Most olvastam...

Ajándékba kaptam  Nagy Lajos válogatott novelláskötetét, melyet Réz Pál irodalomtörténész állított össze.

      

    Csak ajánlani tudom mindenkinek!

NAGY LAJOS

(1883-1954)

Kora szerint a Nyugat nemzedékéhez tartozik,  munkatársa, majd egy időben főmunkatársa volt a Nyugatnak, mégsem az ő körükből való: politikailag balra áll tőlük, művészetében pedig a magyar szocialista irodalom egyik legfontosabb előkészítője, majd az egyik legjelentékenyebb megvalósítója. S habár különböző műfajokban formált kitűnő műveket, irodalmi rangja szerint egy nagy novellaíró nemzedék legnagyobb novellaírói között van a helye.

 Az élet mélységeiről akar hírt adni, és már az első világháború előtt szocialistának vallja magát. Ez a szocializmus még inkább érzelmi hovatartozás, mintsem tudományosan megalapozott világnézet. És témaválasztás. A szegényekről ír. Nagy Lajosban  nyoma sincs romantikának. Ő a szegénység sivárságát ábrázolja, amelyet legföljebb a szerelem enyhít. Az irodalomban megjelenő Nagy Lajos erőteljesen naturalista a nyomor ábrázolásában is, az erotikában is. Nagy Lajos korai novelláiban az illúziók nélkül ábrázolt falu és a maga sivárságában ábrázolt nagyvárosi kisemberek élete jelenik meg .(Özvegy asszonyok, Egy délután a Grün-irodában).

A harmincas évekre bontakozik ki a teljesen megérett művész. Túllépett a naturalizmuson. Drámai tömörséggel tudja ábrázolni a társadalom szükségszerű tragédiáit, s az ábrázolást hitelesíti az alakok nagy megfigyelőerőre valló lélektani ábrázolása.

Nagy Lajos látásmódjában van valami végletes tényszerűség. Még expresszionista megoldásai mögött is jelen van a dokumentumhitelességű adat. Lírai hangvétele mögött is a valóság hitelessége. Nemegyszer groteszk humora is az adatok sajátos csoportosításából származik.

Ilyen művészi adottságokkal rendkívül alkalmas volt a falu életéről művészi látleletet készítő szociográfiára. A harmincas években a népi írók fő műfaja volt a szociográfia. És az oly jellegzetesen városi Nagy Lajos - akinek persze megvoltak a maga kisgyermekkorból eredő vidéki élményei - megírta az egyik leghűségesebb és legművészibb szociográfiai művet, a Kiskunhalom című dokumentumkarcolat-sorozatot (1934).

Elsősorban és mindenekelőtt novellista volt: igazi területe a karcolattól az elbeszélésig terjed. De mindig kísérletező volt, írt hatásos színpadi műveket is, írt regényeket is, amelyeknek novellisztikus részletei általában sikerültebbek, mint az egész koncepció. Élete végén pedig belefogott önéletrajzába, amelyből két kötet készült el, a második már csak halála után jelent meg. Nélkülük nem is lehet igazán megérteni emberi-művészi fejlődését: ugyanolyan illúzió nélküli szemmel figyeli magát, mint a külvilágot.

A felszabadulás után mellőzött volt, holott mindenki tudta, hogy a bontakozó szocialista irodalomnak ő az egyik legfontosabb előkészítője és az egyik legnagyobb élő mestere. A hivatalos elismerést meg is kapta, egyike volt az első Kossuth-díjasoknak, új művei egymás után jelentek meg. De a felszabadulás pátosza nehezen viselte túl józan ridegségét, majd a személyi kultusz merev éveiben zavaróan hatott örökös kritikai magatartása. Tisztelték, de nem kapta meg méltó helyét az élő irodalomban. Mindehhez a már idős író beteg is volt, de betegségéhez járult hipochondriája is, amellyel több betegséget képzelt, mint ami volt. Ezért azt sem hitték el neki, hogy valóban súlyos beteg. Oly gyakran volt képzelt rosszulléte, hogy amikor rátört a halálos roham, senki se vette komolyan. Csak amikor meghalt, döbbent meg az egész irodalom. Temetése olyan volt, mintha az irodalom, s körülötte az egész ország vádolná magát, amiért nem becsülte meg eléggé nagy íróművészetét. Ebben a percben vált nyilvánvalóvá, hogy klasszikusát temeti a nemzet.

( MEK)