Két szép vers őszről és az édesanyáról....

Csukás István

Őszi siratás

Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek,

formálódik már, jaj, az istenítélet!

Még csak villanydrótok húrja hangolódik,

pendül s a mély zöngés elver ablakodig,

elver a szívemig, testem belerándul,

anyám, a fiad se menthet a haláltól!

Pedig nem is tudod – kusza látomás ez,

a meghasadt égen őszi vonulás lesz,

kertedből is elpörögnek a virágok,

mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok,

elhagynak hűtlenül örömök, az álmok,

üres lesz, felsikolt a szíved utánuk.

Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít,

elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért,

süllyedek s felülről rád mégis én nézek,

kínozlak s keresztre merevülök érted.

Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek

borzongását, lázát te csak a befőttek

sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék

mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék

szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak,

s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak,

s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák

sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát.

Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól,

te őrzől engemet, én őrízlek téged;

fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól,

s rálehel az ősz párás, zavaros képet

a boldogságról, halálról, rendről, szépről,

s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről!

A vad áradásban életem kimértem,

Sírnék is már érted, sírjál is már értem!

Istenke, vedd térdedre édesanyámat 

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,

ki adtál életet, adj neki most álmot,

és mivel ígértél, szavadat kell állnod,

mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,

s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt s a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

( Csukás István )