Erdős Renée...

Erdős Renée (1879-1956) Budapesten a színművészeti akadémián végzett. 1899-ben jelentette meg első verseskötetét Leányálmok címmel. Pályáját ero-tikus versekkel kezdte, melyek nevét egy csapásra ismertté tették. Ady "zseni-ális poétalány"-ként jellemezte. Bródy Sándorhoz szenvedélyes szerelmi kapcsolat fűzte, aki szakításuk után Bécsben öngyilkosságot kísérelt meg. 1904 -05-ben Firenzében, majd 1905-14-ben Rómában élt. Az Újság munkatársa, bécsi, római, firenzei levelezője. 1909-ben Rómában katolizált. Első férje, Fülep Lajos művészettörténész. Elbeszéléseinek témái szerelmi viszonyok, későbbi műveit főként megkeresztelkedésének élménye hatotta át. Az 1920-as évek egyik legolvasottabb bestsellerszerzője volt. Lefordította Assisi Szt. Ferenc legendáit (Fioretti. Bp., 1911), Népszerűbb regényei: A nagy sikoly, Santerra bíboros, Lavinia Tarsin házassága, Ave Roma!, I-II., Brüsszeli csipke, Az indiai vendég.

1927-ben vette meg rákoshegyi villáját. Élete legboldogabb szakaszaként említi az itt töltött éveket. Itt tartózkodásának utolsó dokumentuma egy 1944. március 31-én keltezett levél, amelyet Serédi Jusztinián hercegprímásnak írt, hogy emelje fel szavát a katolikus hitre tért zsidók érdekében. A vészkorszakban vidéken bújtatták, Rákoshegyre már nem tért vissza, Budapestre költözött. (PORT.hu)

Kék pillangók

Kék pillangók szálltak fölöttem,

hogy a réten keresztül jöttem

s incselkedve, tánczolva félig:

elkisértek az erdőszélig.

S hogy utam az árnyékba tévedt;

riadtan, némán összenéztek.

Félték a lombok hűs homályát,

a rengeteg halk mormolását.

Amig arany napfényben jártam,

gázoltam színes vadvirágban,

s felém a rózsák integettek:

a kék pillangók hogy szerettek!

De csalt a sötét erdő mélye,

a vízmoraj, a lomb zenéje.

Csalt a magány. Egy titkos ének,

s a sohsem ismert szenvedések.

Magányos erdő utját járom,

s nincs vezetőm és nincsen párom.

Tövises ágak meg-megtépnek.

De még dalolok, de még élek.

Hangomat a szűz magány hallja,

rám simul a csend puha karja.

De tudják e a rétek, kertek:

a kék pillangók hova lettek?

1904

Egyszer megnyugszom

"Egyszer megnyugszom és erős leszek

S majd könnytelenül járom az utat.

És tűz, víz, nap, zivatar közepett

Vidáman hordom vándorbatyumat.

Egyszer majd elrepülnek álmaim,

Mint könnyű felhők a vihar után

S zaklatott éjek látomásain

Szendergő lelkem föl nem sír talán.

Szivem falán egyszer majd rést nyitok,

Mert makacsúl véd múlt emlékeket.

S kiszórok onnan minden lim-lomot,

Fakó babér - és rózsalevelet.

Egyszer majd olyan egyedűl leszek,

Hogy elfelejtek időt és napot.

S a lét szárnyán czikázom csüggeteg,

Miként az űrben bolygó csillagok.

S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen -

Távol a zaklató álmok, a vágy -

S a nagy éjben kialszom hirtelen,

Mint egy ismeretlen, fáradt világ."

(1907)

Jer idegenbe

Jer idegenbe, keressünk egy kunyhót,

Kicsinyke kunyhót, szalmafödelest.

Te végy kapát és ásót a kezedbe

Én a tűzhelynél keresek helyet.

Csak hadd csurogjon rólad a veríték,

Csak hadd marja a konyhafüst szemem.

Boldog leszek, ha foltos rokolyában

Ringathatom majd síró gyermekem.

Boldog leszek, ha esti pihenőre

Ölembe hajtod elfáradt fejed,

Ha eléd tálalom majd vacsorádat,

A fehér tejet, barna kenyeret.

Ha dolgoznom kell reggeltől napestig,

És dolgozom majd édes-örömest -

Jer idegenbe, keressünk egy kunyhót,

Kicsinyke kunyhót, szalmafödelest.

Brüsszeli csipke

A "boldog" békeidők Pestjén, az 1920-as években éli Adrienne, a gyönyörű fiatalasszony az érinthetetlen erkölcsű feleségek és gyermeküket mindenek fölött imádó anyák szolid, tiszta életét. Egy csaknem végzetes baleset azonban szétrobbantja a polgári idillt, s megmentője, az eddig nem ismert szenvedélyt, a testi és lelki szerelem őrületét lobbantja fel az asszonyban. Napjai ettől kezdve boldogságban és kínban, a megtagadhatatlan vágy és a családjával szemben érzett felelősség érzete közötti vergődésben telnek, egészen addig, míg rá nem döbben, hogy szerelmét saját lányának kell átengednie. És ekkor a sors könnyű választás elé állítja... A szerzőnő annak idején nagy sikert aratott, több szálon futó regénye nő és férfi kapcsolatáról, a női lét boldogsággal és tragédiákkal sújtott teljességéről szól, arról, hogy a teljes kifosztottságban felvillanhat-e az értelmes élet reménye.  

Kattints rá!

Erdős Renée 

http://cultura.hu

Vihar és szerelem... - hangulat.

Kosztolányi Dezső

Közelgő vihar

Már háborog sötét, zajló habokkal

a táj felett a kék légóceán.

Egy pillanat- a táj sötét azonnal,

s az ég tüzet vad őrületbe hány.

Hűs lesz a lég a puszta rőt homokján,

a szülni vágyó bolt vadul hörög,

s ott áll a kórós pusztán két oroszlán,

s egy tűzpokol tátong fejük fölött.

Vakítva lobban a kékszín, erős fény,

hajlékonyan odvába búj a nőstény,

de büszke fővel megfeszül a hím.

Vad harsogás kel véres ajkain,

sörényes főjét rázza, s nem - remegve

belesüvít a sápadt fergetegbe

Baranyi Ferenc

 Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:

talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:

talán a fény, talán a köd.

Mi hát – mi egybetart – lánc?

Talán szeretsz. Tán csak kivánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.

S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:

a szív, a fény – a vér, a köd.

Hajnal Anna néhány verse...

Hajnal Anna

  (Gyepüfüzes, 1907. febr. 1. – Budapest, 1977. szept. 6.)

József Attila-díjas  költő (1966).

Gyepüfüzesen és Pinkafőn járt iskolába. Szombathelyen tett polgári isk.-i vizsgát. 1926-ban családjával Budapestre  költözött, magántanításból élt, angol nyelvórákat adott. A harmincas évek elejétől jelentek meg versei a Pásztortűz és az Álláspont c. folyóiratokban, a Nyugat 1933 decemberében közölte először verseit. Első verseskötetét, Ébredj fel bennem álom (1935) a felfokozott expresszivitású versformálás, a kendőzetlen önvallomás jellemzi. Létrehozta a Tóth Árpád Társaságot, amelynek tagjai, írók, költők, kritikusok az ő lakásán tartották felolvasásaikat, vitáikat. 1937-ben feleségül ment Keszi Imréhez. A II. világháború idején írt antifasiszta verseinek egy része 1944-ben elpusztult. 1946-ban közreadta Összegyűjtött versei. Baumgarten-jutalomban részesült (1947). Az Országos Könyvhivatalnál lektori állást vállalt 1949-ben. Átmeneti válság után 1952-ben jelent meg az Óriások százada c. kötete. Líráját szüntelenül gyarapította mítosz-teremtő képzelete, természetszemlélete, majd utolsó köteteiben szembenézése az öregséggel, a halállal és hite az élet legyőzhetetlenségében. Műfordítói tevékenysége is jelentős. Leginkább az angol költészetben volt otthonos, elsősorban Breton, Blake, Burns, Lear és Swinburne tolmácsolásaival alkotott maradandót. Írt még gyermekverseket, gyermekeknek szóló elbeszéléseket, fordított ifjúsági irodalmat is.

 Formáltál engem örömödre

Formáltál engem örömödre,

két könnyű lábbal, szinte szállnék,

s ha hirtelen kinőne szárnyam,

nem lenne váratlan ajándék,

mert aki lát, meglátja rajtam:

ez itt az Isten kedvelt lánya,

akit a szelek körüllengnek,

s kinek a tavasz új ruhája.

Formáltál engem örömödre,

de ékesíts fel most csodákkal!

szivárványt küldj sötét szemére,

ha lát, lásson hétszín varázzsal!

hadd lásson tündéreknél szebbnek,

éjjel nevemre felriadjon,

mint akit ékes villám keltett,

s utána szédülten virrasszon.

Ha jön a reggel, minden fényben,

harmatban, hőben felidézzen,

ha nem lát, értem sóvárogjon,

és hogyha lát, hát megigézzem.

formáltál engem örömödre,

de öltöztess most illatokba!

lépéseim füröszd zenében,

s csillagokat bűvölj hajamba.

Tedd meg most legnagyobb csodádat,

segítsed meg most kicsi lányod,

mert ha nem látom, érte sírok,

s ha látom, majdnem holtra válok,

tedd, étlen-szomjan engem várjon,

és sírjon értem apadatlan,

s boríts el minden édességgel,

hogy mindezért megvigasztaljam.

  

Messziről

Reggel van, ágyamon ülök,

de enyém messze tenyered,

és hírtelen csókom nyomán

finom köd futja be szemed.

Be édes fészekre talált

ajkamnak bujkáló tüze, -

szorongás száll fel szívedig,

s a reggel fűszeres ize

lángokkal csap szét ínyeden,

és minden ered megtelik

szúró villámokkal,amik

fel-felcikázva szívedig

vakítanak, s te nem tudod,

mitől őrült meg reggeled,

míg ajkam lassan, szomjasan

csókolja ájult tenyered.

Akarlak, szeretlek

Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,

dacos, síró szived csupa vad szerelem,

csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,

már lankad az ész, a védekező.

Félelem? távolság? mit jelent?

mindig több, több éhséget teremt,

hiszen elpusztulunk így te meg én

két árva, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, rég elég

titok és várás és szenvedés,

boruljunk össze, mellre mell-

két fáklya szivünk hadd lobbanjon el!

Hasitó villám szívemen át,

feszül és tágul az egész világ,

szük abroncsok a sarkkörök,

kicsap a tenger s a szent ködök

ragyogva befödnek, vihar és láng:

együtt világok várnak ránk!

Együtt- vagy halál és pusztulás

szerelem-szerelem, fényvarázs.

  

Tegnap anyám előtt dicsértelek

Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,

hogy ne mondjam el egyszer legalább,

hogy néma nevetésed míly varázs,

mint tüzes pipacs, virágzó parázs,

hogy arcod izzik tőle, mint az ég,

ha a szürke, tompa napból már elég,

s az alkony minden tündérit igér,

mi emberszívbe és éjszakába fér.

Leírtam homlokod, melyet a gond,

- sötét király, - uszályával bevont,

mely alól örökké borult szemek

mint messze felhőkből tekintenek,

elérhetetlen, bármilyen közel,

a lélek lelket, jaj, mikor ölel?

És elfordultam, ne lássa anyám,

hogy könny pereg szememből könny után.

Elmondtam, milyen magas termeted,

lábujjra állva vállig érhetek,

s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör

hozzád hajolni, s mennyire gyötör,

hogy mindig új vagy, idegen és más,

elporzó hullám, örök változás...

nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,

ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,

az ölelés vagy, élő és örök,

az első mozgás, amelyből a körök

indulnak s visszatérnek szüntelen,

lelkünk egymásban sohasem pihen...

És felriadtam-, régen hallgatok,

anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog...

s zavartan mondtam: anyám, a kezét

ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép

- és hirtelen elállt lélegzetem

kezed éreztem hűlő szivemen,

és elfutottam, hadd legyek magam,

egyedül tiéd és zavartalan...

...most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,

szivárványosak mind a nappalok,

hársillatúak mind az éjszakák,

s téged virágzanak künn mind a fák,

ezüstpárákban, álmodó hegyek,

tündéri folyók felé lejtenek,

melyek fölé az ámult, ifju hold

aranyló arca szomjasan hajolt,

s úgy csókolja a vizeket a fény,

ahogy emlékeimben téged én.

Ugyanaz?

Rossz vagyok? csupa hűtlenség,

mint füst a szélben erre-arra

úgy lengek át a napokon,

nem várva semmi diadalra...

Elernyedt minden akarat...

s ha fáradt kezeimet nézem

úgy érzem legjobb tétlenül,

lanyhán túladni az egészen.

Én megpróbáltam, s hittem is...

hogy mit? valahol még derengnek

lepkeszínek és sugarak...

de olyan fáradtan kerengnek,

oly messze már, hogy nevüket

s tapintásukat elfeledtem...

Ez lett volna az életem?

de ki maradt itt én helyettem?

Tapintom magam. Ugyanaz?

Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,

hogy üres a tapintható?

magamtól mikor? ki lökött el?

Hogy kicserélt egy pillanat,

hogy lehet, hogy észre se vettem?

Mindenki így él? vagy csak én,

ily tudatlanul, meglepetten?

Mindenki így él? hogy a fény

fürdik csodálkozó szemében,

és sokszor mondja azt, hogy: én,

s maga se tudja, hogy az ében

sötétben ki alszik el ágyán

s ki ébred fel helyette reggel,

kit visz előre könnyű lábán

s hogy kit dicsérget énekekkel...

aztán egyszerre, egy napon

minthogyha meghalna a reggel,

elsápad, elfoly vére mind

s tántorog hangtalan sebekkel;

minthogyha bennem hülne ki,

úgy elalélt vele a szívem...

ki halt meg akkor, ő? vagy én?

s mikor volt? ki mondhatja híven?

Ki felelhetne? Emberek,

ti máskép éltek? biztosabban?

valami hazátok csak van?

a földön s a holnapi napban?

valami biztos kéz csak fog,

s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek?

...engem elejtett valaki...

s már csak a zuhanásban élek.

Nő a tükör előtt...

József Attila

Nő a tükör előtt

A tükör előtt öltözik. Csupasz,

Akár a frissen megköszörült penge.

Nem látta férfi, mégis beleszúrja

Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.

A tükör előtt öltözik. Gyapjú

Kelmét neki növeszt a férfi nyája.

Szoknyaként veszi magára a poklot

S az ég fodorként hullámzik alája.

Hajára aggat mély rejtelmeket,

Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát

S a férfierő roppant vásznait

Ujjai apró szallagokra bontják.

Fülönfüggőül szívünket veszi,

Nem hallott zenét csak neki zenéljen

És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,

Hogy forróságát elvermelje mélyen.

Lelkiismeretünket gyújtja föl,

Hogy szemöldökét véle bekormozza,

Tíz manikűrözött méregfogát és

Ajkát vérünkkel festi meg pirosra.

S már készen van és nincsen rajta más.

Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!

Annyira egyszerűen indul el,

Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen.

Köszöntöm az édesanyákat ! - május első vasárnapján...

Dsida Jenő

 Édesanyám keze

A legáldottabb kéz a földön,

A te két kezed jó Anyám

Rettentő semmi szélin álltam

Közelgő létem hajnalán;

A te két kezed volt a mentőm

S a fényes földre helyezett...

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

Ez a kéz áldja, szenteli meg

A napnak étkét, italát

Ez a kéz vállalt életére

Gyilkos robotban rabigát,

Ez tette értünk nappalokká

A nyugodalmi perceket...

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,

Ha éjsötétbe dőlt a föld,

Hányszor csordúlt a bánat könnye,

Amit szememről letörölt,

Hányszor ölelt a szent kebelre,

Mely csupa, csupa szeretet! -

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

Ha megkondult az est harangja

Keresztvetésre tanított,

Felmutatott a csillagokra,

Úgy magyarázta: ki van ott;

Vasárnaponként kora reggel

A kis templomba vezetett...

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

Lábam alól, ha néha néha

El is tévedt az igaz út,

Ujjaid rögtön megmutatták:

Látod: a vétek szörnyü rút! -

Ne hidd, Anyám, ne hidd, hogy egykor

Feledni bírnám ezeket!...

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

Oh, hogy így, drága két kezeddel

Soká vezess még, adja ég;

Ha csókot merek adni rája

Tudjam, hogy lelkem tiszta még.

Tudtam, hogy egy más, szebb hazában

A szent jövendő nem veszett! -

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

A legáldottabb kéz a földön

A te két kezed, jó Anyám!

Mindenki áldja közeledben:

Hát én hogy is ne áldanám?!

Tudom, megáldja Istenünk is,

Az örök Jóság s Szeretet! -

Némán, nagy, forró áhitattal,

Csókolom meg a kezedet!