsodák? - kérdeztem.
- A rablók, a varázsló tanítványai és rabszolgái.
- Ők kimennek rabolni a városba. Ilyenkor mennek ki, föld alatti utakon. A templompadláson bukkanak föl, és a toronykötelen ereszkednek le. Barna köpenyük alatt kis olajlámpát rejtegetnek, és övükre akasztva álarcot, tőröket, pisztolyokat visznek.
- Csendesen lopóznak be a házakba, vagy az ablakon másznak be. Kiscsákányaikkal pár pillanat alatt felkapaszkodnak az emeletes házak szobáinak nyitva hagyott, sötét ablakain.
- És azután gyorsan a szekrényekbe bújnak.
- Senki, aki a házban lakik, észre nem veszi őket, és akkor már elhelyezkednek a ruhák és skatulyák között. Meggyújtják kis lámpásaikat, és nesztelenül várnak.
- Várnak, míg mindenki le nem fekszik, és akkor kibújnak, végigjárják a
szobákat, feltörik a zárakat, levágják a gyermekek fejét, és tőrüket otthagyják az apák szívében.
- És elviszik a kincseket a varázslónak.
Mintha valami elfeledett, régi verset mondott volna fel a két fiú, úgy mondották el a varázsló barlangjának titkait. Ezalatt folyton néztük a kertet.
- Elképzeled, most mi van ott benn? - kérdezte a fiatalabb Vass.
A bátyja felelt helyettem:
- Itt, a zsalus ablak megett van a rablók hálószobája. Alacsony, vakolt odú. A falon egy lámpás pislog, és jobbra-balra hat-hat szalmazsák a földön. Az egyik oldalon hat rabló alszik, összekuporodva; az arcukat se látni.
- A másik oldalon üres a hat ágy.
- A rablók már a föld alatti utukon elindultak véres munkájukra.
- Amikor fölébredtek, négykézláb másztak ki a szobából, mert az alacsony
helyen fölállani lehetetlen.
- A varázsló akkor enni ad nekik. Gonosz, fekete szemével mintha azt mondaná: egyetek, és hozzatok nekem sok kincset, aranyat, ezüstöt.
- A rablók friss békákat és gyíkokat esznek, továbbá több éves cserebogarakat kapnak csemegéül, amelyek, mint befőttek állnak a varázsló kamrájában.
- Azután menniök kell. A varázsló pedig meggyújtja a lámpását, mely egy koponyában van elhelyezve, és virraszt a szobájában. Olvas, őrködik. Nehogy baj érje a rablókat.
- Nehogy felébredjenek a kutyák vagy a gyerekek.
- És mikor keleten szürkülni kezd már az ég, akkor idejön: lefekszik a
kertbe.
- És akkor minden virág leánnyá változik. Ő pedig hempereg a virágok
között...
- Míg csak haza nem jönnek a rablók, és akkor átveszi a zsákmányt, elrakja a föld alatti raktáraiba, és aludni térnek mindannyian. És egész estig csendes, kihalt a ház.
- A szomszédok közül senki se tudja, hogy ki lakik itt...
Néhány percig szótlanul néztük a varázsló kertjét; akkor az egyik Vass fiú hirtelen megnézte az óráját.
- Huszonöt perc múlva indul a vonatunk - mondotta, és könnyen sóhajtott.
- Mennünk kell - mondta a másik.
A keleti égen már látszottak a csillagok. Az utcában csend volt, mint a temetőben; sehol egy élő lélek kívülünk.
Visszaindultunk. Szótlanul haladtunk a templomig. A két Vass fiú elmélázva nézett maga elé. Megkerültük a parkokat. A kútnál három szolgálólány húzta a vizet. Jókedvűen nevettek, csinosak voltak. A két fiú rájok nevetett.
A varázsló virágainak nyomasztó illata lassanként elszállt a mellükről.
Egy bérkocsi haladt arra. Füttyentettek. Mosolyogva búcsúztak, és könnyedén szöktek fel a kocsira. A kocsis a lovak közé csapott. És elrobogtak a villanyfényes főutca felé.
( 1907 )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése