Hajnal Anna
(Gyepüfüzes,
1907. febr. 1. – Budapest, 1977. szept. 6.)
József Attila-díjas költő (1966).
Gyepüfüzesen és Pinkafőn járt iskolába. Szombathelyen tett
polgári isk.-i vizsgát. 1926-ban családjával Budapestre költözött, magántanításból élt, angol nyelvórákat
adott. A harmincas évek elejétől jelentek meg versei a Pásztortűz és az
Álláspont c. folyóiratokban, a Nyugat 1933 decemberében közölte először
verseit. Első verseskötetét, Ébredj fel bennem álom (1935) a felfokozott
expresszivitású versformálás, a kendőzetlen önvallomás jellemzi. Létrehozta a
Tóth Árpád Társaságot, amelynek tagjai, írók, költők, kritikusok az ő lakásán
tartották felolvasásaikat, vitáikat. 1937-ben feleségül ment Keszi Imréhez. A
II. világháború idején írt antifasiszta verseinek egy része 1944-ben
elpusztult. 1946-ban közreadta Összegyűjtött versei. Baumgarten-jutalomban
részesült (1947). Az Országos Könyvhivatalnál lektori állást vállalt 1949-ben.
Átmeneti válság után 1952-ben jelent meg az Óriások százada c. kötete. Líráját
szüntelenül gyarapította mítosz-teremtő képzelete, természetszemlélete, majd
utolsó köteteiben szembenézése az öregséggel, a halállal és hite az élet
legyőzhetetlenségében. Műfordítói tevékenysége is jelentős. Leginkább az angol
költészetben volt otthonos, elsősorban Breton, Blake, Burns, Lear és Swinburne
tolmácsolásaival alkotott maradandót. Írt még gyermekverseket, gyermekeknek
szóló elbeszéléseket, fordított ifjúsági irodalmat is.
Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal, szinte szállnék,
s ha hirtelen kinőne szárnyam,
nem lenne váratlan ajándék,
mert aki lát, meglátja rajtam:
ez itt az Isten kedvelt lánya,
akit a szelek körüllengnek,
s kinek a tavasz új ruhája.
Formáltál engem örömödre,
de ékesíts fel most csodákkal!
szivárványt küldj sötét szemére,
ha lát, lásson hétszín varázzsal!
hadd lásson tündéreknél szebbnek,
éjjel nevemre felriadjon,
mint akit ékes villám keltett,
s utána szédülten virrasszon.
Ha jön a reggel, minden fényben,
harmatban, hőben felidézzen,
ha nem lát, értem sóvárogjon,
és hogyha lát, hát megigézzem.
formáltál engem örömödre,
de öltöztess most illatokba!
lépéseim füröszd zenében,
s csillagokat bűvölj hajamba.
Tedd meg most legnagyobb csodádat,
segítsed meg most kicsi lányod,
mert ha nem látom, érte sírok,
s ha látom, majdnem holtra válok,
tedd, étlen-szomjan engem várjon,
és sírjon értem apadatlan,
s boríts el minden édességgel,
hogy mindezért megvigasztaljam.
Messziről
Reggel van, ágyamon ülök,
de enyém messze tenyered,
és hírtelen csókom nyomán
finom köd futja be szemed.
Be édes fészekre talált
ajkamnak bujkáló tüze, -
szorongás száll fel szívedig,
s a reggel fűszeres ize
lángokkal csap szét ínyeden,
és minden ered megtelik
szúró villámokkal,amik
fel-felcikázva szívedig
vakítanak, s te nem tudod,
mitől őrült meg reggeled,
míg ajkam lassan, szomjasan
csókolja ájult tenyered.
Akarlak, szeretlek
Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szived csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.
Félelem? távolság? mit jelent?
mindig több, több éhséget teremt,
hiszen elpusztulunk így te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!
Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell-
két fáklya szivünk hadd lobbanjon el!
Hasitó villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szük abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger s a szent ködök
ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
Együtt- vagy halál és pusztulás
szerelem-szerelem, fényvarázs.
Tegnap anyám előtt dicsértelek
Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
hogy ne mondjam el egyszer legalább,
hogy néma nevetésed míly varázs,
mint tüzes pipacs, virágzó parázs,
hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
ha a szürke, tompa napból már elég,
s az alkony minden tündérit igér,
mi emberszívbe és éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond,
- sötét király, - uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármilyen közel,
a lélek lelket, jaj, mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted,
lábujjra állva vállig érhetek,
s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
hogy mindig új vagy, idegen és más,
elporzó hullám, örök változás...
nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
az ölelés vagy, élő és örök,
az első mozgás, amelyből a körök
indulnak s visszatérnek szüntelen,
lelkünk egymásban sohasem pihen...
És felriadtam-, régen hallgatok,
anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog...
s zavartan mondtam: anyám, a kezét
ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép
- és hirtelen elállt lélegzetem
kezed éreztem hűlő szivemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan...
...most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn mind a fák,
ezüstpárákban, álmodó hegyek,
tündéri folyók felé lejtenek,
melyek fölé az ámult, ifju hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.
Ugyanaz?
Rossz vagyok? csupa hűtlenség,
mint füst a szélben erre-arra
úgy lengek át a napokon,
nem várva semmi diadalra...
Elernyedt minden akarat...
s ha fáradt kezeimet nézem
úgy érzem legjobb tétlenül,
lanyhán túladni az egészen.
Én megpróbáltam, s hittem is...
hogy mit? valahol még derengnek
lepkeszínek és sugarak...
de olyan fáradtan kerengnek,
oly messze már, hogy nevüket
s tapintásukat elfeledtem...
Ez lett volna az életem?
de ki maradt itt én helyettem?
Tapintom magam. Ugyanaz?
Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,
hogy üres a tapintható?
magamtól mikor? ki lökött el?
Hogy kicserélt egy pillanat,
hogy lehet, hogy észre se vettem?
Mindenki így él? vagy csak én,
ily tudatlanul, meglepetten?
Mindenki így él? hogy a fény
fürdik csodálkozó szemében,
és sokszor mondja azt, hogy: én,
s maga se tudja, hogy az ében
sötétben ki alszik el ágyán
s ki ébred fel helyette reggel,
kit visz előre könnyű lábán
s hogy kit dicsérget énekekkel...
aztán egyszerre, egy napon
minthogyha meghalna a reggel,
elsápad, elfoly vére mind
s tántorog hangtalan sebekkel;
minthogyha bennem hülne ki,
úgy elalélt vele a szívem...
ki halt meg akkor, ő? vagy én?
s mikor volt? ki mondhatja híven?
Ki felelhetne? Emberek,
ti máskép éltek? biztosabban?
valami hazátok csak van?
a földön s a holnapi napban?
valami biztos kéz csak fog,
s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek?
...engem elejtett valaki...
s már csak a zuhanásban élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése