Halottak napja közeleg...

Halotti beszéd a hulló leveleknek

                                   

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?

Bizony bíbor és bronz és arany

És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:

Bizony, e világ dőre, esztelen

Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.

Nem történhetik velünk semmi sem,

Mi megronthatná szép, igaz-magunk.

Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk

S ha alászállunk: vár a hűs avar,

Testvér-levél testvér-lombot takar,

Ott is otthon vagyunk.

Ha megkeményedünk és megfagyunk:

Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.

Bíbor után a fehér hermelin.

Bizony szépek vagyunk.

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?

Ha végre földanyánk része leszünk,

Ott is szépek leszünk,

Ott is otthon leszünk.

És árvaság csak egy van, feleim:

Az erdőn kívül lenni.

Otthontalannak, hazátlannak lenni.

Nagyvárosok rideg utcakövén

A széltől sepertetni.

Sok más szeméttel összekevertetni.

Árvaság csak ez egy van, feleim.

S amíg itthon vagyunk:

Bizony bíbor és bronz és arany

És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Reményik Sándor

Semmiért egészen...- Igézően szép vers

Szabó Lőrinc

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Kattints rá!

http://youtu.be/Chet Baker

1956.október 23. - EMLÉKEZÉS

Albert Camus Nobel-díjas író

A magyarok vére

(Részlet)

(...)

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.

A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol — még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában (...)

A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét vélünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztozunk — miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk."

            Tollas Tibor

    Túlélők

Legyen csendes az álmuk,
mert nem haltak hiába.
— Letarolt erdő fái —
úgy fekszenek vigyázzba’. 

Földtömte szájuk némán
kiált időtlen esküt.
Elvetett mag a rögben
a csontmeztelen testük. 

Feldúlt sírjukon mécses,
október tűzvirága,
a holtak jogán kérdez
választ már mit se várva. 

Múltunkat elrabolták,
a sivár jelen hallgat.
Ők élik túl, — a holtak,
a győztes forradalmat.

Kattints rá!

" Soha nem látott 56-os felvétel"

1956.október 23.

  

Tóth Árpád két verse...

A mai, sötét,borongós őszi délutánon, Tóth Árpád két verse gondolkodtatott el... 

LÁMPAFÉNY

Lámpám, öreg butor, szelíd és furcsa törpe,

Ki nappal elhagyatva válladra ejted árván

Porcellán süveged, s tunyán, tünődve vársz rám,

Míg este megjövök: halkan és meggyötörve,

Lásd, újra itt vagyok, gyúljon föl enyhe lángod,

Mely, mint hű eb szeme, oly élő és oly sárga,

Csendesen ráfordítom a kulcsot most a zárra,

És kettesben maradtunk; kizártam a világot.

Holnap tán újrakezdem ott kinn ügyetlen harcom,

A fájó kényszer: élni! - megint csak kiragad,

Majd sietek az utcán, és némely kirakat

Ijesztve tükrözi elszánt és sápadt arcom.

Holnap, igen, talán... de most olyan jó hinni,

Hogy nincsen semmi, semmi, csak csönd és este van,

Csak lámpánál tünődés, végnélkül, boldogan,

Most gondjaim batyúját letettem, nem kell vinni.

Csendes szivarfüst mellett firkálok, s hanyagul

Bizarr levelet írok, és senkinek se írom,

Csak játszatom szivem és tollam a papíron,

Érthetlen s édes szókat keverve anyagul,

Így: "Emlékszel-e rám? a velszi herceg voltam,

Vadászni készülődtünk, hová is? Indiába!

De aztán mást gondoltam, s te sírtál. Mindhiába!

Nevettem, s durcás ajkad kegyesen megcsókoltam..."

Lassan lomhábbra válik a furcsa firka. Vége.

Végtelen messziről zsong: ki vagyok és hol élek,

S lefekszem és mosolygok: aludjunk árva lélek,

Aludjunk ócska lámpa, fuvalljon ránk a béke,

Míg künn s benn minden-minden halkan homályba olvad,

S őrt áll az udvaron az éj, a roppant néger,

A mondhatlan magasba, hol titkok mélye kékell,

Varázslámpát emelve: a tiszta, sárga holdat.

VIZIÓ A VONAT ABLAKÁBÓL

Fájt-é már szívetek a gyorsvonatban,

Hallgatva lágyan zúgó kerekét,

Át néma síkon, holdas alkonyatban,

Nézvén az ablak sötét keretét,

Min úgy tünik a táj át, tovafolyva,

Szeszélyes rajz, mit gyors kéz letörül,

Mintha bús művész bús vázlata volna,

Ki száz képet kezd, s egynek se örül?

És őriz-é a lelketek ily tájat,

Mely tovaszédült a vonat mögött,

De mégis emlék, s mégis egyre fájhat,

Bár múlt takarja, s messzeség, örök?

Tán tört íve egy híd vén vonalának,

Vagy egy idegen országúti hárs, -

Ránéztetek, s akkor sírt fel a bánat,

Fülkétekben a titkos utitárs...

Egy ismeretlen, bús kis állomásnak

Képét így őrzöm, vitt a gyorsvonat,

Azt hittem akkor, hogy öröm vár másnap,

Mely felzendíti rekedt sorsomat,

S künn messzi sík mélyült a végtelenbe,

Távol hegy rémlett, kettős, lomha kúp,

Mintha egy roppant teve púpja lenne,

S a holdat vinné, sárga, nagy batyut...

S egyszerre csüggedt, sötét karavánok

Búját küldte a táj, mit az éj rajzolt,

S oly céltalannak rémlett, amit várok,

Hogy szívem lüktetve lökte a jajszót:

"Ó, vágyam, vágyam, sivatag hajója,

Hová viszed fantasztikus batyúd?

Holdbéli kincsed? hisz régen homokba

Fúródott minden szép és boldog út..."

S szívemben itt van most is ferde rajza

Az éji látomásnak, s felremeg,

Ha kicsiny üdvért vaskorbácsu hajsza

Új útra vérzi fáradt lelkemet.

Ó, az az éj, nagy fekete lován

Lobogó, fehér felhőburnuszával,

Mint komor arab üget tétován,

S örök társam a Szaharákon által...